A tranzitzónában – új úton

Mivel az alig több mint öt hete kirobbant orosz–ukrán háború következtében a Kárpátaljáról meginduló tömeges menekültinvázió mértéke napjainkra mennyiségi szintet lépett, a magyar kormány úgy döntött, hogy a pályaudvarok zsúfoltságának csökkentése, utasforgalmának biztosítása, illetve az Ukrajnából nagy számban beáramlók ügyeinek humánus és gyors intézése érdekében egy közös, hatósági és civil irányítású, világszínvonalú logisztikával rendelkező tranzitzónát nyit meg a 10 ezer fő befogadására alkalmas fővárosi BOK Csarnokban.

– Mi tetszik? Segíthetek? – érdeklődik a kapuban egy napszemüveges rendőr kisasszony, aki mint később kiderül, a szabolcsi Nagykállóból indult hajnalban zuglói őrhelyére. Férfi kollégájával felváltva magyarázzák, hogy a menekülteket a kőbányai vonatállomásról ide szállító buszokat a csarnok másik oldalán lévő udvarban fogadják, illetve indítják tovább, itt csak a személyzet, az adakozók, a hozzátartozók, az étel- és italfutárok közlekednek.

A bejárati ajtó mellett hosszú, sötét asztalon öles nyilvántartási jegyzék fehérlik, ahová beírják a nevem, utána kitűzőt kapok, mert rend és ellenőrizhetőség a lelke mindennek, különösen egy olyan helyen, ahol mintegy 100 civil és hatósági segítő több mint 200 ukrajnai menekülttel – gyerekkel, felnőttel, öreggel – foglalkozik egyszerre.

Az elsőre kaotikusnak és hangosnak tűnő zűrzavar mögött fegyelmezett és körültekintő munka folyik: jobbra indulva első a pelenkázó- és babaszoptató-helyiség, aztán következik egy kisebb óvoda nagyságú gyereksarok tele műanyag dinóval, dömperrel meg fakockával, mellette pedig a szükséges berendezésekkel felszerelt orvosi részleg.

A szalagkorláttal határolt úton balra fordulva hosszú pultsor következik telepakolva hideg- és meleg­étellel, szendviccsel, pogácsával, ásványvízzel, dobozos üdítővel. Előtte az étkezőasztalokkal szemben állateledeltől meg színes nyakörvektől, macskaketrecektől roskadozó polcok, utánuk pedig az ingyenes telefonkártya-, illetve szállásigénylő pult következik, a többtucatnyi telefon feltöltésére egyszerre képes szerkentyű mellett.

Átellenben az információs és idegenrendészeti ügyintézők előtt is várakoznak jó néhányan, míg tőlük balra azok állnak sorban, akik tovább szeretnének utazni más országokba és akik vonat- és repülőjáratokról érdeklődnek. Az új jövő felé indulásig a Pihenő elnevezésű részlegben várakozhatnak. Csak ebben a szekcióban, miután megszámoltam a körasztalokat és összecsukható székeket, több mint 300-an férnek el egyszerre. Aki többre vágyik, az pedig egy paravánnal leválasztott, tábori ágyakkal teli sarokban akár fényes nappal is mélyen alhat.

A háromnyelvű útbaigazító táblákon kívül civilek és hatósági ügyintézők tucatjai igyekeznek mindenkit a megfelelő irányba terelni, a hozzájuk csatlakozó lelkes önkéntesekkel együtt éjjel-nappal a csarnokot járják, akár a bolygó hollandi. Néhányan közülük, a Magyarországi Gedeon Társaság tagjai a materiális mellett lelki táplálékot is kínálnak: egy szivarzsebben is elférő ukrán nyelvű bibliácskát.

– Finnországban nyomtatja a Gedeon Társaság, nekünk onnan küldik postán – mondja egyikük, majd elégedetten meséli, hogy a menekültek szívesen fogadják az igét, eddig csak az egyik hazai civil szervezet tagja kötözködött velük, mondván, miért nincs „szivárványos” bibliájuk.

– Nagyot fordult a világ. Én koromnál fogva emlékszem még az 1988-ban kezdődő exodusra is, amikor Romániából ezrével, majd tízezrével menekültek hozzánk az erdélyi magyarok és románok. Akkor a Kádár-rendszer adminisztrációja eleinte úgy tett, mint szívtelen édesanya a gyermekével, ügyet sem vetett rájuk, nemhogy fogadóközpontot nyitott volna a számukra. Most is ülnek magas hivatalban vagy a parlamentben is olyanok, akik akkor pártkatonaként mellőzték a menekülteket, most viszont ellenzékiként némely külföldről pénzelt civil szervezettel együtt kritizálják a kormányt.

Bizonyára nekik is szólt György István közigazgatásért felelős államtitkár válasza, amikor a csarnok megnyitásának napján (március 21-én) azt nyilatkozta, hogy a menekültek fogadását, segítését eddig sem csak a civilek végezték a határon és a pályaudvarokon, „aki mégis ilyet állít, az csak egy urbánus legendát terjeszt”. Az időponttal kapcsolatosan kifejtette, az érkezők emelkedő száma tette szükségessé, hiszen március vége felé már több mint félmillió menekült lépte át a magyar határt, valamint az a szükségszerűség, hogy szerteágazó ügyeiket lehetőleg egy helyen és gyorsan intézhessék.

A legutóbbi adatok szerint március 28-ig több mint 7947-en kértek menedéket a magyar hatóságoktól, miközben a katasztrófavédelem több mint 7000 menekültet juttatott fedél alá, közülük sokan már munkahelyet is találtak. Az óvodák, iskolák és középfokú intézmények szintén nyitottak, és a kormány március 22-i döntése értelmében közülük a menekült diákokat befogadó iskolák gyermekenként havi 130 ezer forintos támogatásban részesülnek.

– Sajnos, nem jó helyre tetszettek hozni az adományt, nálunk a csarnokban nem folyik gyűjtés – szól rá udvariasan az egyik idős házaspárra a vöröskeresztes aktivista, aztán mégiscsak átveszi tőlük a konzervvel meg ruhákkal teli szatyrokat, ne vigyék már vissza. A védelmi bizottság munkatársa éppen harmadéves kadétokat üdvözöl, akik csaknem húszan az iskolapadból érkeztek, ahogyan fogalmaznak: „erősíteni a logisztikát”.

A kajáspultot leszámítva, a legtöbben az ingyenes telefonkártyáért és a szintén ingyenes vonatjegyért állnak sorba. Telt arcú, amolyan oroszosan szőke fiatalasszony karonfogva húzza az egyik tolmácsot a telefonos cég standjához, mert mint később kiderült, rosszul töltötte ki az igénylőlapot. Egy Beregszászról régebben hazatelepült vállalkozó segít neki a papírmunkában, közben azt meséli, hogy gyakran az önkéntes tolmácsok jókedve sem képes megállítani a rászorulókat a sírásban. Amikor leszállnak a buszról, csak toporognak az ajtóban, hiába kedveskedik velük, nem válaszolnak, idő kell, mire egyáltalán megszólalnak. De hát ez érthető.

– Később viszont nem győznek köszönni és hálálkodni – mondja erre a telefonoskisasszony, akinek szavai szerint 50 percnyi ingyenes belföldi, illetve ukrajnai hívást biztosít az ingyenes kártya együtt az adat- és internethasználattal. A vonatjegy és a helyjegy ugyancsak ingyenes egészen Salzburgig.

Talán nem illő előhozni, de mi beszélünk róla, hogy a kedvezmények azonnal elő-, majd idecsalogatják a tragédiák vámszedőit is, akik ukrajnai menekülteknek vagy kárpátaljai cigányoknak hazudva magukat, igyekeznek minél több ingyenholmihoz, gyógyszerhez, ételhez vagy akár babakocsihoz jutni majd jó lesz valamire alapon. Feltűnően látványos a bejárat környékén parkoló ukrán rendszámú luxusautók sora is, azok gazdái feltehetőleg nem májkonzervért állnak sorban a zsúfolt tranzitállomáson, hanem inkább pénzt szeretnének váltani nekik előnyös árfolyamon.

Akár az orosz meg az ukrán nyelv, az emberek is különböznek egymástól, mondja erre az az „Önkéntes tolmács” kitűzővel ellátott férfiú, aki, igaz, nem mostanság, de dolgozott az ukrajnai magyar konzulátuson is, és aki szerint a potyalesés nem ismer országhatárokat. Az is biztosra vehető, hogy egy ukrajnai háború közepette és a magyar országgyűlési választások előestéjén nem mindenki jön őszinte szívvel, annál inkább zavarkeltő, netán megfigyelő szándékkal, vagy konkrét politikai, esetleg csempész küldetéssel. Ezzel is számolni kell!

Miközben az ország szinte egy emberként, sőt nemzetközileg is példaértékű tranzitzóna nyitásával áll a menekültek mellé, újra felhangosodnak az ukrán na­cio­nalisták, akik „Késre a magyart!” üzenettel riogatnak Munkács környékén, és akik a közelmúlt évtizedei során számos kegyetlenkedést hajtottak végre oroszokon, zsidókon, keresztényeken, illetve más, köztük magyar kisebbségeken is. Alig esztendeje annak, hogy Zelenszkij elnök aláírta azt a törvényt, amely a kettős állampolgárságú magyaroknak megtiltja, hogy bármilyen hivatalt viseljenek Ukrajnában, az anyanyelvhasználatról még szót sem ejtve.

Testvér háborúzik a testvérrel! Egy ilyen véres családi veszekedésbe milyen jogon és alapon szólna bele egy másik család? Ha viszont tudunk, segítsünk, sérelmeink ellenére is tegyük meg, amíg győzzük emberséggel, béketűréssel és a szó szoros értelmében energiával.

Micsoda kontraszt! Miközben a munkácsi háromgyerekes asszony azért menekül át már másodszor magyarba, mert nem tudja miből kifizetni az otthoni villanyszámlát, aközben az ukrán politikusfeleség egy 28,8 millió dollárral megrakott luxuskocsin gurul be a záhonyi határra. Előttem sovány kislány nagy tányér forró gulyáslevessel a kezében egyensúlyoz a pihenőszektor felé, ahonnan fekete hajú, rúzsos ajkú, feltűnőre sminkelt arcú nő igyekszik karján kutyájával a kisállatszekció irányába.

– Száraz kutyasampont szeretne a hölgy – közvetít a tolmács a pult mögött álló önkénteseknek, akik pironkodva és szégyenkezve csak annyit válaszolnak: momentán azt nem tudunk adni a kedves menekültnek. A fekete hajú hölgy fekete kutyájával mégis finom mosollyal búcsúzik: – Orövoár.

Előttem széttaposott, valaha Rákóczi-túrósnak készült süteményen gázol oda-vissza egy ötéves forma kisfiú, akit hosszú ruhás, barna fejkendős édesanyja sem képes megállítani, hiába kiabál utána, hogy Juszuf, stop! Az a héttagú csoport sem ölebbel meg arany karkötővel fölékszerezve érkezett, amelynek tagjai magyarul és hangosan azon kapnak hajba, hogy anyjuk szerint a legidősebb lány, a Melánia miért nem figyel oda a rosszalkodó kisebb pulyákra. Még a busz felé menet is perelnek egymással, és nem csak ők. Szorongást keltő út vár mindannyiukra, amire a messzi idegenbe érnek.

Az étkezőszekcióban az asztalok mellett maguk elé révedő anyukák, koros férfiak, nagymamák ücsörögnek, körülöttük különböző korú gyermekek kergetik, püfölik egymást, előttük étel- és üdítőmaradékkal teli műanyag tányérok sorakoznak anélkül, hogy bármelyiküket is különösebben zavarnák, nem is igyekeznek azokat eltakarítani onnan.

Az egyik mosatlanokkal teli asztal mellől középkorú nő áll fel, megragadja a mellette elsiető tolmács karját, és azt kérdezi tőle, merre van az Aréna Pláza. Egy idő után az eltúlzott trakta pocsékolásba, a lanyhuló felelősségérzet pedig érdektelenségbe fullad.

Mire a nap késő délutánba fordul, a szervezők azon sopánkodnak, hogy a pesti szállásokon már nincsen szabad ágy, maradnak a civil befogadók, családok, illetve vidéki települések. Busz indul Debrecenbe, Győrbe, Zala megyébe, aztán kisvárosba, nagyközségbe, például Tápiógyörgyébe, ahol a 3700 lelkes közösség 4 családot, 20 főt kvártélyozott el egy 60 fős ifjúsági táborban. Fel is hívom telefonomon az önkormányzatot.

– Emberségesen, de következetesen szeretnénk segíteni az ukrán menekülteken – mondja Varró István polgármester, aki szerint az eddig hozzájuk érkezettek közül akadt olyan, aki tovább is állt, de olyan is, aki már az építőiparban vagy közmunkásként dolgozik. Szerinte ez lehet a gyilkos háború elől menekülők jövőjének egyetlen és békés receptje.

Addig meg csak érkeznek és indulnak a buszok.