Verselni öröm

Akinek esetleg friss levegőre van szüksége, az még kimehet a teraszra, s gyönyörködhet a város szépségében – javasolja egy szervező hölgy a Csokonai Fórum Orfeumában összegyűlt fehér inges, illetve a tornacipőt tűsarkúra cserélő, máskülönben legjobb zakóját felvett, esetleg mobiltelefonja képernyőjét még megpillantó, vagy éppen a fal mellett halovány-sápadtan sétálgató, és közben verset mormolgató résztvevőknek. Más önkéntes szervezők ajándékkönyvcsomagokat állítanak össze, pogácsákat tálra igazítanak, zsugorfóliázott ásványvizes­palackokat hordanak, okleveleket szortíroznak, a géppel írt forgatókönyvek felé görnyedve homlokot ráncolnak. 
Pinczés István főszervező lép a színpadra. Ő neves, a Debreceni Színjátszó Stúdiót kerek 45 évvel ezelőtt megalapító, az USA-ban, Svédországban, Monacóban, Belgiumban és Japánban színpadi sikereket besöprő színházi főrendező. Azt mondja: 
– Nem ideális a helyzet, mert nincs sötét, a versmondó látja a nézőteret, ezért minden mozgás tilos a versmondás alatt. Se bejönni nem szabad, se kimenni, se sugdolózni, se beszélni, ne igyunk, ne vakarjuk meg a fejünket, mert mindez nagyon elvonja a figyelmét annak, aki egy maximum ötperces verset elmond. Tiszteljük meg azzal, hogy nem ziláljuk szét a figyelmét. Mobiltelefont, kinyomtatott verset senki ne vigyen fel a színpadra, ha esetleg gond van, ami előfordul profi színészeknél is, akkor odanéz a kisegítőre, aki fölsúgja a szöveget. Nem szükséges szájról olvasnia, hangos szóval is segíthető. Ez vele jár a szakmával. Lehetőleg csak a taps alatt fényképezzünk! 

A feszültség percről percre nő. Hetedjére tartják meg a vidék versmondóversenyét. Kóti Árpád Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész, érdemes és kiváló művész, a Nemzet Színésze volt. Kiskunfélegyházán járt testnevelési gimnáziumba, és középiskolai tanára biztatására kezdett versmondással foglalkozni. Érettségi vizsgáját követően egyszerre három intézménybe is felvételt nyert: a Testnevelési Főiskola, a soproni Erdőmérnöki Kar és a Színművészeti Főiskola közül az utóbbit választotta, bár saját bevallása szerint korábban színházi előadást sem látott. A Színművészeti Főiskolát 1958-ban végezte el, osztálytársa volt Törőcsik Mari, Bodrogi Gyula, Madaras József és Margitai Ági. 1963-ban Lengyel György hívására a debreceni Csokonai Színházba szerződött, az intézménynek több mint öt évtizede volt tagja, a várost és a társulatot a budapesti Nemzeti Színházért sem volt hajlandó elhagyni. 2015-ben hunyt el. A baráti társasága által kitalált versmondóverseny először Nyílt Kocsmaszínházi Szavalóversenyként indult, és italkimérési helyszíneken tartották, tavaly már Hetedik Nyílt Szavalóverseny Kóti Árpád Emlékére névvel a Csokonai Fórum Orfeumában tartották. Itt vagyunk most is. Pinczés István a megnyitó részeként elmondta: 
– A megmérettetést az intézmény Kóti Árpádról elnevezett termében szerettük volna tartani, de az túl nagy, és a fiatalabb, gyakorlatlanabb versmondóknak a hangereje nem olyan erős, beszédtechnikája nem olyan fejlett, hogy abban a nagy teremben megélne a hangjuk. Összesen harminchat jelentkezést fogadtunk el. Ifjúsági 1–18, fehér botos, felnőtt, és 65 év fölött 120-ig a senior kategóriákat díjazzuk. A legszebben beszélő, a verset legjobban értelmező, a merészen verset választó, vagy éppen impresszíven elmondóknak különdíjat adhat ki a Bakota Árpád Jászai-díjas színművészből, Dánielfy Zsolt Jászai-díjas színművészből és Kókai Gabriella előadóművészből álló zsűri. 

Árkosi Árpád Jászai-díjas rendező, aki sok darabban együtt dolgozott Kóti Árpáddal, emlékezik kicsit. „A vers párbeszédkísérlet. Az Árpáddal közös munkák során mindig azt éreztem, hogy ő a vers örök szeretetét hordozza, és a legnehezebb pillanatokban, akár az öltözőjében, a vershez fordult. Aki verset mond, higgyen abban, hogy különleges küldetést teljesít, ne a sikerért, hanem alázattal, a vers ügyszeretetével csináljuk” – vélekedik. 

Bedebede bá, bedebebe b – közös hangerőpróba következik tizenötször-hússzor, majd csend lesz, nem hallik pisszegés sem, kigyúlnak a fények, és Sztraka Noémi kezdi, aki Derecskéről érkezett Weöres Sándor Fű, fa, füst versével, majd egy picike lány, a debreceni Bakonszegi Anna Mentovics Évától Az égi pékszer­boltot szavalja nagyon odafigyelve, kristálytiszta kiejtéssel. 
Mielőtt még kihunyt végképp, 
egy szikrázó csillag fényét 
begyúrták egy kis briósba, 
mi megkelt vagy tíz kilósra. 
Ám a Vénusz, az ebadta 
reggelire nem befalta?! 
Ekkor jött a mentő ötlet; 
Holdsugárból lett az öntet, 
fortyogott az égi pempő, 
legyen krémből elegendő. 
Molnár Bence Mezőcsátról érkezett, és Petőfi Sándor Dicsőséges nagyurakját verseli: 
Dicsőséges nagyurak, hát 
Hogy vagytok? 
Viszket-e ugy egy kicsit a 
Nyakatok? 
Uj divatu nyakravaló 
Készül most 
Számotokra… nem cifra, de 
Jó szoros. 
 
Volt szerencsém Kóti Árpáddal találkozni pont tíz éve, 2014-ben. Az újságíróiskolában sok órán át tanítják, hogyan lehetséges interjúkészítésnél a találkozás elején a feszültséget oldani. Nos, Kóti Árpádnál nem volt erre szükség, a Darabos utcai panellakásban úgy fogadott, mintha már húsz éve ismerne, s rögtön elpanaszolta, hogy mennyire rettenetes dolog a nikotinéhség. 

„Sokat szívom a cigit, pedig nem szabadna. 1983-ban rengeteg foci és kertásás után infarktusom volt, két éve pedig rosszindulatú tüdődaganattal műtöttek. Három hónapig nem gyújtottam rá. Most éjjel annyira hiányzott, hogy azt mondtam, fölmegyek a tizedikre, és leugrom. Hajnali fél kettőkor kiálltam az erkélyre, és szerencsémre erre jött egy pacák. Leszóltam neki: »Uram, dobjon már fel egy szál cigit, ha megteheti!« Földobott hármat.” 
– És igaz, hogy maratoni távot kellett futnia, hogy be­érjen a középiskolai felvételijére? – kérdeztem tőle ak­kor. 
„Apám volt a Békés megyei Bucsán az első kaszás, én pedig tízéves koromtól a marokszedője. Én Kiskunfélegyházára, a tanítóképző testnevelési szaktanítói tagozatára, a gimnáziumba jelentkeztem. Mivel az elemiben még tornatermünk sem volt, hogy miért akartam tornatanár lenni, fogalmam sincsen. Bucsától Kiskunfélegyháza 148 kilométerre található. Mivel nem volt más ruhám, egy szál atlétában és gatyában, mezítláb indultam el a felvételire. Anyámtól húsz forintot kaptam a vonatútra. Tizenegy kilométert talpalva befutottam Karcagra. A vasúti jegypénztárnál azt mondták, hogy ez kevés az odaútra is, negyvenvalahány kilométerre már nincs keretem. Úgyhogy negyven-egynéhány kilométert futottam még, hogy odaérjek a felvételire. Persze, hogy késtem. Túlit Péter testnevelő tanár megsajnált, felvételi nélkül felvett, és a visszaút költségeit is vállalta” – felelte nagy átéléssel. 
Kóti Árpád nagy színész, és igazi fenegyerek volt. Erre udvariasan emlékeztettem is, nagyon szolidan fel­ve­zetve a dolgot. 
– Molnár Gál Péter azt írja önről: „Nagy színész. És aki nagy: egyben a legnagyobb is. Hangja Bessenyei orgánumával vetekszik. Engem Somlay Artúrra emlékeztet, ő ugyanolyan vad, ivós, verekedős fickó volt legényként, mint Kóti. S ezért tud olyan higgadtan, megregulázottan nyugton uralkodni.” 
„Nem tudok mindig higgadt maradni. Pár éve borzalmas melegben Kassán volt előadásunk, mely alatt két nő folyton a mobiltelefonján beszélgetett. Hiába vezette ki őket az ügyelő, visszajöttek, és folytatták. Nehezen tűrtem. Korábban abbahagytam volna a játékot, mint ahogyan erre volt példa. Sőt: pályám kezdetén, a hatvanas években nyíregyházi vendégszereplésen, nagypéntek délutánján játszottam. A közönség fele részeg volt, úgy ömlött felénk a pálinkaszag, alig bírtunk játszani. Nagy volt a dráma a színpadon, amikor a hóban húzott szánkón viszem az apámat temetni, s azt mondom: »Anya, várjunk még, hátha nem halt meg.« Mire az első sorból felbüfögött egy néző: »Cseszheted már, rúghatod a seggét, e mán megdöglött.« Nem bírtam elviselni, a botommal úgy fejbe vágtam, hogy elvitte a mentő. Megbüntettek kétszáz forintra. Ez akkor nagy pénz volt” – mesélte. 
Akkor a debreceni panellakásban a legféltettebb témával is előjöttem. 
– Hallottam egy városi legendát, de nem is hiszem – rebegtem, mire mosolyogva felkiáltott: 
„Ó igen! Nemrég szemészeten voltam, a csinos, fia­tal doktornő csak nézi, csak nézi a szememet a nagyítóval. Doktornő, ne csodálkozzon, az a szemem üvegből van – mondtam. Tudom, hogy mindenkinek feltűnik, és tizenkét évvel ezelőtt meg is írta a helyi sajtó, hogy egy házibuliban egy ügyvédnő úgy vágott pofon, hogy a kórházban ki kellett venni a szememet. Újra meg kellett tanulnom a színpadon tájékozódni és mozogni. Más bajom is van. Beleestem a mocsok tévébe. Éjfélig nézem a sportközvetítéseket. Ha kicsit jobban vigyázok, élsportoló lehetett volna belőlem! Elcserélném az egész pályámat azért, ha még egy olimpiát végignézhetnék élőben! Főiskolásként kijártunk a Kispest szerdai edzéseit nézni. A végén másfél literes csatos üvegeket raktak a kapufa tetejére, s azokat lőtték le a labdával a tizenhatosról. Puskás volt az egyetlen, aki sohasem tévedett, sejthető volt, hogy a világ legjobbja lesz. Akkor még tizenötezer érdeklődő tombolt az edzéseken.” 
– És most ez a Kossuth-díj? – mondtam neki, hiszen látogatásom apropója az akkor kapott elismerés volt. 
„Debreceni színész hatvan éve nem kapott Kossuth-díjat. Hát bolond lennék, ha nem örülnék neki. Kaptam már sok nívós elismerést. Némelyikhez adtak jelvényt is, melyet hordhatnék. Sohasem tettem ki a mellkasomra. Nem ezért csinálom ezt az egészet, holott a színjátszásból nem lehet megélni. Öntörvényű, nyakas, cívisemberré váltam már.” 
 
Jó, jobb, még jobb, és kitűnő szavalók lépnek a színpadra. A szünetben egy hölgy megkéri fotóriporter kollégámat, mély érzéket tanúsítva a társművészetek és a dokumentarizmus felé, hogy „kérem, ne kattogtasson, amikor én verselek”. Nos, valóban zavaró lett volna a fényképező hangja, mert oly halkan és erőtlenül, hangsúlyozás nélkül mondta a verset, hogy talán csak az első sorban ülők érdeklődését volt képes felkelteni. Összességében felkészült emberek szavaltak, a versválasztás sokrétű volt: Petőfi Sándor, Arany János, Kányádi Sándor, Radnóti Miklós, Reményik Sándor és Ady Endre mellett Réthy László, Brita Erzsébet, Vidor Miklós, Rácz Jenő Zoltán, Bächer Iván költészetéből is ízelítőt kapott a publikum. 

No, és vajon hogyan látták a költők a szerelem kérdését, mondjuk, Juhász Gyula 1904-ben és Lackfi János száz-egynéhány évvel később? Micsoda nagy a különbség! 
Molnár Eszter szavalja Mezőcsátról, Juhász Gyula Szerelem? című költeményét. 
Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon, 
Elrévedezni némely szavadon, 
Mint alkonyég felhőjén, mely ragyog 
És rajta túl derengő csillagok. 
Én nem tudom, mi ez, de édes ez, 
Egy pillantásod hogyha megkeres, 
Mint napsugár ha villan a tetőn, 
Holott borongón már az este jön. 
Majd Szabó Diána következik Debrecenből, Lackfi János Szerelem a négyzeten című versét szavalja. 
…akkor is szeretlek, 
ha pipaszár-lábaid összeakadnak járás közben, 
és orra buksz, és csupa kék-zöld folt leszel, 
mintha vernélek, pedig nem is verlek, 
holott rászolgáltál a szokásos kétbalkezességeddel 
és a szokásos kétballábasságoddal, 
hát nézz már magadra, 
tényleg, szerinted hogy festesz, 
mint egy rakás szerencsétlenség, 
de én mégis szeretlek… 
A 24 éves Szegedi István Zsolt Hajdúdorogról érkezett, s itt a nagy napon József Attilától A Dunánál című verset mondta el. A Debreceni Egyetem földrajz–történelem szakos hallgatója. Általános iskolában és gimnáziumban is szavalt. – A gimnáziumban néha megkaptam a „szavalópacsirta” jelzőt, de azok a jellemzések abbamaradtak – mondja. Örült ennek az alkalomnak, mert más, mint az oktatásban megjelenő szavalóversenyek, itt tényleg olyan emberek állnak ki a színpadra, akik szeretnek verset szavalni. 

A hetvenéves Pénzes János Mezőcsátról Heltai Jenőtől az Öreg Marcit szavalta. 
– A színjátszó társulatunk szervezésében jutottam el ide. A versek szeretete? Kusza volt az életem, Miskolcon voltam ipari tanuló géplakatos szakmában, és ott különös módon erőltették a nyelvtant és az irodalmat. Verselnem kellett, prózát mondani. A helyes magyar szókimondóversenyen rendszeresen indultam, amelynek egyszer a megyei döntőjét meg is nyertem, de aztán elvitt az élet, futballoztam Mezőcsáton, Tiszaújvárosban és Polgáron, úgyhogy az irodalom elmaradt. A Tiszai Erőműben üzemelési blokkirányítóként dolgoztam, de amikor nyugdíjas lettem 2010-ben, a nyugdíjasklubban újra beleszerettem a verselésbe. Petőfit, Adyt, József Attilát kedvelem, s mostanában Reményik Sándort, négy-öt verset mondok is tőle. Tavaly a nyugdíjasok Ki mit tud?-jának döntőjében Hajdúszoboszlón ezüstfokozatú versmondó minősítést nyertem – jelenti ki. Hozzáteszi: azt vette észre, az emberek tisztelik a versmondói törekvéseiért. És az emberek rá fognak jönni, hogy a versek a léleknek mennyire sokat jelentenek. 

Eredményhirdetés

A Kóti Árpád Baráti Kör által alapított Nagydíjat a mezőny legidősebbje, a 81 esztendős, budapesti Mach András nyerte. A Színjátszó Stúdió által idén alapított Dobák Lívia-különdíjat a napkori Spinyhért Viktória kapta (16 éves). A vidék ifjú versmondójának járó, Máté Endre agrármérnök által tavaly alapított különdíjat pedig a derecskei Sztraka Noéminak (16 éves) ítélte a zsűri. 
Az ifjúsági kategória (7–18 éves) győztesei: 
1. díj: Gém Anna – Vámospércs 
2. díj: Swarzkopf Laura – Derecske 
3. díj: Babály Dániel – Hajdúsámson 
A fehér botos kategória győztesei: 
1. díj: Lakó Sándor – Debrecen 
2. díj: Budai Tünde – Debrecen 
3. díj: Lelkes Gréta – Debrecen 
A felnőtt kategória (18–65 éves) győztesei: 
1. díj: Szegedi István Zsolt – Hajdúdorog 
2. díj: Farkas Hanna – Nyíregyháza 
3. díj: Terge Ildikó – Debrecen 
A szenior kategória (65+) győztesei: 
1. díj: Szabó Lajosné – Debrecen 
2. díj: B. Orosz István – Debrecen 
3. díj: Pénzes János – Mezőcsát