Egyedül a csöndben

Van romantikája az alföldi tájnak. Lombos akácerdők, kanyargós dűlőutak, fehér falú tanyák. Messzire látni a határban, jó a levegő, csodálatos a naplemente, tapintható a csönd. Itt megtalálják a nyugalmat a városból kimenekülő honfoglalók, külföldről ide települők. Nincs is nagyobb ajándék annál, mint a természet közelében létezni. Bárkit megkérdezhetünk: nem cserélné vissza a régi életét, eszébe sem jutna innen elköltözni. Akik pedig ide születtek, érthető módon szinte halálukig ragaszkodnak a tanyájukhoz, a szokásaikhoz. 
Csakhogy az évek múltával sok minden megváltozik. Az idősödő embereknek nemcsak az erejük fogy, hanem életkörülményeik és megélhetési feltételeik is átalakulnak. Aki egyedül lakik világ végi otthonában, külső segítség nélkül nemigen tud boldogulni. Ha valakinek nincs hozzátartozója, netán külföldre költöztek a gyerekei, és a szomszédai is elfogytak, kit is kérhetne meg, hogy vigye be a faluba, ha orvoshoz vagy boltba kell mennie? Biciklizéshez már nincs ere­je, a buszközlekedés meg régóta megszűnt. És a tanyából való kimozdulás csak egyike a felmerülő gondoknak. Mennyi minden van még, amit egy magára maradt ember önmaga képtelen megoldani! Messze nincsenek azonos esélyei egy városi, hasonlóan egyedülálló kortársával. Szerencsére egyre többen figyelnek rájuk, gyarapodik a számuk azon településeknek, ahol kiemelt feladatnak tekintik, hogy kialakítsák a szociális alapszolgáltatások egymásra épülő rendszerét, amely lehetővé teszi a személyes gondoskodást, a szo­ciális és mentális támogatásra szoruló egyének ellátását. 
Petőfiszállás határát járjuk. Süveges Sándor tanyagondnok kalauzol bennünket, nélküle régen eltévedtünk volna. Az is igaz, ha nincs velünk, egy árva riportalanyt sem találnánk, aki bizalmába fogadva mesélne gondterhelt hétköznapjairól. Ez a bizalmatlanság mára evidens, felbolydult világunk teremtette meg. Most azonban visszük az ebédet Ica néninek, miközben kísérőnk egy másik gondozottjáról, Vencel bácsiról mesél, akinek gyerekei messzire kerültek, lényegében csak a tanyagondnokra számíthatott. Aki mindennap benézett hozzá, amikor pedig az öreg sztrókot kapott, reggel, délben és este is felkereste. Hosszú hónapokig tartott, mire valamelyest javult az állapota. Sokszor „csak” elbeszélgettek, ami igazi gyógyírként hatott a betegre, és a lelki válságból is segítette kihúzni. Sándor ekkor tanulta meg: választott hivatását csak szívvel-lélekkel lehet csinálni. Tíz éve tart ezen a pályán.
Kutyaugatás veri fel a csöndes portát. A 83 esztendős Fekete Imréné, Ica néni botra támaszkodva jön elénk, vállán átvetve egy kopott táska, mindenhová viszi magával. Behív bennünket a házába, amin a tanyagondnok csodálkozik a legjobban, mert eddig még soha senki nem léphette át a küszöbét. Nem tudni, minek köszönhető ez az első látásra kiérdemelt bizalom. Zsúfolt szobában üldögélünk, van itt minden a fatüzeléses kályhától a gázrezsón át az ütött-kopott bútorzatig. Tizennyolc éve halt meg a férje, azóta egyedül él, családja sincs. „Akinek nincs senkije, az egyedül van” – állapítja meg szomorúan. Majd hirtelen felcsillan a szeme, és az ágyon lévő papírdobozra mutat: „Itt vannak az én pici gyerekeim!” Próbál még egy kicsit titokzatoskodni, de kitaláljuk, hogy kiscsirkék lehetnek a párnából kreált fedél alatt. Nem számított rájuk, oroszba’ keltek. Egy-két hétig bent nevelkednek.
– Megnézhetjük őket?
– Meg. De nem szándékozom eladni!
– Nem akarjuk megvenni. Különben is csak bankkártyával tudnánk fizetni.
– Na, azt ebben a dűlőben még nem fogadják el.
Ica néni nagyon szereti a jószágokat. Hamarabb vesz nekik elemózsiát, mint magának. Tart néhány tyúkot az „elvadult” kertjében, és két házőrzőjéről is gondoskodik, néha még kutyaszalámit is vesz nekik, ha erre jár a mozgóbolt. Egyetlen szórakozása a rádió, de ha feldühíti valami, azonnal kikapcsolja. Hajdanán szeretett olvasni, írogatni, rajzolni, kertészkedni. Most sokat betegeskedik, egy vesével él, epeköve van, fájnak a végtagjai, és romlik a látása is. De inkább elviseli a szenvedést, mintsem orvoshoz menjen, nem bízik bennük. Mivel nehezen jár – úgy mondja, hogy „kötözködnek” a lábai –, nem tud innen kimozdulni, pedig régen sokat buszozott mindenfelé. A postaláda a szomszéd teleknél van, odáig is nagy nehezen gyalogol el. Régi vágya, hogy színházban láthasson egy előadást, de már letett róla.
– Hadd kérjek maguktól valamit! – néz az asszony a mellettünk ülő tanyagondnokra. – Tönkrement a régi telefonom, abban voltak a fontosabb hívószámok. Nemrég kaptam egy új készüléket, át kellene írni oda az adatokat.
– Riasztótelefonja is van a vészhelyzetre?
– Az is van, de hamar lemerül. Amikor kimegyek a házból, viszem magammal, hogy szükség esetén használhassam. De minden csekélységért nem akarok zavarni másokat. A másik meg! Néha éjszaka olyan kutyaugatás volt errefelé, hogy szinte féltem. Nem tudtam, mi lehet az. Aztán lesilózták a kukoricát, és megszűnt a csaholás. A nyomokból kiderült, vaddisznók garázdálkodtak a földön. Most behúzódtak az erdőbe.
Rokkantnyugdíjasként nem könnyű a megélhetés. Sok lemondással jár. Ica néni tavaly szeretett volna műfogsort csináltatni magának, de inkább tűzifát vásárolt, hogy télen legyen mivel fűtenie. Előfordul, hogy élelemre is szűkösen futja. Látogatásunk vége felé megkapjuk: – Maguk nem sokat beszéltek! Mondjanak már valamit! Ne csak engem gyóntassanak!
A Péteri-tó környékén húzódik meg a 82 esztendős Endre János otthona. Nem véletlenül ragaszkodik ő is a helyhez, világéletében tanyán lakott. Errefelé nőtt fel, ezt a portát már párjával együtt vásárolták az esküvőjük után. Most érkeztek el az ötvenhatodik házassági évfordulójukhoz. Sajnos a felesége súlyos beteg, három éve idősotthonba került, a férje nem tudja gondozni odahaza, neki is mozgásproblémái vannak, műteni kellene. Egyik lánya Győrben, másik lánya Kiskunmajsán lakik, ő a családjával minden héten jön, ilyenkor segítenek a házi munkában. 
– Néha meglepnek, nem szólnak előre. Most szombaton is betoppantak. Mondták, öltözzek át, és megyünk meglátogatni a mamát – újságolja Jani bácsi, miután leültet bennünket a félhomályos szobában. – Mintha mostanában kicsit javult volna az állapota. De akárhogy is van, hiányzik a házból az asszony. Megmutatták a gyerekek, hogyan kell a mosógépet működtetni. A kertben, s az állatok körül is mindig van dolog. Ezzel eltelik az idő. Én addig nem megyek innen el, amíg van erőm elvégezni a napi teendőket.
– Jani bácsi, meséld csak el, hogyan ástad fel a kerted! – kéri a tanyagondnok.
– Kivittem magammal a széket. Ahogy elhaladtam pár métert, pihentem egyet. Ugyanígy történt kapáláskor is. Krumpliszedéskor többet kellett hajlonganom, meg is fájdult a derekam. Egyre nehezebben járok. Elvagyok, de azért unalmas itt az élet. Ezt mérte rám a sors.
– Nem szokott bemenni a faluba?
– Amióta a fájós lábam miatt letettem a biciklit, nem jártam bent. Ennek legalább három éve. Nekem most a kiskutyám a legfőbb társaságom. Hűségesen követ mindenhová.
– A múltkor rám is hoztad a frászt! Mindent tárva-nyitva találtam – idézi fel ijedelmét a tanyagondnok. – Már azt hittem, valami komoly baj történt, mire előjöttél a hátsó kertből.
– Azért nem zárom be mindig az ajtót, mert szerencsére errefelé nem járkálnak idegenek – próbálja mentegetni magát Jani bátyánk. – Máskülönben nem is félnék tőlük. A lányom minden reggel telefonál, Sanyi délben hozza az ebédet, délután meg néha megjelenik valaki nálam, tegnap az unokatestvérem járt itt.
– Mihez kezdene, ha senki nem jönne?
– Fogalmam sincs.
– Menne a felesége után az otthonba?
– Oda nem akarok menni, pedig volna helyem. Mindig szabad ember voltam, nekem soha nem dirigált senki. Gyerekkoromtól kezdve együtt éltem a természettel, a téeszidőkben meg traktorosként 38 évig dolgoztam kinn a földeken. Innen mentem nyugdíjba, igen kevés a juttatás, de megpróbálom beosztani. Nincsenek nagy igényeim. Régen napi négy doboz cigit szívtam, 1980-ban leszoktam róla. Tüzelőt gyűjtök az erdőből, jóformán csak kajára kell költenem.
A falakon családi képek emlékeztetnek az idő múlására. A nagyszobában cserépkályha, tévé, kalitkában két papagáj. A komódon tavalyról ott maradt műanyag karácsonyfa díszeleg, mellette a nyolcvanadik születésnapjára kapott virágkosár, a polgármester személyesen hozta. Hallani az óra ketyegését. Csönd telepszik közénk. Jani bácsi nyugodt ember, békében él önmagával. Nincs hová sietnie. 
– Holnap mit csinál?
– Nem tudom még. Mindig jön valami magától.
Áthaladunk a Budapest–Szeged vasútvonal és az M5-ös autópálya közé ékelődött falun, ettől kezdve a nyugat felé terjeszkedő tanyavilágot pásztázzuk. Ide a másik tanyagondnok, Kiss-Szabó József Attila fuvaroz bennünket. Budapestről költözött ide, felmenői petőfiszállásiak voltak, ő már a fővárosban született, és ott teremtett egzisztenciát. Egy keddi napon úgy döntöttek a feleségével, hogy mindent hátrahagyva visszaköltöznek az ősök lakóhelyére, és csütörtökön már ott is voltak. Sok mindent megéltek azóta, sajnos, a rosszból is kijutott nekik.

Viharvert tanyára gördülünk be. A lakóház tetőzetén egyetlen napelem árválkodik, ilyet még nem láttunk, de mivel a villany nincs bevezetve, legalább az is szolgáltat egy kis áramot a töltős akkumulátorok mellett. H. Tóth Antalné, Margit néni 1958 óta lakik itt, „a ház is olyan öreg már, mint én”, mondja. Huszonkét esztendeje él egyedül, miután a férje 66 éves korában meghalt infarktusban. Neki is mindig vacakolt az egészsége, éppen csak el tudta végezni a ház körüli munkákat, az utóbbi időben azonban szinte már csak járókerettel tud közlekedni, nagyon fájnak a lábai. Lánya Kiskunfélegyházán lakik, ő gyakran kijön hozzá, de a másik épületbe beköltöző fiára alkoholproblémái miatt nemigen számíthat. Ellátásában oroszlánrésze van a tanyagondnoknak és a szociális gondozónak. Nemcsak orvoshoz viszik, hanem még a nagymosást is lebonyolítják, télen meg begyújtanak nála. Nagyon hálás nekik.
– Sosem tudtam innen elköltözni, igaz, nem is akartam – válaszolja felvetésünkre Margit néni, akiről kiderült, hogy régi Szabad Föld-előfizető, az utolsó betűig elolvassa az újságot, most már szemüveggel. – Mindig pénzszűkében voltunk. Én csak a férjem után kaptam özvegyi nyugdíjat, mivel alkalmi munkát végeztem vagy a háztájiban dolgoztam, csupán házassági pótlékra tarthattam igényt. Az meg nagyon kevés volt, de azért apránként emelkedett. Most sem sok a nyugdíjam. Legtöbbet a gyógyszerek visznek el, az ebédért is egyre többet kell fizetni, és tűzifát is venni kell. Van egy kis hűtőszekrényem, ami gázpalackról működik, meg a tűzhely is. Egy palack már nyolcezer forintba kerül! Más dolgokra nem jut, de nekem nem is kell semmi sem.
– Mi lesz télen?
– Nem akarok addig maradni. Elmegyek innen. A félegyházi otthonban már el van intézve a helyem. Arra várok, hogy szóljanak. Az ingatlan a gyerekeké lesz. Megmondom őszintén, nem lesz nehéz itt hagyni a tanyát, pedig amíg bírtam magam, semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy elhurcolkodjak innen. De mivel tehetetlenné váltam, nem tudom ellátni magamat, be kellett látnom, hogy nincs más választásom. Ha elesnék az udvaron, nem tudnék felkelni. Volt is benne részem, nemegyszer. Szerencsére a telefon mindig nálam volt, így tudtam segítséget kérni a tanyagondnoktól. Jött is azonnal.
– Józsikám, öntsél már egy pohár vizet, mert kiszáradt a szám, annyit beszéltem – kéri a tanyagondnokot Margit néni. Lám, milyen jó is, ha valaki tud adni egy pohár vizet egy 87 esztendős idős asszonynak!
Riportutunk végén megosztjuk élményeinket Kiss Katalinnal, a petőfiszállási Szociális és Gyermekjóléti Szolgálat intézményvezetőjével. Munkatársaihoz hasonlóan úgy ismeri a települést és a tanyavilágot, mint a tenyerét. Azt is tudja, ki milyen problémával küzd. És természetesen segítő kezet nyújtanak a rászorulóknak, példaértékű az idősek gondozásában végzett munkájuk. Elmeséli az egyik legemlékezetesebb esetüket.
– Évtizedekkel ezelőtt költözött ide a fővárosból egy asszony. Nagyon zárkózottan élt, elmúlt már 86 éves. Lakossági bejelentés alapján kiderült, hogy embertelen körülmények között tengődik egy fűtetlen, romos tanyán. Szobájában felhalmozódott a szemét, bűzlött az ürülék, ugyanis ott nevelte a disznóját, egy légtérben tartózkodott vele. Nem hittem a szememnek! Az maga volt a fertő, ahonnan azonnal ki kell emelni a nénit, de a demenciája miatt nem volt belátási képessége, gondnokság alá került. Amilyen gyorsan tudtuk, elhelyeztük egy idősotthonban. Nem akarta elhagyni a házát, szívszorító volt látni, milyen fizikai ellenállást tanúsított, amikor indulnia kellett. Az otthonban tisztába tették, kivizsgálták, ellátták gyógyszerekkel, tehát újra embernek érezhette magát. És három nap múlva meghalt. Sokat töprengtem rajta, vajon jól cselekedtünk-e, amikor kiszakítottuk a megszokott környezetéből, vagy hagynunk kellett volna még ott egy ideig? Biztos vagyok benne, hogy halálát a hirtelen változás okozta. Nem kérdés, hogy extrém esetben meg kell tennünk a szükséges intézkedéseket, de arra nagyon oda kell figyelni, hogy az idős emberek számára mi a legjobb megoldás, mire van igazából szükségük. Mindaddig, amíg nem áll fenn életveszély, igenis a kéréseik szerint kell eljárnunk, s meg kell óvnunk őket a lelki stressztől. Ez örökös dilemma a szociális munkában. De semmivel nem cserélném el.