Kockáról kockára haladva

– Mit gondol, mennyi diafilm készül évente? 
– Nem is tudom… Laci szomszédom a most egyéves unokájának a születésnapjára vett 5 mesefilmet. Mi­után évente nagyjából 90 ezer gyerek születik, s mondjuk, a nagyapák fele olyan Laciszomszéd-féle, akkor tehát 45 ezerszer 5, vagyis 225 ezer diafilm készülhet évente. 
– Pontosan 230 ezer. 
– De hát ez hihetetlen! Nincs is ennyi Laciszomszéd! 
– Miért, a Laciszomszéd lánya-fia-menye-veje nem vehet diafilmet? 
Ezzel az elképesztő számmal kezdődött ismerkedésem a diafilmmel, amely éppen mostanság ünnepli Magyarországon a 70. születésnapját. Természetesen nem a diafilm – hiszen az már a ’20-as évek óta létezik –; a Magyar Diafilmgyártó Vállalat 1954-es megalakulása jelenti a kerek évszámot. 
– S így valószínűleg világcsúcstartók vagyunk – mondja Lendvai Gabriella, aki lassan 25 éve vezeti a Diafilmgyártó Kft.-t –: a környező országokból például eltűnt a diafilm. Valamiért ez mindig is kelet-­európai műfajnak számított, bár Nyugaton sem volt ismeretlen. Anglia és Franciaország mellett az Egyesült Államokban is vetítettek még a ’70-es években is mesefilmet, az utolsó hagyományos diafilmjük a Csillagok háborújának első része volt. 
– Tehát tavaly 230 ezer mesefilmet készítettek. Ez a szám évek óta változatlan? 
– Most úgy látjuk, ennyiben stabilizálódott. De ez korántsem volt mindig így. A mélypont a ’90-es évek eleje: akkor évente alig 60 ezer darabot adtak el az elődeim, s egyáltalán nem volt biztos, hogy ez a filmművészeti stílus fennmarad. A hanyatlás oka a tévé tömeges elterjedése, illetve a ’80-as években a vi­deó­kazetták megjelenése. Mi már 100 ezer darabnál is nagyon boldogok voltunk, de a növekedés nem állt meg, sőt sikertörténet lett: évente 6-8 új filmet adunk ki, és ahogy említettem, 230 ezer darab az éves fogyás. 
– Mi lehet a siker oka? 
– Meglepő, de valahol érthető a diafilm reneszánsza: vélhetően a gyerekeket érő vizuális dömping ellen védekeznek ezzel a műfajjal a szülők. A mesefilmjeink mind irodalom, mind illusztrációk terén ma is valódi értéket képviselnek, ezért kedvelik és keresik a kisgyermekes családok. 

– Készülve találkozásunkra, elolvastam a diafilmek befogadásának pszichológiai kérdéseit taglaló néhány dolgozatot. Nos, olyan kitételek mellett, mint például „szimbolikus struktúrák”, „asszociációs pályák”, „identifikáció” mellett azért érdekes mondatokat is találtam. Például ezt: „Egy-egy kedvenc diafilmet 40-50 alkalommal is képesek a gyerekek megnézni, mindig találva benne valami felfedezni valót. Egy-egy filmen belül is vannak kedvenc képek, amelyeket hosszasan, kedvük szerint szemlélhetnek.” Vagy például ezt: „Fotókat nézve az ismeretek 72 százaléka marad meg az emlékezetben 3 órával később, 20 százaléka 3 nap múltán is. A hallás útján a tanultak 70 százaléka hívható elő 3 óra elteltével, 3 nap múlva az eredmény már csak 10 százalékos. A kettő kombinálásával – a diavetítés pedig ilyen – 3 óra múlva 85 százalékos a visszaemlékezés, de 3 nap múlva is még mindig 65 százalék körül él az élmény.” 
– És akkor a talán legfontosabbat nem is említette: a jótékony félhomályban a mama vagy a papa, esetleg a nagyobb testvér hangján megszólaló mese, ami ráadásul a kisgyerek tempójához igazítható, semmi máshoz nem hasonlítható kapcsolatot jelent a vetítő és a közönsége között. 
 
– Bár itt nincs jótékony félhomály, de azért mondana mesét a diafilmről? 
– Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl, a messzi Kínában már évezredekkel ezelőtt szórakoztatták a gyerekeket árnyjátékokkal… Sajnos a mese további része már nem gyerekeknek való, hiszen szólni kellene Leonardo camera obscurájáról, a laterna magicáról, vagyis a bűvös lámpásról, ami lényegében az első vetítőnek tekinthető. Aztán jöttek az üveglemezek, a vásári látványosságnak számító panorámás bódék – igazi robbanást az 1910-es évek hoztak, amikor is feltalálták az első kisfilmes fényképezőgépet, a Leicát. Ennek a cellulózfilmje tökéletesen alkalmas volt a diavetítésre. 
– No meg füstbombák gyártására, merthogy kivá­lóan égtek, amit egyébként az ’50-es évek elején sokszor megtapasztaltam, amikor a vacak vetítőben beakadt valamelyik kocka, s néhány másodperc múlva barnulni, füstölni kezdett Csipkerózsika… Sajnos a bombagyártásnak később vége szakadt, mert a gyúlékony cellulóz-nitrát filmeket az égésmentes cellulóz-acetátra cserélték. 

– Az ’50-es évek amúgy jelentős fejezetet jelentettek a diafilmek történetében: hirtelen a politika eszközévé silányították a műfajt. A háború utáni politikai propagandának a diafilm kifejezetten kapóra jött, hosszú éveken át rendszeresen készítettek híradókat, szerveztek agitációs vetítéseket, főleg a parasztságnak; nehéz volt meggyőzni őket a téeszcsék előnyeiről… Ma már megmosolyogtató, mondjuk, egy mezőgazdasági híradó szövegezése, de akkoriban az elvtársak mélyen hittek a diapropaganda erejében. 1955 és 1962 között aztán a mérleg nyelve egyre inkább a gyerekmesék felé billent, ebben az időszakban készült el a mesék erős törzsállománya. 
– Parányi a szobája, de egy tárlón több száz diafilm sorakozik. 
– Valamivel több, mint 300 darab, ez a mostani törzsállomány. A fogyás adatait ismerve, évente ebből állítjuk össze a gyártandó mennyiséget. És ahogy említettem, nemcsak az archívumból válogatunk, évente 5-6 új mesefilm is készül. Olykor mi keressük meg a kortárs szerzőket egy ötlettel, máskor fordítva: ők jelentkeznek. És talán egy kevéssé ismert lehetőség: magánmegrendelést is elfogadunk: egy család vagy egy közösség szeretne valamilyen ünnepi alkalomra, évfordulóra diafilmet készíteni. Behozzák a szöveget, a kész rajzot vagy fotót, mi pedig legyártjuk a szülinapi meglepetést. 
– Remek ötlet! Mennyibe kerül? 
– A gyártás 50 ezer forintba, amihez három diafilm jár. További rendelés esetén 1700 forint egy-egy tekercs. Évente most már 8-10 bátor filmgyártó is jelentkezik. 
 
Ha valaki ezzel a műfajjal ismerkedik, ki nem hagyhatja Bíró Ferencet, aki lényegében maga a két lábon járó diafilm. Olyan, amit ő nem tud erről a művészeti ágazatról – az nincs is. Hol másutt, mint a ma Art+Cinema névre hallgató, körúti moziban találkozunk, hiszen ez volt valamikor a Mátra mesemozi, vagyis története a diafilmhez kapcsolódik. Nemcsak most, a 70. évforduló alkalmából tartanak itt diafilmvetítéseket, hanem minden hónapban. És, ugye, mondanom sem kell: ez is Bíró úrhoz kapcsolódik. 
– Általában én vetítek, persze már nem egy régi vetítőt tekergetve, hanem számítógép segítségével. De, hogy az élmény mégiscsak emlékeztessen a múltra, a szöveget színészek mesélik gyerekeknek. 
– Mikor szeretett bele a diafilmekbe? 
– Ahogy gondolom, sok ezer kisgyerekhez hason­lóan, ötéves születésnapomra kaptam egy vetítőt és 5 darab diafilmet. Máig emlékszem: az Egy kis borz történetét (most éppen vetítem ezt is a moziban), a Pórul járt rókát, a Hófehérkét, meg egy filmet a budapesti állatkertről, és az akkor Budapesten megrendezett, 1955-ös műkorcsolya Európa-bajnokságról. 
– S, hogy lett az 5 filmből sokezres gyűjtemény? 
– Kialakult… Például a 14. születésnapomra minden vendégtől diafilmet kaptam. Akkor már lehetett 200-300 filmem. A szakmám könyvtáros, ezért belekezdtem a filmek katalogizálásába, diafilm-bibliográfiát készítettem. Valaki kért egy filmet a Mona Lisáról, ez új fejezetet nyitott az életemben: állandóan vásároltam, a rendszerváltás idején a bolhapiacokon fillérekért lehetett hozzájutni régóta keresett kincsekhez. Aztán, amikor 4000 fölé ért a gyűjteményem, és odahaza a szekrények mind megteltek vetítőkkel, rekvizitumokkal és filmekkel, az egészet idetelepítettem, a moziba. 
– Van olyan film, ami önnek nincs meg? 
– Egy biztos, amiről egyébként a címén kívül semmi mást nem tudok, ez pedig a Világszép Vanilina, ami egy női név, s viselője feltehetően világszép volt… 
– Összesen hányféle diafilm készült Magyarországon a 70 év alatt? 
– Hatezres számot szoktunk emlegetni, ebből nagyjából 2000 a mesefilm. 
Amelyek között ott vannak a klasszikusok, az Öreg néne őzikéje, a Grimm-mesék, és természetesen a három alapfilm: a Piroska és a farkas, a Jancsi és Juliska, valamint a Hófehérke és a hét törpe. Meglepetésemre kiderült, mindháromnak elkészült a folytatása is. (Természetesen megnéztem mind a hármat, csak annyit mondanék: ha lehet, maradjanak az eredeti változatnál. Ha azonban nem hinnék el, hogy az első részben a kővel a hasában vízbe dobott farkas hogyan tudott feléledni, hogy aztán újabb gonoszságot tervezzen a nagymama és Piroska ellen – ez esetben mégiscsak nézzék meg a Piroska újabb kalandja a farkassal című alkotást…) 
 
Epilógus. Vagy 15 évvel ezelőtt, egy költözködés során valamelyik fiókból egy copfos kislány fotója került elő: a nejem, hároméves korában. Amikor is egy diafilm főszereplője lett – a címe: Jutka falun. A mese szerint a pesti kislány egyszer csak ellátogat egy faluba, ahol megismeri az ottani életet, a kutyát, a cicát, a kacsát, a lovat – a félelmetes állatvilágot. Az eredeti diafilm persze már elveszett, de a jó férj – vagyis én – mégis megpróbálta előkeríteni. Így találkoztam Bíró Ferenccel is, aki ugyan mindent tudott a filmről, de nem volt meg neki. Végül az Országos Széchényi könyvtár segített, ott megtalálták az eredeti fotókat. Így hát a nejem születésnapján, ahogy kell: lepedőt feszítettem a kétszárnyú ajtó közé, elővettem az öreg masinát, s a mit sem sejtő Jutkámat a vászon elé ültettem, hogy aztán peregni kezdjen a film egy piros ruhás kislányról, Jancsiról és Pajtás kutyáról, hogy a hálásan dolgozó parasztokról már ne is szóljak… 
Most, hogy 15 év után újra mesélem a történetet, Bíró úrnak felcsillan a szeme: Már megvan!