A Flóra-tanya titkai

Szabolcs-Szatmár-Bereg megye közepén, Baktalórántháza környékén sok az erdő, így aztán szinte törvényszerű, hogy a városhoz tartozó Flóra-tanyára is pompás akácerdők közt visz a kövesút. Késő ősz van, de szépen süt a nap, és fanyar erdőillatot sodor a szél. Ezt csak akkor érzi az ember, ha lassan megy az autóval, s letekeri az ablakot. Ám nem árt, ha közben a keskeny utat is figyeli. Mert időről időre akkora fehér BMW-k száguldanak el mellette a közeli, valaha áfacsalásairól hírhedt Kántorjánosi felől, mint egy-egy hadihajó. Azok vezetőit láthatóan egyáltalán nem ihleti meg az elragadó táj.

A tanyasi temető előtt se lassítanak. Pedig ott is lenne mit nézniük. Az Alföldön van rengeteg tanyasi temető, túlnyomó többségüket visszafoglalta már a természet. Elnyelte őket az erdő, elfedik a sírokat a bokrok. A Flóra-tanyai temető azonban teljesen olyan, mint húsz-huszonöt éve. A sírok elgereblyézve, a virágok megöntözve, a kapák, kannák, gereblyék pedig a dombon álló feszület oldalának támasztva, szabadon használhatja mindenki őket. Legfeljebb annyi változott, hogy most már kerítés övezi, de szabadon bemehet oda bárki.

Vagy huszonöt éve jártam én már itt. Ősz volt akkor is. Borult, szürke volt az ég, és a sírok közt egy fekete fejkendős nénike sepregetett. Az urához jött, s ha már kimozdult a tanyáról, szedett egy kis gombát.

– Lúköröm – vett ki a kosárból egy nagy, jó tenyérnyi, szürkésbarna gombát. – Mi csak lúkörömnek mondjuk. De mondják csikókörömnek is – mosolygott –, ilyenkor, ősszel tele van vele az erdő. Magának adom, jó sok hagymával csinálja meg.

Hogy milyen volt annak a lúkö­röm­gombának az íze, arra bizony én már nemigen emlékszem, csak arra, hogy eleredt az eső, és olyan szomorú hársfasor alatt értem a tanyára, mintha azok a fák a világvégét várták volna.

Az a hársfasor megvan ma is, méghozzá micsoda pompás hársfasor! A Baktát Kántorjánosival összekötő vékony kövesútból kiágazó másik keskeny aszfaltcsík két oldalát díszíti, bemegy egészen a tanyára. Az út egyik oldalán az egykori mézfeldolgozó üzem épületei, a másik oldalt meg érett akácerdő, de váratlanul elfogy az erdő, és a domboldalon feltűnik egy vadonatúj, mesterien tájba simított vendégház. Fehér falai szikráznak a napsütésben, a nagy portát őrző székelykapu pedig nyitva, fent a magasban a csapokat igazítja a mester.

– Ott a gazda, most készül etetni! – mutat be az udvarra.

Ősz hajú, napcserzett arcú férfi jön ­

elénk, szélesen mosolyog, mikor bemutat­kozunk.

– Örülök, hogy itt vannak! A Szabad Földön nőttem fel, most is szívesen olvassuk – fogad bennünket Németh Sándor, a Bioflóra-tanya vendégház tulajdonosa.

Honnan jött az ötlet, hogy itt, az erdő szélén panziót építsenek, kérdeznénk, de mielőtt meghallgatnánk a választ, feltűnik a fák közt egy kisebb csapat frissen nyírt rackajuh. Ami még nem is lenne annyira érdekes, de egyikük csak félig van megnyírva, a másik oldalán majd földig ér a szőre.

– Újabban ez a divat? – nézünk csodálkozva Németh Sándorra, mire ő vidáman csak legyint.

– Hát azt nem tudom, hogy manapság mi a menő a rackák közt, de azt tudom, hogy kegyetlenül önfejű állatok. Ez a divatozó is addig forgolódott az olló alatt, míg sikerült megszabadulnia a kezünk közül. Így lett féloldalas a frizurája.

Házigazdánk családjával együtt Baktalórántházán lakik, de sose tudta elfeledni a közeli Boglyatanyát, ahol született. Mindig is vágyott a tanyasi életre, s erre nevelte gyermekeit, unokáit is.

– Még egészen kicsik voltak, de mi már akkor is ide jártunk sátorozni – meséli. – A régi iskola melletti dombon vertünk tanyát, s barangoltunk az erdőkben. Minden­féle játékokat kitaláltunk, éjjelente meg ­figyeltük a vadon hangjait. Még farkas­üvöltést is hallgattunk. A fiaim a telefon­jukra feltöltötték a farkasok hangját, s a legváratlanabb órákban lejátszották. Én is velük játszottam, sátraztam, de egyszer el­felejtettem magammal párnát, takarót vinni, a puszta földön kellett éjszakáznom. De én már akkor se voltam tinédzser, egész éjjel csak forgolódtam. Akkor megfogadtam, ha lehetőségünk lesz rá, én bizony házat építek ide.

A terv megvalósítása nem ment máról holnapra, de három évvel ezelőtt egy pályázat segítségével meg nem kevés saját erővel belevágtak a nagy munkába. És felépült a pazar vendégfogadó, amelyet egy igazi, kéthektáros falusi kert övez paradicsom- meg paprikatövekkel, szilva- meg mandulafákkal, szőlőtőkékkel, galambdúccal, s persze disznóóllal, tyúkokkal, libákkal, mindennel, ami egy rendes falusi porta tartozéka volt egykor. Pár napja pedig még egy éles fogú kiskutya is került hozzájuk.

– A nyitott kapun át egyszerűen csak besétált – veregeti meg a nagyon is élénk, aprócska pitbull kobakját Németh Sándor. – Valaki kidobta szegényt, mi meg befogadtuk.

Mogyoró lett a neve, de még nem nagyon akar rá hallgatni. Legalábbis úgy tesz, mintha nem hallaná, amikor a házigazda rákiált, hogy ne gyomrozza már agyon a porta egyetlen némakacsáját. Amúgy is szomorú szegény, mert a párját nemrég vitte el a róka. De nem csak a róka keresi a könnyű zsákmányt. A galambdúc is üres, annak lakóit a héja ragadta el.

A disznóól mangalicáival azonban nem bír el semmi. Hárman vannak, s nyomnak vagy kétszáz kilót. Egyenként, persze. Pedig nincsenek elkényeztetve. És génkezelt takarmányt se esznek. Kapnak viszont káposzta- meg töknyesedéket, krumplit, szemes­ku­ko­ricát, így is szépen gömbölyödnek.

A panzióban megszálló vadászokat természetesen nem a mangalicák, hanem a vaddisznók és az őzek érdeklik inkább, de a házigazdáink szerint biztosan lesznek olyan vendégek is, akik a gombák iránt érdeklődnek majd. Nő abból is rengeteg az erdőkben. Találhatnak majd akár „luköröm” gombát is, de pereszkét egészen biztosan. Most, hogy túl vagyunk az első fagyokon, lassan érdemes lesz elindulni a nyomukban, de ha marad egy kis idejük, érdemes lesz átballagni az út másik oldalára, az egykori mézfelvásárló telep helyén létesült gyümölcsfeldolgozóba, ahol első osztályú, országos elismertséget szerző biolekvárokat készítenek.

Ha szerencséjük lesz, ott találják majd a kis üzem megálmodóját, dr. Tatár Lászlót is, aki szívesen körbevezeti birodalmán a látogatókat. A Nyíregyházán élő élelmiszervegyésznek huszonvalahány éve megszűnt a munkahelye, de nem esett kétségbe. A szintén szakmabeli feleségével tudták, hogy a biogyümölcsök nagy jövő előtt állnak, a kárpótlás során szerzett meg a közben vásárolt pár hektárjukon gyümölcsféléket telepítettek. Szilvát, meggyet, birset, szamócát, aztán később felépítették az élelmiszerüzemet, majd a hűtőházukat. Ráadásul egy angol megrendelésre bodza­virág­szörpöt is készítettek, ami olyan nagy sikernek bizonyult, hogy kis idő múltán a vállalkozás bevételének nyolcvan százalékát az angol export adta.

Mára azonban nagyot változott a helyzet.

– Egyszerűen nincs, aki szedje a bodzavirágot – mondja Tatár László, aki időközben átadta lányának a cég tömérdek adminisztrációval járó vezetését, de persze a szakmai részt továbbra is felügyeli. – A közmunka elviszi tőlünk a munkáskezeket, a vadon termő bodzavirág begyűjtése egyre nehezebb. Nagyon sajnáljuk, de eljutottunk odáig, hogy eladjuk a telepet, hiszen lassan nyolcvanéves leszek. Már vannak is érdeklődők, mert a szakmabeliek tudják, a biotermékek iránt egyre nő a kereslet, még ha most adódnak is gondok.

A kis biogazdaság körbeöleli az üzemet, udvaráról leláthatunk a már leszedett gyümölcsfákra. Már csak a birsfákon sárgállik a termés, ott van a tanya túlsó vége. Az utolsó ház körül korosodó férfi gereblyézi az udvart. Érdeklődve jön közelebb a kerítéshez, mert errefele azért ritka vendég az idegen.

Popovics Ferenc se gondolta még tíz éve, hogy ő is Flóra-tanyasi lakos lesz egykor.

– Tudják, hol van Beregszász? – kérdezi. – No, onnan jöttem én át nyolc éve. Pontosabban Beregdédáról.

– Direkt ezt a tanyát kereste?

– Ugyan! – legyint. – A fiunk átköltözött Magyarországra, Tatabányára, s jöttem utánuk. De annyi pénzem nem volt, hogy a Dunántúlon vegyek házat. A Baktán lakó unokatestvérem ajánlotta Flórát. Hogy ez milyen kis takaros falu, s milyen rendes emberek lakják. Nem is töprengtem sokáig. Kiválasztottam ezt a házat, de nem úgy nézett ki ez akkor, mint most! Nyakig ért az udvaron a gaz, a kertben a gyümölcsfákat is már én telepítettem. Meg is kínálnám magukat egy kis őszibarackkal, de elkéstek, már leértek a fák.

A szőlőt viszont még megkóstolhatnánk, de ekkor bekiált az utcáról egy biciklis fiatalasszony, hogy szükség van-e valamire.

Terék Gyuláné a fiatalasszony, a tanya gond­noka, idősgondozója, aki azt mondja ké­sőbb, elvezet ő bennünket egy idős, tősgyökeres Flóra-tanyasi asszonyhoz. Soltész Mihályné közel van már a nyolcvanhoz, és harminc éve özvegy, de ma is dolgozik annyit, hogy sok fiatal megirigyelhetné.

– Megszoktuk. Munka nélkül talán már nem is élnék – mondja az idős asszony, aztán arról beszél, hogy 1967-ben építették a mai házukat, akkor, amikor Flóra mai arca kialakult.

– A földosztás után 400 négyszögöles telket kaptak a régi uradalom alkalmazottjai, s ki-ki maga látott a házépítéshez. Kinek milyen tehetsége volt. Mint a többiek, mi is magunk vetettük a vályogot, de rengeteg segítséget kaptunk a rokonoktól, barátoktól. Amit persze mi is viszonoztunk. Ó, más világ volt az, megértőbbek voltak egymással az emberek! Pedig higgyék el, dolgoztunk annyit, de annyit! Háztájiztunk, dohányt termesztettünk, megfogtunk minden munkát. Mit gondolnak, miből taníttattuk ki a mérnök unokáinkat…!? Csak az a baj, hogy közben elszaladt az idő. Meg az, hogy a róka fényes nappal is képes elvinni az udvarról a tyúkot. Bár az is igaz, szegénynek neki is enni kell.

A tanyán most vagy ötvenen laknak, köztük három kisgyermek. Köztük van Terék Gyuláné ötéves Tibikéje, akiért hamarosan indulni kell be Baktára. Reggel autóbusz viszi be, de délután kocsival hozzák haza, a tanya legfiatalabb házába.

– Ez 2001-es, a mi házunk épült utoljára – mutat a szép, sárga épületre Terékné, aki nevetve még azt is elárulja, hol ismerte meg a férjét. Az interneten, természetesen.

– Gondolom, jó messze laktak egymástól – jegyezzük meg, mire nevetés a válasz.

– Hogyne! Négy kilométerre. A férjem ugyanis baktai, de nem ismertük egymást.

A férj jött az asszony után, és hamarosan követte az anyós is, aki tőlük 200 méternyire vett, s újított fel magának gyönyörűen egy kis házat. De nem jött idegenbe. Itt született, csak gyerekként költöztek Baktára. Ott is élte meg a nyugdíjkorhatárt, s hogy eltemette a férjét meg a másik fiát, visszajött a szülőtanyára.

– Jaj, nagyon szeretek itt élni! – mondja Kun Istvánné, miután kibosszankodta magát amiatt, hogy nem kell a diója senkinek, ő meg felszedett az öreg fa alól vagy három rendes zsákkal. – Pedig annak az árából akartam a kisunokámnak venni egy igazi biciklit. Mert arra vágyik a drágám…

Ez bizony baj, morfondírozunk a hazafelé tartó úton is, de azért nem veszett még el minden remény. Valakinek biztosan kell majd az a három zsák dió, s Tibike vígan tekerheti a bringát. Remélhetően már a kora tavaszon, de legkésőbb akácvirágzáskor.