A rőt szakállú meseélete

Rágyújt. Belekortyol a fröccsébe. Mesél.

Barbarossa gyerekkori barátja, Szőcs Géza erdélyi költő feleségével együtt utazott a frankfurti könyvvásárra, és mivel Bécsen autóztak keresztül, mindenképpen meg akarták látogatni a földijüket. Az volt a terv, hogy nála alszanak, és reggel indulnak tovább. A házvezetőnő kirántott vagy negyven-ötven pulykamellet vacsorára. Este aztán asztalhoz ültek, beszélgettek, falatoztak, boroztak.

Géza reflexszerűen nyúlt a rántott szeletek után, egyiket a másik után ette, hiába szólt rá az asszonya, hogy legyen már elég. Vészesen haladt előre az óramutató, ideje volt nyugovóra térni. Elcsendesedett a ház, csak az előszobában szundikált békésen fonott kosarában a házigazda kedvenc négylábúja, egy ír farkaskutya. Volt vagy száztíz kiló, ránézésre igazi szörnynek tűnt, pedig a légynek sem ártott. Az éjszaka közepén Barbarossa kibotorkált a mosdóba, és felfigyelt a konyhából kiszűrődő fényre. Megnézte, mi lehet az. Szőcs Géza ült az asztalnál és folytak a könnyei.

– Mi a baj? – kérdezte tőle.

– Hát nem látod? – mutatott az üres tálcára.

Történt ugyanis, hogy véletlenül kinn hagyták a konyhaasztalon a maradék husit, ami még így is tekintélyes mennyiségű volt. A kutya meg úgy gondolta, ez az ő jutalomvacsorája, és az utolsó szeletig bekebelezte. A „vallatáskor” meg félrecsapott fejjel, bűnbánóan pislogott. Géza mindeközben vigasztalanul zokogott, mivel nem volt mit ennie. Hiába várta izgatottan, hogy az éjszaka csöndjében kiosonjon a hálószobából, és kedvére vétkezzen.

Nevetünk.

Márkus-Barbarossa János szilágyzoványi születésű magyar költő, író, festő, színész, zenész, hangszerkészítő, régiségkereskedő, irodalomszervező. Több mint négyszáz dal szerzője, majdnem négyszáz hangszer, több ezer grafika készítője. És megjelent vagy harminc könyve. Ezek afféle „wikipédiás” információk, de barátunk jobban örül neki, ha excentrikus életművésznek, reneszánsz inasnak, világcsavargónak, erdélyi garabonciásnak, netán osztrák nyugdíjasnak nevezik. Az biztos, ritka manapság az olyan egyszemélyes intézmény, mint ez a megjelenésében is különös fickó.

Azt gondoltam, azért használja a Barbarossa művésznevet, mert így akar utalni a német-római császárra, I. Frigyesre, ismertebb nevén Rőtszakállú Frigyesre (ola­szul Barbarossa), netán a történelem legnagyobb hadműveletére, a német hadsereg Barbarossa-tervére. Nagyot tévedtem! A „rőtszakállú” még csak-csak stimmelne, de a többi nem.

A helyes válasz János családjának múltjában rejlik: Márkus-ági felmenői velenceiek voltak, nevüket a város védőszentjéről, Szent Márkról kapták, őseinek másik részét pedig Barbarossának hívták, akiket így szólítottak évszázadokig, mígnem változtattak rajta. Késői utóduk, Márkus János pedig visszavette jogos jussát! Világszerte elismert szakemberként a címkéjén a Barbarossa vagy az Il Transilvano felirat szerepel.

– Mindig szakállas voltál? – nézek rá.

– Egy régi kép tanúsága szerint már tizennégy évesen szakállas voltam, pedig a románok tiltották az ilyen viseletet, csak az ortodox papoknak engedték. De én találtam egy kiskaput, a nagyváradi bőrgyógyász adott egy pecsétes papírt arról, hogy „krónikus szakállfertőzés” miatt nem vághatom le az arcszőrzetemet. Ezt egyébként be is tartottam, önszántamból csak kétszer nyúltam hozzá. Egyszer azért, mert ki akartak tiltani a televízióból, de mivel kecskeszakállra vettem a fazont, azt elfogadták. Másodjára a katonaság miatt vettem borotvát a kezembe. Akkor a bozontomtól is megszabadultam. Persze jól kitoltam velük, mert én már sima fejbőrrel vonultam be, azt nem tudtam volna elviselni, hogy az alakulat előtt vágják le a hajamat. Az volt a szokás, hogy így alázzák meg az újoncokat.

– Majd’ méteres vörös hajkoronád volt. Nem zavart a munkában?

– Ha copfba kötöttem, nem okozott gondot. Amikor viszont elfelejtettem összefogni, a hangszerkészítés során többször előre zúdult a sűrű hajzatom, még az enyvbe is beleragadt. Egyszer feldühödtem, fogtam az ollót, és lenyisszantottam. Megmutathatom, itt van valamelyik fiókban.

– Most jól jönne pár szál belőle… – viccelődöm.

– Szándékos a kopasz fej. Borotválom.

– És a szakállad nem ragad az enyvbe?

– De. Ha időben oldalra csapom, akkor megúszom.

Belekortyol a fröccsébe.

Lépjünk vissza a múlt századba, a hatvanas-hetvenes évek román kulturális életének hétköznapjaiba. Mennyi tűrés, mennyi fondorlat kellett ahhoz, hogy a kiskirályként tündöklő pártkatonák, belügyesek megnyilvánulásait elviselje az ember! Vagy ennyi idő távlatából megszépültek az emlékek? Márkus-Barbarossa János rázza a fejét, nem szépültek meg, mert már akkor is szépek voltak. Meglep a vélekedése, de mindjárt meg is magyarázza.

Azért mondja ezt, mert ő mindenből viccet csinált, ami fölöttébb hatásos módszernek bizonyult. Jól tudta, hogy megfigyelik, lehallgatják. A sepsiszentgyörgyi színházban – ahol színészként, zenészként majd’ tíz éven át dolgozott – többször próbára is tette a jelenlévőket. Az előcsarnok egyik lépcsősora a nézőtérre, a másik a büfébe vezetett, a kettő közötti falrészen volt egy nyilvános telefon.

Amikor Barbarossának valami nem tetszett, vagy azt szerette volna, ha kritikai észrevételei eljutnak az illetékes hatóságokhoz, akkor legendás barátai körében olyan hangosan kezdett el beszélni, hogy a spiclik is meghallják. Aztán átsétált az aula szemközti oldalán lévő mosdóba, ahonnan tökéletesen kifigyelhette, ki szalad rögtön a telefonhoz leadni a drótot.

– Bátor voltál? Nem féltél?

– Egyáltalán nem. Persze rosszabbul is járhattam volna. Zseniális színészbarátomat, Visky Árpit egy színházi kocsmai összeszólalkozás során két civil ruhás szekus provokálta, majd államellenes izgatás vádjával letartóztatták, öt év börtönre ítélték, a családja sem tudott róla. Amnesztiával szabadult, megtört ember lett. Halála máig tisztázatlan: az őrkői erdőben felakasztva találtak rá, de senki nem hitte el, hogy öngyilkosság volt.

– Te miért úszhattad meg?

– Néhány szekus rám szállt, el is érték, hogy kitiltsanak a tévéből, a rádióból, a lemezeimet is összeszedették, aztán száműztek a megyéből, a körzetből, végül pedig az országból. De az az igazság, a belügyesek egymástól féltek a legjobban. Nekem pertuhaverom volt a szentgyörgyi szekus tábornok, négyszemközt teljesen normális emberként viselkedett. Ha vittek hozzá kihallgatásra, amíg látták a beosztottjai, hangosan ordibált velem, majd ahogy becsukta az irodája ajtaját, az volt az első kérdése: „Milyen whiskyt iszol?”

Az sem tetszett a pártembereknek, hogy a renitens művész egy időben politikai témájú dalokat írt, nem is keveset. Direktben fogalmazott, nem áthallásosan. Legjobban a naplementéért felelős funkcionáriusról szóló Négykerekű elvtárs című nóta verte ki a biztosítékot. Barbarossa lett az első erdélyi pol-beat énekes. Több száz felvételt készítettek vele, viszont az archívumokban mára csak hat maradt belőlük, a többit utasításra megsemmisítették. Nemrég egy Svédországban élő csíkszeredai barátja talált a cuccai között egy magnószalagot, amin hatvan Márkus-szám hallható.

– Válaszolok az előbbi kérdésedre: azért történhetett viszonylag békésen az országból való kitoloncolásom, mert engem akkor már sokfelé ismertek a világban – tér vissza a témára Barbarossa. – Hívtak tanítani a cremonai hegedűkészítő iskolába, még Ceaușes­cunak is írtam, hogy engedjenek ki. Persze nem engedtek. Hiába próbálkoztam volna, a belügyi tábornok haverom is azt mondta, sokkal jobban járok, ha távozom az országból. Így aztán önként lemondtam a román állampolgárságomról és hontalanként elindultam a nagyvilágba. Minden hivatalos iratomat elvették, csak a horgászengedélyemet tarthattam meg.

Nevet. Rágyújt. Mesél tovább.

New York lett volna az úti cél, ahol műteremlakással várták a képzőmész Barbarossát és feleségét. De miután babát vártak, nem mertek nekivágni a nagy útnak. Rostokoltak tovább a Bécshez közeli traiskircheni menekülttáborban. Fogalmuk sem volt, mi lesz velük. A szokásosnál hosszabbra nyúlt a karantén is. Amikor végre távozhattak, Barbarossa megcsúszott a lépcsőn és eltörte a bokáját. A szerencsétlenség hirtelen szerencsés fordulatot vett, mivel a kijáratnál dossziéval a kezében várakozott egy jól szituált férfi, akinek volt egy állásajánlata.

Azt mondta, szívesen foglalkoztatnák a menekülttáborban tolmácsként, főleg magyarok, románok, lengyelek ügyeit bíznák rá. Természetesen igent mondott. Egyszer megjelent nála egy arab férfi, először nem is értette, miért hozzá jött, amikor ő egy mukkot sem beszél arabul. Pár perc múlva kiderült, az illető Afganisztánból érkezett, és tökéletesen társalog magyar nyelven.

– Ez meg hogy lehetséges? – kérdezte tőle.

– Úri szabó voltam Kabulban. Megismerkedtem egy idős magyar emberrel, aki minden hónapban eljött hozzám, hogy új öltönyt varrasson magának. Nehezen értettük meg egymást, így önszorgalomból megtanultam magyarul – válaszolta a menekült férfi.

Ez a történet szíven ütötte, meg még sok másik is. De valahogy mégsem találta neki valónak az irodai munkát, pedig nagyon jól megfizették. Egy hétvégén a Bécs melletti császári fürdőhelyen, Badenben sétált, amikor a színház álláshirdetései között észrevette, hogy restaurátort keresnek. Hétfőn felmondott a hivatalában, majd bekopogtatott a teátrum műhelyébe. Kevesebb járandóságot ígértek neki, mégis vállalta. II. József kori bútorokat kellett javítgatnia, egy szép barokk szekrénnyel kezdte.

Főnöke azonnal látta, hogy ennél többre képes, le is írta neki egy papírlapra a három legjelentősebb bécsi műkereskedő nevét és telefonszámát. Próba, szerencse – gondolta Barbarossa. Az első kiszemelt kórházban volt, a második viszont örömmel fogadta, mert éppen keresett valakit maga mellé. Az üzletember megmutatta neki a műhelyt és a raktárat, majd letett a gyalupadra egy kulcscsomót.

Barbarossa nem értette, minek köszönheti, hogy a kereskedő az első pillanattól kezdve a bizalmába fogadta. Szabad bejárása volt mindenhová, azt is rá bízta, milyen tárgyat választ először restaurálásra. Egy ébenfából és elefántcsontból készült holland ékszerdobozt választott. Gyönyörű volt, de romokban állt. Rengeteg időbe telt újjávarázsolni. Amikor befejezte, hívta a főnökét. Hamar megegyeztek:

– Órabérre vagy darabszámra fizessek?

– Darabszámra.

– Mennyit kér?

– Ötezer schillinget.

– Adok nyolcezret. Nekem így is jó.

Szerencse és bizalom. Barbarossa ettől kezdve sokszor megélte ezeket. A bécsi műkereskedőnél szép kar­riert csinált, szolgálati autóval járt a kliensekhez, mágnásokhoz és arisztokratákhoz. Kivette a részét a szállításból is, egyszer a repülőtérről fuvarozott haza egy londoni küldeményt, tizenöt darab Oskar Kokoschka-festményt.

Iszik a fröccséből.

Barbarossa inasként sokat csavargott a világban, mint a valamikori vándorlegények. A hangszerkészítés titkait Amszterdamban, Párizsban, Londonban, Milánóban, Cremonában, Velencében, Dortmundban és Prágában sajátította el. A legnagyobb mesterek foglalkoztak vele.

– Meg lehet tanulni ezt a mesterséget?

– Nézd, korábban foglalkoztam zenével, szobrászattal, festészettel, tanultam művészettörténetet, de még tibetológiát is. Még így se könnyű. Több mint háromszáz Stradivari hegedű fordult meg a kezemben. Ismerem a hangszerek típusait, jellegzetességeit, hetven-nyolcvanezer hangszerkészítő életrajzát, miközben a saját születési adataimat sem tudom megjegyezni. Szóval kell hozzá valamiféle autisztikusság, spéci memória.

Nem véletlen, hogy a világon csak nyolc-tíz ilyen megszállott ember tevékenykedik, mint én. Huszonhárom éve vagyok a földkerekség egyik legrégebbi, 1707 óta működő aukciós háza, a bécsi Dorotheum főszakértője, ami egyúttal Európa legnagyobb műtárgyaukciós házának számít. Bécsben és Kolozsváron is van műhelyem, ingázom a két város között.

Nem léteznek tophangszerek, legalábbis Barbarossa szerint. Nem lehet megnevezni a legértékesebbet sem, hiszen néha a kevéssé minősített mesterek munkái a leghíresebb gyártmányokat is überelik, nekem meg éppenséggel apám törött hegedűje a legkedvesebb. Hősünk olyan reprezentatív műkincsekkel foglalkozott már, hogy nem tud meghatódni a világ eddigi legdrágább, tizenötmillió eurós hegedűjétől sem.

– A minőségtől, attól igen! – szögezi le.

Márkus-Barbarossa János kifogyhatatlan a sztorikból. Nem is akárkik a szereplői: Yehudi Menuhin, Itzak Perlman, Zubin Mehta, Lajkó Félix – alig van olyan híresség, akivel ne hozta volna össze a sors. Mindennapi éltetőeleme az írás, életregénye hatszáznyolcvan oldalt tesz ki.

Csak az éjszaka csöndjében tud alkotni, aztán délig alszik. Annyi műfajban jeleskedik, hogy mindig talál valami izgalmas kihívást. Mindenhol ismerik a világban, az erdélyiek is kedvelik. Nálunk valahogy nem vesznek róla tudomást.

– Fáj?

– Nem annyira.

– Nem hiszem el.

– Na, jó, néha mellbe vág.

Rágyújt. Megint fröccs. Mesél még.

Barbarossa barátjának tudhatta Faludy György költőt is, rengeteg közös történetük van. Vidámak, szomorúak, pikánsak. Első erdélyi turnéja során Nagyváradtól Brassóig járták a vidéket, Szőcs Géza is velük tartott, de őt nem engedték a volánhoz, mert tudták róla, hogy volt olyan év, amikor kilenc autót tört össze.

Faludyval éppen Segesvár felé gurultak, amikor Fehéregyháza határában megálltak egy röpke pihenőre. Ahogy nézelődtek, Barbarossa megjegyezte, előttük folyik a Küküllő, a szabadságharc végóráiban annak hídján látták utoljára életben a menekülő Petőfi Sándort. Gyurka bátyánk soha nem beszélt illetlenül, de ekkor kifakadt:

– Jó, jó, de mi a… keresett itt Petőfi?

Nevetünk.