Fényben ragyogó istenek

Mint egy ékszerdoboz. Kívül-belül megszépült az Andrássy úti palota, az 1884-ben megnyitott Operaház, a főváros egyik legjelentősebb XIX. századi műemléke. A neoreneszánsz dalszínház megálmodója, Ybl Miklós építész, valamint a belső terek díszítésében jeleskedő Lotz Károly, Székely Bertalan, Than Mór, Feszty Árpád, Stróbl Alajos, Telcs Ede vagy Donáth Gyula festő- és szobrászművészek, illetve aranykezű mesterek, iparosok hadai most boldogan szemlélnék a változásokat.

Azt például, hogy majd’ 140 év elteltével visszaállították az eredeti állapotokat a dal és a zene káprázatos otthonában.

Mindebben meghatározó szerepet vállalt Zoboki Gábor Kossuth-, és Ybl-díjas építész, a hazai és külföldi kulturális projektekben évek óta jeleskedő ZDA–Zoboki Építésziroda vezetője, aki hat éven át vezényelte a felújítási munkálatokat.

A „vezénylés” nem csak átvitt értelemben értendő, hiszen meggyőződése, hogy az építésznek kicsit polihisztornak is kell lennie, s a munkája sokban hasonlít a karmesteréhez. Valaha ő is annak készült, a műszaki egyetemről átnyargalt a Zeneakadémiára, de végül mégiscsak az építészetet választotta. Ennek legjobban a híres dirigens, Fischer Ádám örült, aki egyszer viccesen megjegyezte, milyen jó, hogy nem lettek egymás konkurensei, mert így legalább megszülethetett a Müpa, vagyis a Művészetek Palotája.

2005: Müpa, 2022: Opera – Zoboki Gábor harmincöt éves pályafutásának két alappillére. Mindkettő óriási kihívásnak számít, persze más-más értelemben, hiszen az egyik teljesen új tervezés, a másik a régi újraálmodása. Abban viszont azonosak, hogy egy zenerajongó építész számára a sors ajándéka, ha a hazájában mérhetetlen alázattal és példátlan felkészültséggel olyan zengő tereket tud létrehozni, amelyek az ország zenei kulturális életében is fontos szerepet töltenek be, mindazonáltal generációk érdeklődését, ízlését határozzák meg.

És ha belegondolunk, akár nyomasztó terhet is jelenthet, hogy mennyi-mennyi legendás művész fordult meg a dalszínházban, hogy csak Gustav Mahler, Ruggero Leoncavallo, Lamberto Gardelli, Tito Gobbi, Otto Klemperer, Székely Mihály, Osváth Júlia és Ferencsik János nevét említsük. „Rettenetes felelősség ez!” – adja meg Zoboki a végszót a házhoz kapcsolódó érzelmi viszonyulásáról, ahogy az Andrássy úton sétálva megérkezünk úti célunkhoz.

Az utcafrontról bejutunk a biztonsági őrökkel védett építési területre, majd ahogy nagy léptekkel kerülgetjük a munkásokat, elénk tárul az auditórium. A patkó alakú nézőtér székei még hiányoznak, az utolsók között vagyunk, akik még ebben az állapotában láthatjuk a páholysorokkal és színpadtérrel körülölelt teret. És így is lenyűgöző! Amerre csak néz az ember, mindenhol ragyogó aranydíszítéseket lát, és a hatalmas csillárt, amelyet a kedvünkért mindjárt leengednek.

Zoboki Gábornak mindenkihez van egy-két szava, az utolsó simításokat egyeztetik a szakemberek. Az egyik mester az antikolás részleteiről érdeklődik, s pillanatok alatt eldől, mi a legjobb megoldás. Gyors váltás következik, s a hiperaktív építész máris az olasz partnerekkel tárgyal a székek háttámláira rögzítendő beépített feliratozóval kapcsolatosan – ahogy érzékeljük, ez a disputa itt nem ér véget.

Aztán házigazdánk felénk fordul, és elárul néhány színpadtechnikai kulisszatitkot. Többek között azt, hogy a barokk színházakra jellemző fafüggönyt helyreállították, s mögé egy egészen különleges nagyfüggönyt gyártanak. A gazdagon díszített textilt a játéktér 14 méteres szélességéhez méretezték, az esése miatt azonban 25 méteresnek kell lennie.

Gábor mobilfotókon mutatja a londoni műhelyben végzett kézi munka fázisait. Az olasz, amerikai és angol anyagokat lézerrel szabják, majd milliónyi gombostűvel rátűzik a mintákat, a kédereket, amelyeket utána ragasztással vagy varrással rögzítenek. Az sem mindegy, milyenek lesznek az aranyozott pamutszálakból szőtt bojtok, úgyhogy azokra is nagy figyelmet fordítanak.

Közben kézicsörlő segítségével 25 perc alatt leereszkedett a szellőzőkürtőből a bronzcsillár. A grandiózus konstrukciót annak idején Mainzból rendelték, több mint 3 tonnát nyomott. Az 500 világítótest (egy gyertyatányérban 5 darab) kezdetben gyertyákból állt, majd gázlánggal működött, később azonban az elektromos áram megjelenésével áttértek a villanyvilágításra, s ekkor fordították fejjel lefelé az egy-egy égőt magába foglaló karokat is, hogy a fény a nézőtérre irányuljon. A gázcsöveket csak 1980-ban távolították el a szerkezetből, amelynek súlya így mindjárt egy tonnával csökkent, az izzók száma pedig 200 körülire redukálódott.

– Most újra felfelé néznek az égők, méghozzá tányéronként hat. Meleg fényük beragyogja Lotz Károly kör alakú, 45 méter kerületű mennyezeti szekkóját, amely a zene dicsőítéséről szól – mutat a fejünk fölé Zoboki Gábor. – Összesen 484 sütőizzóból áll a nagycsillár.

– Sütőizzóból?

– Jól hallja, pontosan olyanból, amilyet a konyhai villanytűzhelyben látunk, amikor sülnek a csirkecombok. Nem mindegy ugyanis, hogy milyen izzót használunk. A wolframszálas az uniós előírásoknak nem felel meg, helyettük LED-es égőt kell beszerelni, azok fénye pedig hidegebb és erőteljesebb. A sütőizzók viszont az égő láng fényét varázsolják vissza, csak úgy ragyognak az olümposzi istenek a kupolában, még az alkony narancssárgája is felerősödik a képen. Minden tekintetnek oda kell szegeződnie! Hiszen ennek a csillárnak éppen az a funkciója, hogy lélegzetelállító térélményt adjon!

Most itt állunk mellette. Oláh Sándor ötvös, iparművész két éven át végezte a restaurálást és a rekonstrukciót, nála jobban jelen pillanatban senki nem ismeri a dalszínház talán legszebb ékkövét.

– A nagycsillár több mint 2500 darabból áll – avat be a titkaiba. – Minden egyes elemet leszereltünk, lemértünk, katalogizáltunk, majd visszaállítottuk az eredeti, 1884-es állapotába. Az egyik legizgalmasabb kérdés az volt, melyik az a pont, ahol célszerű lenne megbontani az acélból készült vázat. Gondoltunk arra is, hogy a helyszínen történjék a restaurálás, de ez végül a műhelyemben valósult meg.

– Mi volt a legfelemelőbb pillanat a felújítás során?

– Az, amikor először kapcsoltuk be a fényforrásokat. Megállt az idő a házban, akik a közelben dolgoztak, mindannyian kíváncsian várták, mi történik. Én oldalt fogtam a tartókötelet, és arra gondoltam, milyen kár, hogy az a sok száz ember, aki az épületben dolgozik nap mint nap, nem élhet át ehhez hasonló katarzist, mert egyszerűen nincs ilyen visszaigazolási lehetőség a munkájában.

A csillár megszépítésén egy 50 fős csapat dolgozott. A házban pedig szinte az utolsó órákig napjában 600-700 szakember volt jelen, a külföldiekkel együtt 1000-re is taksálták a számukat. A rekonstrukcióról 2016 őszén döntött a kormány, az ünnepi hangversennyel egybekötött újranyitás pedig 2022. március 12-én történik. Gyakran felmerül a kérdés, miért húzódott ilyen sokáig a munka.

Az aprólékos előkészítés, a koncepció megalkotása és a hozzá kapcsolódó kutatások 2 évet vettek igénybe, úgyhogy a tényleges felújítás valójában 4 évre tehető, csak a nézőtéren 2 évig dolgoztak. És mivel egy műemléki rekonstrukció során többféle munkát nem lehet egyszerre elvégezni, ésszerűen kell beosztani a feladatok sorrendjét és az időt. Az pedig tovább bonyolította a helyzetet, hogy az épület eredeti tervrajzai nincsenek meg, ezért esetenként bújni kellett a levéltárakat, hogy például korabeli újságok társasági rovatainak beszámolói, fotói, grafikái alapján rekonstruáljanak helyszíneket, vagy megsárgult számlák tételeit tanulmányozva következtethessenek a textil színére.

Minden négyzetcentiméterét ismerni kell a háznak. Az építészi egységeket – például külső homlokzat, előcsarnok, auditórium, színpad vagy kiszolgálózóna – úgymond egy-egy „tábornok” irányította, az „ütközetet” pedig Zoboki vezette.

– Az esztétikai és az építészeti feladatok alkalmasint elhanyagolhatónak bizonyultak a szervezési és koordinálási tennivalókhoz képest. Valójában a 600 nyílászárótól a több 1000 fényforrásig itt minden egyedi darab, sokszor kellett egy adott részmunkához csak arra értelmezhető utasítást adni. Nem is csoda, hogy egy idő után a büdzsé is kevésnek bizonyult, kaptunk is érte támadásokat. Akadt olyan helyzet, amikor kilátástalannak tűnt az egész, de sosem vártam a megbízatásom végét, mert maga a folyamat mindennél gyönyörűbb volt.

– Most azt mondja, hogy megérte?

– Mindenképpen. Ybl Miklós olyan zseniális építész volt, akinek a főműve előtt le kell borulnunk. Amióta láthatóvá vált a tér méltósága, megható látni reggelenként, hogy az itt dolgozó emberek, mi­előtt elkezdik a munkájukat, csinálnak egy szelfit a szemük előtt napról napra megszépülő környezetben. Ez az építészet hatalma!

Zoboki tempóját nem könnyű követni, annyi érdekességet mesél, és a lábunkat is szedhetjük utána, amikor egyik emeletről a másikra siet velünk. A földszintről távozóban feleleveníti, hogy a bécsi Ringteather 1881-es tűzkatasztrófája óvatosságra intette Ybléket, hiszen itt is volt bőven gyúlékony anyag, ezért jobbnak látták, ha a hosszú széksorokat szakaszolják, úgymond, menekülőutat nyitnak köztük.

A későbbiekben utódaik a páholyfalak mellé is bezsúfoltak székeket, azokat most mind kiszedték, így 200 férőhellyel kevesebb lett, viszont visszaállították az eredeti állapotokat. Ennek szellemében a régi vörös bársonyborítású moziszékeket is lecserélték, méghozzá egyedi, fából készült karfás székekre, egytömbös elrendezésben. Levegősebbé és biztonságosabbá vált a nézőtér.

Dupla ennyi hely kellene az újságban, hogy mindenről beszámoljunk. Például a méltóságot sugárzó előcsarnokból, s az onnan induló, két irányba tartó díszlépcsőről. Már itt észrevehető, hogy milyen kevés valódi kő vagy tiszta márvány van a házban, mellette sokkal inkább a márványporból készített stukatúrát, vagyis a festett műmárványt favorizálták, ami arra enged következtetni, hogy Ybl Miklósnak sem lehetett a kezében minden eszköz a pompa megteremtésére, ellenben csodálatosan egyensúlyozta a természetes és a mesterséges anyagok alkalmazását.

A legutóbbi felújításkor nem volt elég pénz az aranyozásra, most viszont legalább 8-10 ezer, 24 karátos füstaranylemezt használtak fel erre a célra.

A felújítás több meglepetést is tartogatott. Ilyen volt a ruhatár, melynek falait ugyan régebben lemeszelték, de most megtalálták alatta az eredeti festést. Az itteni, tölgyfából faragott bútorzat is a korabeli mesterek rendkívüli tehetségének tanúi, ahogyan azt épületben többfelé láthatjuk. A régihez képest egészen más hangulata lett a büfégalériának, amit azzal értek el, hogy újragondolták a tér díszítőfestését. Feszty Árpád kilenc falfestménye közül öt korábban megrongálódott egy beázás során, most láthatóvá váltak, és sikerült róluk dokumentációt készíteni, majd visszakerültek rá az Ujváry Ignác által hajdanán megfestett pótlások.

A büféből nyíló körfolyosóról mostantól ki lehet lépni az utcafronti teraszra, mivel az ablakokat ajtóvá varázsolták. Egészen közelről látjuk az Operaház homlokzatán so­rakozó szobrokat, valamint az árkádos csarnok boltozatát díszítő Zsolnay-kerámiákat. A második emeleti lodzsa még ennél is elegánsabb! Azt is megnézzük, de előbb betérünk az udvari reprezentáció díszpáholy mögötti „vörös szalonjába”, a királyi fogadóterembe.

Talán éppen I. Ferenc József és Sisi királyné lép­tei nyomában járunk, ugyanis többször megfordultak itt. Most viszont a gazdagságot árasztó teremben szorgos munka tanúi vagyunk, egy kis csapat fülsiketítő gépzaj közepette szabja a páholyok falait borító olasz selyembrokátokat, hogy betétekbe feszítve felkerülhessenek a helyükre.

Végül a harmadik emeleten kötünk ki. Zoboki Gábor kissé elérzékenyül, előjönnek a régi operaházi emlékei, hangulatai, hiszen hatéves korától idejár előadásokat nézni. Most is azt állítja: legjobb hely a kakasülőn van, hiszen sehol máshol nincs olyan tökéletes akusztika, mint itt.

Aztán az illatokról beszél, arról a díszletekből áradó „kicsit poros levegőről”, amit akkor érezni, amikor felmegy a függöny. Nem lehet betelni az elénk táruló látvánnyal, ebből a magasságból rálátni a színház egész belső terére. Bármerre fordítjuk a fejünket, minden fényben úszik és aranyban ragyog.