Berberek földjén

Marokkó földjére lépve az első látványosság, ami ámulatba ejt, magának a repülőtérnek az épülete. Nem véletlenül választották be a világ legszebbjei közé, izgalmasan ötvözi a régit meg az újat, a hipermodern, légiesen könnyed létesítmény tradicionális muszlim mintákat idéző kőcsipkéit ragyogó fényruhába öltözteti érkezésünkkor a le­­nyugvó nap. Maga az utazás kellemesen zökkenőmentes és mindenekelőtt kényelmes volt: alig több mint négy óra alatt jutottam el Budapestről Marrakeshbe az egyik fapados légitársaság első közvetlen járatával. Ma már vízumra sincs szükség, ha turistaként érkezik az ember az országba, csupán egy pecsétet nyom az útlevelünkbe a szigorú tekintetű reptéri alkalmazott. 

– Marokkó régen francia és spanyol gyarmat volt, 1956-ban nyerte el függetlenségét. Csak részben nevezhető arab országnak, hiszen bennszülött lakói a berberek, akik ma is nagy számban élnek az Atlasz-hegységben és környékén. Büszkék az identitásukra, nyelvük és hagyományaik a mai napig elevenen élnek – lát el minket az alapinformációkkal idegenvezetőnk, Abdelilah Benhmida, miközben a parkolóban várakozó kisbusz felé terelget bennünket. 

Szokni kell a forgatagot

Hamarosan elnyel minket Marrakesh nyüzsgő, zajos forgataga. Az első benyomásom az, hogy a közlekedési szabályokat errefelé hírből sem ismerik. A szélrózsa minden irányából özönlenek az autók, a motorok, a szamaras kordék meg a lovas kocsik, a sofőrök egyszerre nyomják a gázt meg a dudát. Hogy kinek van elsőbbsége, az édesmindegy. Jobbról egy kismotor előz, és alig hiszek a szememnek: elöl egy férfi ül, mögötte a felesége, négyéves forma gyermekük közéjük préselődve utazik. Bukósisak persze egyikükön sincs. Errefelé a gyalogosok sem lehetnek eléggé résen, mert a zebrán sincsenek biztonságban. Ugyan valamennyi forgalmas kereszteződésnél áll rendőr, de korántsem a helyzet magaslatán. Ezek után persze nem csoda, hogy majdnem minden autó kisebb-nagyobb karcolásokkal, horpadásokkal van tele.

Az óvárosban, a medinában áll meg velünk a busz, itt lesz a szállásunk, egy hagyományos riádban. Kacskaringós sikátorokon át vezet az út a kívülről szerénynek tűnő, ám belül pompás palotát idéző, színes mozaikcsempékkel, mesés szőnyegekkel, falikárpitokkal díszített, belső udvaros épülethez, ahol frissítő mentateával öblítjük le az út porát. 

Reggel hangos madárcsicsergésre és a müez­zin hangjára ébredek, aki napjában ötször hívja imára a híveket. Marokkó nem tartozik a legvallásosabb muzulmán országok közé. Muszlimok, zsidók és keresztények egymás vallását tisztelve, olyan békességben élnek együtt errefelé, amire csak kevés arab országban találunk példát. Sok nő hord fejkendőt, hagyományos csadort, vagy egész testet elfedő burkát, de a nyugati öltözködés is elfogadott. A turistának azonban ajánlatos alkalmazkodni a helyi szokásokhoz, a legnagyobb melegben sem illik a nőknek pántos pólóban, rövid szoknyában flangálni – lát el minket tanácsokkal Abdelilah, akitől reggeli közben gyorsított nyelvleckét is veszünk. Shukran, vagyis a „köszönöm" a varázsszó, ami ha egy turista szájából hangzik, biztosan megnyitja a szíveket, és mosolyt csal az arcokra. 

Egyszerre ősi, egyszerre modern 

Marrakesh az ország első fővárosa volt, a XII. században épült óvárosa 1985 óta a világörökség része. Egyszerre kopott, egyszerre zsúfolt, egyszerre lenyűgöző. A medina girbegurba utcáin sétálva csak kapkodom a tekintetemet, hol egy szamaras kordénak, hol egy füstöt okádó autónak engedek utat, egy idő után már azon sem lepődöm meg, hogy a kavargó sokaságban riadt lovat vezet el mellettem a gazdája. A vörös színű, magas fallal körülvett óvárosba tizenegy kapun keresztül áramlik ki és be folyamatosan a tömeg. 

Al Hamra, azaz „vörös város" – így is nevezik Marrakesht, az épületek homlokzatát ugyanis egységesen a terrakotta szín uralja. Nem látni felhőkarcolókat vagy egyéb, építészetileg idegen létesítményeket. Az óvárosban legfeljebb kétemeletes ház épülhet, de a medinán kívül is legfeljebb négy szint a maximum. Hogy miért? Idegenvezetőnk magyarázata szerint egyetlen épület sem takarhatja el a közeli Atlasz-hegység csúcsaira a kilátást a városlakók elől. Annak pedig, hogy a sivatagi homok színével festik a házakat, roppant praktikus oka van: nem veri vissza annyira a napfényt, mint a világosabb felületek, nem zavarja a szemet.

Pár lépésnyire a medina ódon falaitól mintha egy másik univerzumba csöppennénk: pezsgő, modern nagyvárost találunk, éttermekkel, kávézókkal és plázákkal, pálmafákkal szegélyezett sugárutakkal, elegáns szállodákkal. Megalhatunk akár a Pestana CR7-ben is – a futballrajongók bizonyára tudják, hogy ez Cristiano Ronaldo egyik szállodája —, ahol egy éjszaka akciósan is nagyjából 140 ezer forintba kerül. 

Kék oázis a város szívében

Utunk délelőtt a város szívében megbújó Majorelle-kertbe vezet. Nevét Jacques Majorelle francia festőről kapta, aki megvásárolt egy telket, majd különleges növényekkel, pálmafákkal, kaktuszokkal és bambuszokkal, egzotikus virágokkal és ví­­zinövényekkel telepítette be az 1930-as években.

 Műtermet is építtetett a birtokon, amelyet kedvenc színére, a róla elnevezett kobaltkék árnyalatra vakoltak. A kertet 1947-ben megnyitotta a látogatók előtt, és 1962-ben bekövetkezett haláláig működtette azt. Az arborétum ezután pusztulni kezdett, 1980-ban azonban a francia divattervező Yves Saint-Lauren és Pierre Bergé megvásárolták a területet, és visszaállította eredeti pompáját. A kertet behálózó csatornarendszer egy régi marokkói öntözőtechnikán alapszik, az öntözővíz egyenesen az Atlasz-hegységből érkezik. 
Marrakesh egyik, ha nem a legfőbb látványosságát a főtér és a bazár jelenti, ahol mi is belevetettük magunk az elsőre kissé riasztó, ám lenyűgöző forgatagba. 

– Feltétlenül maradjunk együtt, mert könnyű ám eltévedni a szűk utcák labirintusában, a szőke hajszín ráadásul fokozott kockázatot jelent errefelé – köti a lelkünkre Abdelilah, mire én a tanácsot megfogadva nagyon igyekszem nem elveszni, mert amellett, hogy szőke vagyok, a rossznyelvek szerint egy üres szobában is képes vagyok eltévedni. 

A hely neve – Jemaa El-Fna – magyarra fordítva annyit tesz, hogy a „Lefejezettek tere”. A hátborzongató elnevezés onnan származik, hogy ezer évvel ezelőtt az uralkodók elrettentésül ide tűzték ki a bűnözők levágott fejét. Ez a cseppet sem emberbarát szokás később ugyan feledésbe merült, de a tér központi funkciója megmaradt, itt cserélték árui­kat a városba érkező kereskedők, itt pihentek meg a karavánok. Marokkó legnagyobb szabadtéri bazárjában minden elképzelhető és elképzelhetetlen dolog kapható: a helyi kézműves termékektől az ékszereken, csecsebecséken át a hamis karóráig. Hamar megtapasztaltuk, hogy alkudni kötelező. Érdemes az eredeti összeg feléről, harmadáról indulni, s ha meg is köttetik az üzlet a lesrófolt áron, biztosak lehetünk benne, hogy még így is a kereskedő jár jól. A levegőt betölti a fűszeres ételek illata, megkóstolhatjuk a marokkói konyha összes specialitását. 

Az egyik sátorban főtt birkafejek kelletik magukat, szemben csigalevest kanalazhat, aki éppen megkívánja, amott gőzölgő rizst adagolnak kis ibrikekbe hatalmas merőkanállal. Estefelé utcazenészek, mutatványosok, táncosok lepik el a teret, kaftános férfiak kis majmaikkal vadásznak a turistákra. Néhány dirhamért – ez a marokkói fizetőeszköz, egy dirham körülbelül 38-40 forintot ér – a vállunkra is ültetik a virgonc kis állatot pár fotó erejéig. 

Jimi Hendrix nyomában

Másnap irány az Atlanti-óceán partja, Essaouriába, azaz Szavírába, az ősi kikötővárosba vezet az utunk. Sivatagi táj mellett robog velünk a busz, a távolban a Magas-Atlasz hófödte csúcsai fehérlenek. A vidéki Marokkó igazi arcát az út menti városkák mutatják meg. Röpke pillantást vethetünk a házak előtti bódékban működő kis üzletekre, a hentesre, akinek pultja fölött félbevágott kecske lóg vevőre várva. Egyik-másik sufnigarázsban autószerelő műhely működik, másutt kerékpárokat, motorokat javítanak vagy épp alkatrészeket árulnak. Bizonyára megy is az üzlet, mert jórészt kiszuperált, 40-50 éves francia autók közlekednek az utakon. 

A lakott területet elhagyva kősivatag tárul elénk, amíg a szem ellát. A mintegy 190 kilométeres utat bő három óra alatt tesszük meg Marrakesből Szavírába. A helységet nem véletlenül tartják Marokkó egyik legszebb városának, épületeit és tereit a kék és a fehér színek uralják. A régen Mogador néven ismert óvárosa szintén UNESCO világörökségi helyszín. Az óceánparti sziklán magasodó masszív erőd régen a kalóztámadások ellen nyújtott védelmet, ma pedig az egyik legfőbb turistalátványosság. A kis utcákban egymást érik az üzletek, éttermek és kávézók, az erőd falai alatt sétálva amatőr festők, szőnyegkészítők, bőrdíszművesek, ötvösök, fazekasok kínálják a portékájukat. 

Szavírában egy helyi kísérő társul mellénk, aki elsőként egy étterembe kalauzol bennünket. A szőnyegárusok utcáján vágunk keresztül, előttünk szinte folyosót képez a jobbról-balról alácsüngő, a szivárvány minden színében pompázó kelmék sokasága. Ízlelőbimbóinkat is elkényeztetjük: a halászok friss fogásaiból készült étkek, az óceán gyümölcsei sült halak, polip, tintahal, rák és kagyló kerülnek a tányérunkra. 

Ebéd után a halászkikötőbe vezet az utunk. 

A halászok helyben tisztítják, dolgozzák fel és kínálják az aznapi zsákmányt, sirályok vijjogó hada, kóbor macskák serege vár a „lepattanóra”. A halpiac jellegzetes szaga még akkor is az orromban van, amikor egy partközeli kis térre érünk. Utcazenész szórakoztatja éppen a nagyérdeműt, ennek apropóján kísérőnk elmeséli, hogy Szavíra hatvanas-hetvenes években a hippik egyik kedvelt városává vált. Miután az ikon, Jimi Hendrix eltöltött itt két hetet 1969-ben, rajongói csapatostul érkeztek a városba, és sokan közülük le is telepedtek. Az egykori hippik már őszülő üstökű öregurak, de Jimi Hendrix neve a mai napig nem kopott meg a város mitológiájában. Képe ott van a szuvenírüzletek pólóin, kávézókat, éttermeket neveztek el róla.

Teveháton a sivatagban

A nyüzsgő Marrakeshből nem csak a tenger- és óceánparti városokba – Casablancába, Agadirba, Tangerbe – kirándulhatunk, egy napra érdemes célba venni az Agafay-sivatagot is. Csalódni fog, aki a Szahara homokdűnéihez hasonlatos tájra számít, a talaj itt köves, sziklás, a turizmus azonban él és virul a több száz hektáros területen. A vagányabbak dzsipen, quadon hasítanak a dűnék között, a még bátrabbak teveháton indulnak a sivatagi naplementét ígérő programra. 

„A teve a sivatag hajója. Ebből következik, hogy a sivatag a teve tengere, sőt, hogy a hajó a tenger tevéje” – imigyen szemlélteti a púpos jószágot Nagy Lajos a Képtelen természetrajz című művében. Nos, miközben ezen morfondírozom életem első tevegelésére készülve, el is érkezünk a hátukon kényelmes nyeregféle alkalmatosságot viselő állatokhoz, akik egykedvűen, amolyan fensőbbséges lenézéssel bámulják leendő utasaikat. Kék köntösbe, turbánba burkolózott tevehajcsárunk a Szaharából érkezett, s mint megtudjuk, nem az övé a púpos flotta, alkalmazottként sétáltatja a turistákat. Szelíd nógatására az állatok egyenként szépen letérdelnek, lehasalnak – nem is tehetnének másképp, hiszen rövid „pórázzal" egymás után vannak kötve. Feltornázom magam a nekem rendelt jószágra, indulhat a kaland. Baktat velem a teve, eleinte billenek jobbra, billenek balra, nem győzök kapaszkodni, aztán egy idő után átveszem a ritmust. Tekintetem a homokszínű dűnék végtelenjét pásztázza.

A horizontot vörösre, bíborra, lilára festi a lebukó nap, pár pillanatig csak az állatok szuszogása, horkantása, a paták csosszanása hallatszik. Békesség van. Ez is Marokkó, az Ezeregyéjszaka meseországa. Aki egyszer ellátogat ide, biztos visszavágyik!