Minden magyar otthona

Nézzük az ünnepélyes előzményeket! Erdő Péter bíboros a bazilikában tartott misén a párbeszéd városának nevezte Esztergomot, ahol az egyházi élet összefonódik a kultúrával, iskolavárosként egyházmegyei és szerzetesi iskolák adják tovább a keresztény kultúra örökségét sok ezer fiatalnak.

Hernádi Ádám polgármester köszöntőjében értékes és áldott pillanatnak nevezte a megyei jogú városi rang elnyerését, történelmi pillanatnak, amely összekapcsolja a múltat a jelennel, és a jövőnek is üzen. Emlékeztetett arra, hogy a jövőben úgy kell építkezniük, hogy minden szempontból méltók legyenek a megyei jogú város rangjára, és folytatniuk kell a megkezdett fejlesztéseket a város és a térség javára.

Esztergom rangjának visszaállítása a magyarság régi adóssága – mondta maga a kormányfő, országos jelentőségűnek nevezve a várost. „Minden magyarnak otthona, még akkor is, ha nem tud róla.” Orbán Viktor hozzátette: a város az elmúlt években tettekkel bizonyította, hogy nemcsak történelme teszi az egyik legfontosabb magyar várossá, hanem polgárainak szorgalma, ereje, kultúrája és hazaszeretete is.

Ezek a szavak visszhangoztak a fülemben, amikor útra keltem megtudakolni a város polgáraitól, mit jelent számukra a hétköznapok szempontjából, hogy immár megyei jogú városban élnek. Már az út maga is izgalmas, igaz, előtte el kell dönteni, hogy autóval, vonattal vagy hajóval utazik az ember. Hibázni nem tud, bármit is választ, hiszen mindegyik útvonal a szemet gyönyörködtető pilisi tájon vezet át.

Autóval érkeztem, és kivételesen nem a főtéren kezdtem a város felderítését, hanem a Mária Valéria híd közelében, az Aquasziget fürdőkomplexummal szemben található Grand Hotelnél parkoltam le. A híd története is megérne egy misét, de most nem ezért jöttem. Dióhéjban csak annyit, hogy a Prímás-szigetet és a szlovákiai Párkányt (Sturovót) összekötő, 1895-ben épült, 2001-ben felújított hidat a helyiek egyszerűen csak „Csonkahídnak” nevezték, ugyanis története során, mindkét világháború alatt felrobbantották. A hídról gyönyörű kilátás nyílik Esztergomra, a várra és a bazilikára, így érdemes gyalog átkelni rajta. A szerelmesek is gyakran felkeresik, és lakatokat helyeznek el a korláton, örök szerelmüket szimbolizálva. A hídnak fontos szerepe van abban, hogy Esztergom valódi határvárossá vált.

A hotelbe lépve figyelem egy kicsit a szorgalmas dolgozókat, majd amikor elfogy a becsekkoló vendégek sora, én is odalépek a mosolygós recepciós hölgyhöz. Cyntiától megtudom, hogy egyelőre még nem érzik a megyei jogúvá válás hatásait, de hát még csak pár hét telt el. Elárulja, hogy ő Párkányból jár át dolgozni, és nagyon szereti Esztergomot, a munkáját, öröm itt élnie. – Kellemes itt az élet, nem vágyom innen sehová – mondja.

A fél éve londinerként itt dolgozó – szintén Párkányból ingázó – Gyurics Olivér is megerősíti, hogy a Covid-intézkedések megszűntével zökkenőmentes az átjárás a két ország között. – Az utóbbi években bebizonyosodott, hogy sosem tudni, mit hoz az élet, de engem ideköt minden, a családom, a munkám, boldog vagyok, hogy itt élhetek – fogalmazza meg érzéseit.

A hallottakon elmélázva sétára indulok a Kis-Duna mentén, a Prímás-sziget árnyas fái alatt. Ragyogó az idő, sokan ejtőznek a parton. Szóba elegyedem egy szimpatikus fiatal párral, akik Tárnokról érkeztek ide egy konferenciára. Viktor elárulja, hogy nagyon jól érzik itt magukat.

– Különleges ország a miénk – mondja, hozzátéve, hogy itt ez a sok szépség, mégis hajlamosak vagyunk a jó dolgok helyett a rosszra fókuszálni. A párja, Edina is megerősíti a város iránti vonzalmát: nem először és nem is utoljára vagyunk itt. Nagy sétát tettünk ma is, hiszen rengeteg felfedeznivalót rejt ez a nagymúltú kisváros.

Tovább sétálok, mígnem a szívemnek oly kedves hajókat pillantok meg. Természetesen azonnal lemegyek a közforgalmi kishajókikötőbe. A Nautilus étterem a helyiek egyik kedvence, de még korán van falatozásra gondolni. Megkeresem inkább a kikötő főnökét. Papp Attilát 33 éve ejtette rabul a hajósélet, azóta dolgozik itt. Kérdésemre elmondja, hogy bizony ők is megérezték a Covid-járványt: elmaradtak az osztrák és német hajósok, és a helyiek is kevesebbszer szálltak vízre. De aggodalomra nincs ok, akadnak, akik most a tengeri helyett inkább a dunai hajózásra szavaznak jelen körülmények között.

A Nyergesújfalun született hajóst is ezer szál köti Esztergomhoz: középiskolás kora óta itt él, itt alapított családot, már unokái is vannak. Szereti a Kis-Dunát, amelynek csak a neve kicsi, ám veszélyessé tud válni, volt is rá példa, hogy menteni kellett a bajba jutott hajósokat. – Szerethető hely ez, és szemmel láthatóan fejlődik, reméljük, hogy a most kapott új státusznak köszönhetően egyre erőteljesebben kötődnek, s innen nem nagyon kívánkoznak el a fiatalok – mondja.

Ezt alátámasztja a hajókkal foglalatoskodó tizennyolc éves Kenéz is, aki ugyan éppen elhagyni készül a várost, de csak tanulmányai idejére. Először Keszthelyen, majd Budapesten fog tájépítészetet és városfejlesztést tanulni, és utána – mint régen a mesterlegények a vándorévek után – hazatér, hogy itthon kamatoztassa, amit tanult.

Utamat folytatva Milókába, a barátságos kutyusba botlom, aki a gazdáit „sétáltatja”. A tréfát félretéve, az Oroszlányból érkezett Gina és Péter elárulják, hogy imádnak csatangolni, és Esztergom kiváló hely erre, mert a történelmi emlékek mellett nagyon sok természeti szépséget is rejt.

Ezt alá tudom támasztani. Bár már érzem a lábam, nem tudok ellenállni a Víziváros két műemlék háza között megbúvó Macskalépcsőnek, amelyen fel lehet jutni a várhoz és a bazilikához. Nem éppen egy macska ruganyosságával vágok neki a kétszáz lépcsőfoknak, és a felénél már bánom, de akkor hátrafordulok, és a szemem elé táruló látvány – a panoráma a Duna ezüstszalagjával, a Mária Valéria híddal és Párkánnyal – mindenért kárpótol. Még a szembejövő cserfes lánycsapat is abbahagyja a szelfizést, és inkább a tájat fotózzák.

Kissé lihegve érkezem fel, és elzarándokolok a vár északi körbástyáján található, 2006-ban felavatott 12 méter magas szoborkompozícióhoz. Melocco Miklós monumentális mészkő alkotása azt a pillanatot ábrázolja, mikor Asztrik püspök Vajk fejére teszi a római pápa által küldött koronát. A felnőttek kissé megilletődve, áhítattal magukba merülve állnak, de a gyerekek, azok gyerekek, nem hazudtolják meg önmagukat, és boldogan ugrálnak a talapzaton. Én közben hallgatózom is egy kicsit – körülbelül fele-fele arányban hallok magyar és szlovák szavakat. Mindkét országból sokan látogatnak ide.

Ideje indulnom, és megnyugvással tölt el, hogy ezúttal már nem felfelé, hanem lefelé vezet az utam. A belváros felé bandukolva letelepszem a buszmegállóban egy hölgy mellé. Bernadett elmeséli, hogy a kórházban járt a testvérénél.

– Én örülök, hogy megyei jogú város lettünk, mert ez azt jelenti, hogy lesz forrás a fejlesztésekre. Nézzen csak körül, mindenütt építkeznek, fejlődik, szépül a város. – Kérdésemre, hogy milyen egy olyan településen élni, ahová azért járnak a turisták, mert tele van látnivalóval, mosolyogva feleli. – Időről időre mi is turistáskodunk egy kicsit a saját városunkban, végigjárjuk a nevezetes helyeket. Nem lehet megunni – mondja, és elköszön, mert megérkezik a busza.

Az egyik üzlet ajtajában fiatal lány levegőzik. Andrea elmeséli, hogy hét év után emocionális okokból tért haza Londonból. – Hiányzott a családom, hiányzott a kisvárosi lét nyugalma és biztonsága. Korábbam mindig itt éltem, ez az én világom. Ha lehangolt vagyok, csak fölmegyek a bazilikához, lenézek a városra, a Dunára, és megnyugszom – mondja, hozzátéve, hogy reméli, a megyei jogú városi státusz tovább javítja az itteni élet minőségét.

Már nagyon kávézhatnékom van, úgyhogy megszaporázom a lépteimet az egykori Központi kávéház, ma Szamos cukrászda felé, amely Babits Mihály kedvenc helye volt. „Esztergomban házat vettünk” – jegyezte fel a kötő felesége 1924. március 27-én a naptárába. Török Sophie volt az, akinek a fejéből kipattant az ötlet, de a családfő – a korabeli irodalmi élet vezető alakja – is imádott az esztergomi Előhegyen található nyári lak teraszos kiskertjében gazolni, kislányával az esztergomi strandon fürdeni vagy kacsasültet kínálni a hozzájuk érkező vendégeknek, akik az előhegyi ház falán otthagyták az autogramjukat is.

A költő 1941-ben bekövetkező haláláig tavasztól őszig itt töltötte a Babits család az idejét. A költő számos verse itt született meg, többek közt a Jónás könyvét is itt írta. De térjünk vissza a múltból a jelenbe, és lépjünk be Babits egykori törzshelyére, amelyet 2008 óta a Szamos Marcipán üzemeltet. Nem feledkeztek meg a költőóriásról, egy emléksarkot is berendeztek a tiszteletére.

Kávézás után felfrissülve irány a város hangulatos, nyüzsgő és pompás házakkal szegélyezett főtere, a Széchenyi tér, melyet 2006-ban újítottak fel: kitiltották a gépjárműforgalmat, a legtöbb épületből vendéglátóegységet hoztak létre, elkészítették az Ister-kutat, a fontosabb épületek díszkivilágítást kaptak, és bájos, oroszlános padokat helyeztek el a téren. A helybéliek egyik kedvence lett a tér, szeretnek itt ücsörögni, szinte minden asztal foglalt. A városháza előtti szobornál kis ­leánycsoportra leszek figyelmes. A nyolcadikos lányokról kiderül, hogy Budapestről érkeztek kétnapos kalandtúrára, és éppen egy emlékművekkel kapcsolatos feladatsort oldanak meg.

A La Fontana cukrászda előtt lefékezek, nemcsak azért, mert megragad a csinos felszolgáló ragyogó mosolya, hanem mert korábbi beszélgetőtársamtól, Andreá­tól megtudtam, hogy itt hatalmas a választék cukor- és lisztmentes sütikből is. Balázs Regina elárulja, hogy mennyire szeret itt dolgozni, imádja a nyüzsgést. Azt is megtudom a huszonkét éves lánytól, hogy egy határvárosban nincsenek nyelvi nehézségek, megérti ő a szlovák vendégek kéréseit is.

– Rajongok ezért a városi nyüzsgésért, itt, a főtéren pezsgő életért. Nem szeretek unatkozni, munka mellett tanulok is – árulja el.

Hosszú volt a nap, a parkoló felé veszem az irányt, és egy motoros csapatba botlom. Nem állom meg, hogy meg ne kérdezzem, miért szeretnek erre motorozni, hiszen sok motorossal találkoztam az úton.

– Esztergomot több felől, szép tájakon haladó utakon lehet megközelíteni, tanulókat is szoktam erre hozni – mondja Havanecz Gyula közútijármű-szakoktató, hozzátéve, hogy jó a város hangulata, sok a fiatal, jó érzés itt lenni. – A Dunakanyarban még a levegő is más. Ráadásul nyáron adott a lehetőség, hogy megálljunk a vízparton, és fürödjünk egyet, és itt van a Budapesthez legközelebbi határátkelő – teszi hozzá motoroskabátját igazgatva Szilágyi András.

Ők motorra pattannak, én beülök a kocsimba.

­A hazafelé úton azon morfondírozok, hogy az immár me­gyei jogú várost méltán nevezik a Dunakanyar fővárosának.