Nem vetnek, mégis aratnak

Mostanában adta hírül a Magyar Távirati Iroda: „A Balatonnál az idén is jóval kevesebb nádat aratnak le, mint kellene, mert a munkát a vízügyi felügyelőség eszközök híján maga nem tudja elvégezni, ugyanakkor az egyre enyhébb telek mellett kevesebb a jó minőségű termés és a nádvágással foglalkozó vállalkozó is.”

Ne arra tessenek gondolni, hogy akkor biztosan bezárták a nádvágó szakmunkásképző iskolát, mert ilyen sosem volt, és valószínű nem is lesz, hiszen ez a mesterség, akár a népdal, apáról fiúra száll, öröklődik. Inkább arra tessenek gondolni, hogy kinek van kedve manapság térdig érő vízben tapicskolni, vagy az ötödszörre sem induló elfuserált nádkombájnon fagyoskodni, miközben arcul vágja és megsebzi a felnyalábolt kéve.

Más volt régen a zimankós télben, amikor a falu népe a disznóölésen kívül, már akinek volt miből állatot hizlalnia, nádat is vágott a befagyott tavakon. Sok fizikai erő, állhatatos kitartás kellett hozzá, no meg kovakővel élesre fent kasza, a rövid szárú kocér vagy a hosszú nyelű gyalázka. Móricz Zsigmond azt írta eme keserves foglalatosságról: „A nádvágásból, akár erős, akár gyenge is a jobbágy, napi 50 kévét kíván meg tőle a tiszttartó.”

Most is megkívánnák a tiszttartók mai utódai, hogy egy nádvágó gép reggeltől estig arasson le 4 ezer kévét, csakhogy kevés hozzá a működő berendezés meg a hozzáértő öregebb szaki, mert 10 esztendeje Kína a nádvágók levesébe is beleköpött. Hogy mennyire sínylette meg ezt az ősi mesterség, legyen rá bizonyíték a mi esetünk: mire a megbeszélt időpontban megérkeztünk a balmazújvárosi nádvágásra fotós kollégámmal, addigra bedöglött a csotrogány kombájn, szerelőhöz kellett vontatni.

– Amikor jól szuperál, akkor naponta képes akár több mint 3500 kévét is levágni – mondja a hortobágyi Látóképi csárda konyhaszagú söntéspultjára könyökölve Major János, merthogy idehajtott be bennünket a rossz masina miatt az ideg meg az arcpirító reggeli hideg.

– Pedig az utóbbi 2 évben megint jól megy az üzlet, nincs annyi nád, amennyit ne tudnánk eladni hollandnak, németnek, angolnak. Viszik tetőfedésre, árnyékolásra, bútorgyártásra, szigetelésre.

Azért kelendő ismét a jó minőségű Fertő tavi, hortobágyi, nagykátai vagy akasztói nád, mert az olcsó kínainak újabban befellegzett. Történt ugyanis, hogy az ezredforduló után a külföldi kereskedőhiénák sokallották a hazai nádvágók árait, ezért Kína felé vették az útirányt, és különösen a hollandok hatására, rá is álltak az ipari mennyiségű termesztésre.

Hajók százai olcsó náddal megrakott konténerek ezreit fuvarozták Európába, miközben azt híresztelték, hogy a magyar nád, az rossz, és piac híján a hazai vállalkozók közül az idősebbek, a szegényebbek, ha nem akartak tönkremenni, feladták.

Most attól fordult meg a világ, hogy egekbe szöktek az energiaárak, a szállítási tarifák, amíg 3 éve csak 2 ezer dollárba került egy szállítókonténer bérleti díja, addig napjainkban már 10 ezret számláznak ki érte. Ez a nem mindegy! Jönnek is a hollandok, a németek, a dánok és a franciák, mint régen, és dicsőítve a rossz magyar nádat, könyörögnek portékáért, különben tengerbe vész minden nyereségük.

– Néhány éve egy kéve nádért jó, ha adtak 400 forintot, most pedig sziszegve ugyan, de kipengetik érte a 3 eurót is – sorolja Major János, aki csaknem 30 éve önfejű suhancként hagyta ott a szakmunkásképző iskolát, hogy elszegődjön a hortobágyi gazdaságba nádhúzónak.

– Az volt a szabad élet meg a kérges tenyér időszaka, kerestem is vele naponta ezer forintot. Viszont jóval később, amikor ellestem az öregektől a szakmai fogásokat, még Angliában is megfordultam mint nádtetőkészítő mester, pedig tanult szakmám nincsen. Emlékszem, egyszer még a Rolling Stones zenekar dobosának a birtokán is nádaztam egy kacsalábon forgó palotát. A nevére már nem emlékszem (Charlie Watts – A szerk.), de egy nagyképű pasas volt. Ott szedtem meg magam annyira, hogy itthon saját lábra tudtam állni.

Négy megyéből öt olyan nádas emberrel beszéltem, akiknek sikerült szintén saját lábra állniuk vagy azon maradniuk. Mindegyikük egyetért azzal, hogy miközben szigorodnak a környezet- és természetvédelmi előírások – lásd például Balaton –, aközben riasztó mér­­tékben mennek fel a gépek, berendezések árai, embert fogni, főleg fiatalt ilyen kemény munkára pedig lasszóval sem lehet, hiába ígér a főnök akár napi 20 ezer forintos keresetet.

Nem rossz kenyér a nád, csak izzadságos. Mocsaras, állóvizes térségekben, akár a föld alatti mozgalom, agresszíven terjed a gyökérzete. Különös fűféle, hiszen akár 3 méter magasra is megnő, miközben javítja a tavak vízminőségét, és pengeéles levélzete között oltalmat talál a nádirigó, a vízicsibe, a füstifecske, akár a kócsag vagy a kanalas­gém. Azért is kell télen aratni, amikor a madarak még nem költöztek vissza, meg azért, ha befagynak a vizek, könnyebb a munka.

A nád gyakran együtt nő és lengedez a sziki kákával, a téli sással vagy a gyékényfélékkel. Ez utóbbiak gyökeréből a szegény emberek, legeltető pásztorok szabad tűzön pogácsát sütöttek, az erős szárakból pedig kosarat fontak, bútort készítettek, és befedték vele a házaik tetejét.

A régmúlt romantikájánál jóval karcosabb a hétköznapok valósága. A balatoni nádaratásra például idén is alig akadt jelentkező, mert a kitelepedés, az időjárás, a hivatali előírás nyeli a hasznot. Egyedül Vida Imre pályázott a munkára, aki elmondta, hogy mire a végére ért annak a 30 hektárnak, vékonyka maradt rajta a nyereség. Ráadásul nem olyan kemény falú, mint a hortobágyi, és az sem tesz jót neki, hogy a tóparti tulajdonosok feketén irtják, vegyszerezik, hogy helyet szorítsanak stégnek és csónaknak.

Azzal a Kiskőrös melletti Akasztón bejegyzett vállalkozás tulajdonosa, Németh Antal is egyetért, hogy a klímaváltozást, a szárazságot, a párátlanságot még a burjánzó nádasok is megérzik, ritkulnak és silányodnak. A gyenge nádból rakott tető pedig, akár a gyenge nemzet, hamar széthullik, elporlad.

– Legtöbbször úgy van, hogy én egy előre kialkudott bérleti díjat fizetek a nádas tulajdonosának azért, hogy cserébe learassam a termést, és alapos válogatás, feldolgozás után a belőle készült termékeket piacra dobjam – magyarázza Németh uram, aki jó 30 esztendeje gázolt először a part menti vizekben nádat irtani, és azóta ennek a szapora fűnek a hasznából kerül kenyér a családi asztalra. – Megmondom magának őszintén, a legtöbb nádat én külföldieknek adom el, mert ők fizetnek a legtöbbet érte.

A balmazújvárosi, vagy ahogy az itteniek viccesen szokták nevezni, a „balmaznewyorki” Major János, ha már a gépe nem indult, hát elvitt a tiszafüredi Szabics jachtkikötőbe, ahol nem éppen szegény emberek parkoltatják hajóikat, és ahol a fából készült szaletliket náddal tetőzik az emberei. Ezt a munkát már nem lehet akárkire rábízni, mert tudás nélkül levinné az első szél, a beázásról nem is beszélve.

Major János Tibi nevű sógora a mester, aki műszaki technikusnak tanult, de néhány esztendeje úgy döntött, az irodai bezártságot magaslati levegőre cseréli. Nádtetőrakásért nemcsak Angliában vagy Hollandiában fizetnek arannyal, hanem itthon is, legyen szó Pest-Budáról vagy a füredi jachtkikötőről.

Az biztos, hogy urasabb, fizetősebb és kényelmesebb munka, mint mondjuk a Nyíregyháza melletti kálmánházai tóban taposni a sarat úgy, mint a nagykátai Poszt Tamás emberei, akik február derekán estek neki ott egy jókora nádasnak. Langy időben gázolni a hideg vízben, miközben az éles fű beleáll a tenyérbe, a gumicsizmába, sokszor annyira, hogy a műszak végén csömcsög a vér a kabátujj alatt, meg a csizmaszárban is, csöppet sem irigylésre méltó mulatság.

– Ekkora területen 8 ember két aratógéppel dolgozik, mert ha kell, gyorsan kisegítik egymást – magyarázza Poszt Tamás, aki 20 éve azért hagyta ott a Műegyetemet, hogy eleinte dolgozója, ma pedig már igazgatója legyen édesapja vállalkozásának.

– Amikor én is aratok, akkor középen állva irányítom a gépet, két oldalamon pedig egy-egy kollégám köti kévébe a hadarókarokról leszedett termést, és dobják hátra a platós kollégának, aki rendbe rakja, akár szénát a szekéren. Ez a kezdet, de ahhoz, hogy termék legyen belőle, legalább 15-17 munkafolyamaton kell átesnie.

A Göbölyös pusztai üzemben most is folyik a nádszállítás, az osztályozás, a kévék halomba rakása, illetve szövetgyártó gépre hordása. Macska, kutya, ló kóborol a leharcolt, kifuserált autók, kikopott berendezések, alkatrészek között a rozsdás vaslemezből készült hangárok alatt. A valaha zöld színű katonai építményeket a holland hadsereg használta, míg selejtezésük után egy amszterdami kereskedő juttatta el a Göbölyös tanyára, amiért sok ezer kéve náddal fizetett Poszt Tamás édesapja, aki még a rendszerváltás előtt cserélte fel mérnöki hivatását egy állami gazdaságtól bérelt nádvágó gép sofőrülésére.

Mára ugyancsak kinőtte magát az egyszemélyes vállalkozás, hiszen több tucat embert, gépet foglalkoztatnak és Tempo Kft. néven 6 országban mintegy 200 bolttal és áruházzal tartanak fent napi kapcsolatot. Gyakran úgy forognak a külföldi kamionok az udvarban, mint kerge birkák az akol előtt.

Ha meg akarják tartani elért nemzetközi pozíciójukat, akkor a fejlesztésnek nincsen vége, hiszen egy hatkerekű aratógép 12–14 milliót kóstál, egyetlen speciálisan széles gumit 800 ezerért kínálnak hozzá. A dán, osztrák és német gépek is sokba kerülnek, az egyiken Katalin asszony gyárt nádszövetet hajnaltól napestig.

– Kell a pénz, ezért hajnali négykor munkába állok, és 10 óra alatt 150 métert teljesítek – mondja, miközben olcsó, kézzel töltött cigarettára gyújt. Mivel jól megfizetik, szívesen csinálja, de olyannyira, hogy kiszámoltuk, egy év alatt képes 30 kilométer nádszövetet legyártani, ami Pesttől éppen Vácig érne.

Az ifjabb Poszt szerint a legnépszerűbb termékükből, a tetőfedő nádból 270 ezer kévét adnak el kizárólag külföldi piacokra. Hasonlóan jövedelmező a nádszövet, abból is minden mennyiséget fogadnak az áruházak. Összevetettük a termelői és az üzleti árakat, és kiderült, hogy a zsivány kereskedők 40 százalékot is rátesznek a nádtermékekre. A vastagabb padlógyártást is azért kellett abbahagyni, mert a bolti haszonnal együtt 4 ezer forintért nem veszik meg négyzetméterét. Pedig kitűnő, természetes szigetelőanyag, szemben a műanyaggal, ami olcsó és szennyez.

– Abból a rengeteg hulladékból, ami a válogatás és a vágások során leesik, első osztályú szigetelőpaneleket lehetne gyártani, ha olcsóbb módszert tudnánk kitalálni – magyarázza a jövőjüket az ügyvezető, és mutatja a telep végébe összehordott halmokat, amelyeket egy cég ingyen szállítja innen a pécsi erőműbe.

Elégetik mind.

A hegyekben álló maradék láttán kimondható, hogy a nádvágók is csodatévők: nem vetnek, mégis aratnak.