Könnyes keresztelő

Máriapócs egy kétezer lelkes városka Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében. Neves zarándokhely. Görögkatolikus bazilikájában, ahol II. János Pál pápa is járt, korábban egy olyan kegykép volt elhelyezve, amelyet 1676-ban Csigri László máriapócsi bíró készíttetett fogadalomból és hálából, a török rabságából történő szabadulásának emlékére. A szentkép először 1696. november 4-én könnyezett, a Szent Liturgia közben Eöry Mihály pócsi földműves arra lett figyelmes, hogy az ikonosztázon elhelyezett Istenszülő-ikon mindkét szeméből bőségesen folynak a könnyek.

A csoda hírére 1696. december 8-án jelent meg Pócson kíséretével a Tisza-vidékre vezényelt császári seregek főparancsnoka, Corbelli tábornok. Megvizsgálta a táblakép épségét, s a lefolyó könnyeket egy kendővel maga szárította fel. Corbelli tábornok nyilatkozatot küldött az egri püspöknek, a császárnak pedig jelentésében számolt be a könnyezés csodájáról.

I. Lipót osztrák császár és magyar király a történtek alapján – és felesége, Eleonóra császárné kívánságára – elrendelte, hogy a könnyező képet szállítsák a császári városba. Az eredeti pócsi könnyező kegykép a bécsi Stephansdom déli oldalhajójának XVI. századi márványbaldachinja alatt, művészi oltáron kapott méltó elhelyezést, ahol azóta is nagy tisztelettel őrzik. A gyertyák és mécsesek százai égnek állandóan a kép előtt…

Harmadik hónapja tart a háború. Sorsokat írt át a történelem. Több mint 6 millió ember hagyta el Ukrajnát, 800 ezer körüli a Magyarországra érkezett menekültek száma. Volt, aki már február végén, más hetekkel, hónapokkal később vágott neki a kényszerű ismeretlennek, szegény és gazdag egyaránt, batyuval vagy luxusterepjáróval, mindegy is, az ágyúcső, a puska, a torkolattűz nem válogat. Ma már elmondható, egységesen mozdult meg a magyar nemzet, a segítség megnyilvánult fuvar, fordítás, befogadás, lelki és anyagi támasz ezer képében.

A háború ötödik napján érkeztek Máriapócsra Haiashék. Sokan jöttek, mind Kárpátaljáról, Beregszászról batyuval a hátukon, mind vándoréletmódot folytató magyar anyanyelvű romák. Volt közöttük kéthetes csecsemőjét csitító anya, és a nyolc hónapos várandós kismama is. Befogadójuk Kovács János, aki évtizedek óta zarándokok számára működteti a településen vendégházát.

A lánya, Kovács Fanni intézte egy bürokratikus rendszerben a várandós kismama egészségügyi ellátását, a mobiltelefon nélkül szintén Magyarországra menekülő Anna nagymama felkutatását, a családegyesítést, majd Júliának a gyermek orvosi környezetben történő világra segítését is.

A kárpátaljai roma család hálájául a segítőről nevezte el gyermekét, s felkérték őt keresztanyának is. Örök felelősség.

A harcok kezdete óta sok ember megfordult a máriapócsi vendégházban, Kovács János szerint hamar kiderült, hogy ki valójában a háború elől menekülő, és ki a helyzetet kihasználó potyaleső. Egy tetovált anyuka leszúrással fenyegette meg azt az ukrán tanárnőt, aki figyelmeztette, hogy Kovácsék gyermekhintája le fog szakadni alatta, kaptak háromoldalas kívánságlistát, és megfordult náluk egy az egyheti ellátásért cserében vendégházuk felgyújtását ígérő ács-kőműves szélhámos is. Az éj leple alatt hordta az értük jött kisbuszba az élelmet egy befogadott család, majd Csehország felé vették az irányt…

De Kovács Jánosék csak a szépet akarták észrevenni. Például azt, hogy Haiashéknak az első három hét során mindösszesen három kérésük volt. A nyolc hónapos terhes anyuka (akinek a kisbabáját most megkeresztelték) kért egy lavórt a mosáshoz, mert ő így szokta meg, egy pár csipeszt, hogy ne fújja le a szél a gyerekek frissen mosott ruháit, és három szem görcsoldó tablettát.

– Amit alapellátásban vagy egyébként kaptak, azt hálás szívvel megköszönték, de nem tartottak igényt, se bébiételre, se tápszerre, se egyéb gyógyszerre. Sőt, mikor a „pulyatologatók” igényfelmérését végeztük, a kismama büszkén mutatta, hogy nekik van ám egy szép babakocsijuk, amit át is tudtak hozni a határon.

Kovács János vallásos ember.

– Nem kívánjuk a háború okait kutatni, Amerika, Oroszország, Ukrajna és akár az EU szerepét elemezni. Egy biztos, minden háború, a múltban és a jelenben kizárólag egy szűk, hataloméhes, politikai, és egy telhetetlen, kapzsi gazdasági elit érdekét szolgálta és szolgálja. A tömegeknek, a hétköznapi családoknak pedig csak a könny, a fájdalom, a szenvedés jut. S az itt, nálunk befogadott, rettegő, de reménykedő anyák és gyermekeik, valamint a frontvonal mindkét oldalán már csak a túlélésért is harcoló férfiak soha sem tudhatják, hogy viszontláthatják-e valaha szeretteiket.

A keresztelő után a vendégházban Békét és reménységet címmel zenés estet tartottak.

Szólt a katonadal: „Nem látlak én téged többé, soha, sohasem, és te sem látod, hogy érted könnyes a szemem. Nevemet hiába mondod, könnyedet hiába ontod, harcok mezején, valahol tetőled távol, ott, ahol senki sem gyászol, ott halok meg én. Nem lesz egy tenyérnyi jel sem puszta síromon, elesett katonák teste lesz a vánkosom.”

– A mi családunk kicsit úgy járt, mint a szántó-vető Simon, aki nem önként és dalolva, hanem a római katonák parancsára, de felvette és vitte Jézus keresztjét – mondja Kovács János, majd hozzáteszi: – Álmunkban sem gondoltuk volna, hogy ennyi jószándékú, a keresztcipelésben segítő intézmény, szervezet s ember van a környezetünkben. Most is nagyon szépen köszönjük a nálunk befogadott menekültek számára nyújtott önzetlen segítséget, a szeretetteljes támogatást. Legyen az finom péksütemény, mennyei házi sütésű kenyér, az önálló főzéshez biztosított alapanyagok sokasága, a korosztályokhoz igazodó bébiételek, tápszerek, a gyerekek keserű sorsát szebbé tevő írószerek, könyvek, játékok és bringák; a párjuk nélkül menekülő anyukák életét megkönnyítő ruhaneműk, hi­gié­niás termékek, pelenkák, babakocsik.

Máriapócs Bécsbe vitt könnyező szentképéről számos másolat készült. Sem az eredeti kép, sem a róla készült másolatok nem könnyeztek, kivéve azt, amelyiket az eredeti helyre készítettek. 1715. augusztus 1-jén Papp Mihály fiatal parókus a reggeli istentiszteletet végezte, amikor Molnár János kántor észrevette a kép könnyezését. A kegykép harmadik könnyezése pedig 1905. december 3-án kezdődött, amikor P. Gávris Kelemen szerzetes atya zarándokokat vezetett a templomba. A könnyeket felfogó selyemkendőt kicsiny foglalatban a templom falára függesztették, ma is ott található a kegykép alatt.

Keresztelő volt most is. Nem akármilyen, pedig az ódon bazilika már nagyon sok mindent látott. Háborúból menekültek.

Ott álltak mind. Két család.

Egy család.