Kerekeken guruló otthon

Dél-Portugáliában igazi kultusza alakult ki a vanlife-nak, a zömében német, holland, francia fiatalok saját kezűleg átalakított lakóbuszokban járják a partokat, szörföznek, a fogyasztói világ elvárásaitól függetlenül élik a mindennapjaikat. Akad köztük, aki digitális nomád, fotós, webdizájner, de olyanok is, akik az év egyik felében a szülőhazájukban dolgoznak, aztán a megspórolt pénzükből 2-3 hónapra furgonba ülnek, és belevetik magukat a szabadságba. Kis családommal az őszi szünetben mi is kipróbáltuk, milyen az, amikor csak a legszükségesebb dolgokkal utazunk, s ott alszunk meg, ahol akarunk.

Bár a viktoriánus korból származó utazási és lakhatási mód az 1969-es Woodstock fesztiválon lett újra népszerű, XXI. századi története az amerikai divattervező-fényképészhez, Foster Huntington nevéhez fűződik. Ő ugyanis 23 évesen döntött úgy, hogy az őrült tempót diktáló divatvilágot maga mögött hagyja, és a furgonjával bejárja Amerikát.
2012 egyik tavaszi napján a közösségi oldalára kiposztolta a vanlife hashtaget egy csodaszép naplemente kíséretében, és onnantól kezdve megállíthatatlan lett az újra felfedezett életforma népszerűsége, százezrek vágtak bele a röghöz kötöttség nélküli életbe. Ma már blogok tucatjai szólnak a lakóautózás szépségéről és nehézségeiről, a YouTube csatornákat nézve kisebb-nagyobb segítséggel mi magunk is átalakíthatunk egy autót.
A kalandozók legtöbbje a vadregényes tájakat keresi, ahol végre szabadnak, a természethez közelinek érzik magukat. Nem mellesleg megannyi hasonló gondolkodású segítőkész emberrel is találkoznak, akikkel kommunában élve megteremtik maguknak a luxust nélkülöző életfeltételeket.
Nekünk a Ford Capuchina lakóautóra esett a választásunk, amit öt személyre terveztek és konyhával, vécével, zuhanyzóval rendeztek be. Mivel Algarve tengerparti szakasza 263 kilométer – amiből olyan 80 a legvadregényesebb –, nem tervezünk túl messzire menni. A 2021-ben hozott turisztikai rendelet szerint – a nemzeti parkokat, a Natura 2000 területeit, illetve a tiltó táblával ellátott szakaszokat kivéve – 48 órán át bárhol lehet vadkempingezni, így mi is e mellett döntünk.
A hatalmas járgány ügyesen veszi a kanyart, ahogy a Nossa Senhora da Rocha, vagyis a Miasszonyunk Sziklája és a rajta álló, várfallal körbevett kis kápolna felé tartunk. Az apró utcákba éppen, hogy beférünk, a hároméves Sámi a gyerekülésben ide-oda dülöngél, amit nagy kurjantásokkal kísér.
A türkizkék tengerre néző kápolna a VIII. századtól kezdve Algarve zarándokhelye. A helyi legenda szerint a mór hódítások idején Szűz Mária gyakran megjelent itt, így épült először a szikla tetején remetelak, majd később erőd, ahonnan a tengerről érkező támadásokat verték vissza a portugálok. A vele szemközti parkolóban állunk meg, innen is látom a tengert és a zsákmányra vadászó sirályokat.
Melegen süt a novemberi nap, így fürdőruhát húzva a sziklák közt lemegyünk a parthoz. Az Atlanti-óceán 21 Celsius-fokos, talán a legmelegebb az évben. Késői nyaralók sétálnak a homokban, kisfiúk építenek várat, egy fehér hajú asszony a hullámokkal viaskodik, végül alájuk veti magát, és olyan mélyre beúszik, ahol már csak a nyugodt víztükör és a madarak veszik körül.

Én is megfogom Sámi kezét, és belegázolunk a fodrozódó habokba. Visítva kacag, ahogy az arcába fröcsköl a víz, ugrándozik, ha egy nagyobb hullám jön, kiszalad meg vissza, legalább éjjel jól alszik majd. Egész délután a parton vagyunk. Mikor az ujjunk már olyan, mint az aszalt szilva, felmászunk a meredek lépcsőkön, ideje visszaindulni a „házunkba”. 
A sziklák tetején egy csapat kecske tűnik fel, a luxus szállodák kerítése előtt boldogan rágják a szúrós bokrokat. Épp ezért imádom ezt az országot.
A Miasszonyunk templomban esküvőre készülnek, vagyont érő régi Mercédesz állja az utunkat, a virágbaldachint már felhúzták, a vijjogó sirályok örömmel trónolnak a tetején.
Csöpögő fürdőruhámat kiterítem, gyorsan lemossuk magunkról a sót, és mielőtt a vendégsereg megérkezne, megnézzük a templomot. A sziklán növő olajfákra kagylókat akasztottak, mindegyik egy szerelmes üzenet, egy kedves halottról megemlékezés. Sámi összeüti őket, megbabonázva hallgatja, ahogy csilingelnek.
A szikla végén horgászok ülnek, a pecabotok jó tíz méterre lógnak a vízbe. Az egyik meggörbül, mindenki tapsol, izgatottan gyűlünk a férfi köré, vajon mi lesz, hány kilót nyom a zsákmány, de egy jókora algacsomón kívül más nem akadt horogra.
Vacsorára zúzapörköltet főzök a gázrezsón, elfelejtettem pirospaprikát hozni, csúnya, színtelen. Nyakon öntöm egy kis vörös borral, lehet, hogy ezzel új gasztronómiai remeket fedezek fel.
Mikor narancsba borul az ég, kiülünk a műanyagtányérokkal a placcra, hallgatjuk az ujjongó násznépet, nézzük a szelfiző párokat meg a sirályokat etető öregeket.
Nyolc órára szinte teljesen kiürül a templom, a parkolóban már csak egy-két autó áll, lassan mi is lehúzzuk a redőnyöket, megvetjük az ágyakat, bekuckózunk és olvassuk Maugli történetét. Az eső halkan rákezd, ütemesen veri a tetőt a fejünk felett.
Másnap reggelre a viharos felhőket elfújja a szél, a nap rózsaszín glóriát húz a horizontra. Míg a többiek alszanak, halkan kinyitom az ajtót. Lehűlt a levegő, magamra veszem a pulóverem, és elindulok a kápolna felé. Teljesen egyedül vagyok, felsétálok a narancsban csillogó köveken, mélyet szippantok a sós levegőbe, és behunyom a szemem.
– Mama elhagyta a babáját! – hallom a lakóautó felől. Elmosolyodom, és hátraperdülök.
A kis talpak alatt cuppognak a tócsák, ahogy Sámi felém szalad. Ölbe kapom, és együtt nézzük, ahogy a kerek nap teljesen átverekszi magát a felhőkön.