A dédapa öröksége

Tanultatok az iskolában Nagyatádi Szabó Istvánról? – kérdezte a 14 éves Markó Istvántól a nagynénje egyik nyáron a hatvanas években. – Igen, tanultunk – felelte, majd jött az újabb kérdés. – És mit? Markó István pedig a tankönyvben szereplő egyetlen mondatot válaszolta. – Többet is tudsz róla? – érdeklődött tovább Mariska néni. – Nem – érkezett a felelet. De a nagynéni nem hagyta annyiban: – Apád nem mondta? – Mit? – kérdezte a tizenéves fiatal. – Hogy ő a dédapád! – érkezett Mariska néni határozott válasza.

Markó Istvánra még ma is nagy hatással van a több mint ötven évvel ezelőtti beszélgetés. Akkor tudta meg ugyanis, hogy a XX. század egyik legkiemelkedőbb parasztpolitikusának, a húszas évek első felében földművelésügyi miniszterként jelentőset alkotó politikusnak az egyenes ági leszármazottja. De mit is jelent számára az éppen száz esztendeje elhunyt Nagyatádi Szabó István (akire néhány héttel ezelőtt lapunkban is emlékeztünk) öröksége, és hogyan kísérte eddigi életét? Ezekre a kérdésekre is választ kaptunk tőle. 

Rohanás és elcsendesedés 

A gyulai református gyülekezet temploma és annak környéke szépen rendezett. A vasárnapi istentiszteleten tekintélyes vendégsereg jelenik meg a városban. Fekete Károly püspök prédikál, és Nagy István agrárminiszter is beszédet mond. Látható, hogy a gyulaiak igencsak készültek a templomi eseményre, amelyen a városi énekkar is szolgál szép énekeivel. Amikor a vendégsereg az otthonába távozik, a parókia egyik helyiségében Markó Istvánnal, az egyházközség főgondnokával kezdünk beszélgetni.

– Édesapám 1920-ban született, ő találta meg haldokló dédapámat, majd ott volt a temetésén 1924-ben – kezdi az emlékezést. Az esetről a korabeli sajtó is beszámolt, a Szózat így írt róla: „Az ott levők (akikkel Nagyatádi Szabó István vadászni indult volna erdőcsokonyai házából november 1-jén) már egy negyed órát várhattak, amikor odaszaladt a társaságukban levő Markóné Szabó Mariskához – Nagyatádi leá­nyához – fiacskája, és így szólt anyjához: – Nagyapa elaludt, nagyon horkol.” A hivatalos, orvosi vizsgálat szerint a politikus agyvérzésben halt meg. 

Markó István édesapjának életét meghatározta az egyenes ági leszármazás. – Az ötvenes évek elején Nagyatádi-unokaként és volt ludovikás tisztként be is zárták őt Rákosi börtönébe, édesanyámnak pedig akkoriban nem volt munkája. Egy zalaegerszegi, 28 négyzetméteres albérletben laktunk nagyszüleimmel, akik ott bujkáltak nálunk a kitelepítés elől. Később azt mondták, hogyha a nagypapa elmegy a komlói bányába dolgozni, akkor nem telepítik ki őket a Hortobágyra – emlékszik vissza a nehéz évekre Markó István, aki a nyarakat Csokonyavisontán (az egykori Erdőcsokonyán) töltötte. Mindig érdekelte a közélet, és már gyerekkorában is olyan szavakat használt, amelyek a családi múltból eredhettek, szülei azonban a megfélemlítések miatt nem merték elmondani neki a származását. 

Markó István technikumban érettségizett Zalaegerszegen 1967-ben, és ott is csupán egy sort olvasott dédapjáról a tankönyvben. Történelemtanáruk – aki később MDF-es politikus lett – csak annyit mondott nekik órán, hogy a tankönyvben lévő állítások nem igazán fedik a valóságot. Később, a katonaság idején is meghatározta sorsát a dédapa. 1969. év elején sorozták be. Habár 150 méterre lakott a zalaegerszegi laktanyától, ő abba az építő alakulatba került, amely az M7-est építette a Balatonig. Volt katonatisztek gyerekeivel, arisztokrata leszármazottakkal, fiatalkorú gyilkosokkal hozta össze a sorsa a seregben. Azért vitték ahhoz az alakulathoz, mert kevésbé megbízhatónak tartották. 

– A Nagyatádi-örökség tehát megpöttyözött, folyamatosan kísérte az életemet. Közéleti ember, mozgékony szervező voltam. Zalaegerszegen a Reflex színpadon amatőr színjátszóként is felléptem a hetvenes évek elején, még a tévében is szerepeltünk. Két darabunkat is betiltották. Majd 1977-ben Gyulára nősültem, és elkerültem Zalaegerszegről. Feleségemmel Debrecenben ismerkedtünk meg, ő tanítónő volt és a Kodály-kórusban énekelt, én pedig egy számítógépes tanfolyamon vettem részt a városban – emlékszik a hetvenes évekre. 

Számítógépes szakmában kapott állást, óriási gépek működtetésével, karbantartásával foglalkozott. Akkoriban egy-egy számítógép hatalmas termeket foglalt el, nagy csöveik és kis memóriáik voltak. Majd a nyolcvanas években vállalkozó lett. 

– Anyósomnak volt egy kis butikja Gyulán, ugyanis 1972-ben kérelmet adott be, és engedélyezték neki az üzlet megnyitását. Budapestre járt a ruhakészítőkhöz. 1977-ben azt mondta nekem, hogy ne keressek magamnak munkát a szakmámban, hanem segítsek neki a butikban. Pesten megszereztük a legjobb készítőket. Emellett a nyolcvanas évek elején egy kis időre visszatértem a számítástechnikához, de a családi vállalkozás kibontakozása eredményesebb jövőt ígért. Fölfejlesztettük a családi üzletet, megyei hírnévre tett szert, és jól jövedelmezett. Életem következő tíz éve a családi egzisztencia megalapozásáról és a gyermekeim neveléséről szólt. Szüleimtől megtanultam, hogy az életben első a család, és bármi nehézség is jöhet, a szeretet megóv minden bajtól. Két kislányunk született, Mártika és Linduska, jelenleg Svédországban élnek. Egy kislányunokánk van, aki hároméves. 

Aki a hetvenes-nyolcvanas években lett egyéni vállalkozó, az tudja, hogy akkor az a szó, hogy szabadidő, semmilyen tartalommal nem bírt. Csak a munka és munka; egy őrült rohanás volt az élet, szinte minden megszűnt létezni. Isten kegyelméből éltem túl azt az időszakot. Vasárnaponkénti csendességemben azért szakítottam időt némi olvasásra, és érzékeltem, hogy az államszocializmus szerkezete „furcsa hangokat hallat”. Bennem volt a politikai véna, és elkezdtem megismerkedni népfrontosokkal. Értettem az összefüggéseket, ezt valószínűleg dédapámtól örököltem. 

1988-ban már járt nekem a Magyar Nemzet, és olvastam a második lakiteleki találkozóról. Egyik ebédnél mondtam anyósomnak, hogy elmegyek a következő találkozóra. Akkoriban Gyulán már néhányan összegyűl­tünk, és elhatároztuk, hogy megalakítjuk a Magyar Demokrata Fórum (MDF) helyi szervezetét. 1988 szeptemberében Lakiteleken feleségem és anyósom is belépett az MDF-be, októberben meghívtuk Gyulára Für Lajost, majd novemberben megalakult a gyulai szervezet. Országosan is megismertek bennünket, hiszen szót emeltünk a román határnál talált 18 halott ügyében, a román határőrök ugyanis erdélyi magyarokat lőttek le. A Magyar Nemzetben megjelent levelünk után az amerikai nagykövetség is jött hozzánk tájékozódni. 

Antall ölelése 

Az MDF-ben Markó István elkezdte létrehozni a megyei szervezetet, majd a megyei lista második helyéről 1990-ben bekerült a parlamentbe. Nem számított rá, hogy bejut, még öltönye sem volt. Senkinek nem mondta akkoriban, még az MDF-ben sem, hogy ki volt a dédapja. Az első frakcióülésen Antall József bejelentette, hogy elkezdődnek a koalíciós tárgyalások a kisgazdákkal, és kijelölték a tárgyalódelegációt. 

– Az ülés végeztével odamentem Antallhoz, és jeleztem, hogy szívesen részt vennék a kisgazdákkal való tárgyalásokon. Ő kérdőn nézett rám, én pedig mondtam neki, hogy Nagyatádi Szabó István a dédapám. Átölelt, és megkérdezte, hogy miért nem mondtam korábban. Nagy tisztelője volt Nagyatádi Szabó Istvánnak. Amikor az ellenzéki oldalról a kormányprogrammal kapcsolatban bekiabáltak május elején, Antall azt mondta felszólalásában, hogy jó lenne tudniuk, hol vagyunk, mert itt olyan politikusok is ültek, mint például Nagyatádi Szabó István, akinek mellesleg a dédunokája is itt van köztünk. 

Markó István, aki Gyula belvárosában ma is ruhaüzletet vezet feleségével, a rendszerváltást követő első parlamenti ciklusban dolgozott képviselőként. Közben 1993-ban megalapította a Nagyatádi Alapítványt, Csokonyavisontán emlékmúzeumot hoztak létre, mellszobrot állítottak, felújították a temetői síremléket, és megmentették a közadakozásból készült budapesti Kossuth téri szobrot. 

– A kilencvenes évek elején az Úristen is megszólított, és formálta az életemet. Felnőttként konfirmáltam 1996-ban. Hatéves koromban Bibliát kértem karácsonyra. A hittől kamaszko­rom­ban ugyan elkanyarodtam, de később, felnőttként visszatértem. Ma minden reggel olvasom a Bibliát és imádkozom – mondja Markó István, aki évek óta a gyulai református gyülekezet és a békési egyházmegye főgondnoka.

Egyenes pálya 

Markó István szerint a föld és a földet művelő ember viszonya a legtisztább kapcsolat. Mint mondja, Nagyatádi Szabó István tiszta szívből szerette a földet, és biztos benne, hogy a másik embert is. 

– Ezzel a lelkülettel elkezdte kibontani a kapott tehetségét. Már huszonévesen bíró lett a falujában. Az agrártársadalom tagjai felismerték, hogy rábízhatják a sorsukat. A megyei közgyűlésbe is bekerült, miközben korábban ott sem volt parasztképviselet. Szinte alig szólt hozzá az ügyekhez, inkább tájékozódott. Majd létrehozta a kisgazdapártját, és a parasztságot a polgárosodás felé akarta vinni. Megkeresték, hogy induljon a választáson, és bejutott a parlamentbe. Másfél évig nem volt nagyobb felszólalása, majd 1910-ben elmondta a felirati beszédét, és berobbant a politikába. Mindig megmaradt puritán embernek. Emiatt is támadták. Egészen addig, amíg észre nem vették, hogy milyen jó a sajtója, és Nyugaton is elismerik – idézi fel a családi emlékezetet Markó István, aki szerint dédapja korszakos államférfiúi kvalitásokkal rendelkezett. A gyulai főgondnok idézi Ravasz László egykori püspököt: „Mindenki meg akarta őt nyerni, mindenki félre akarta őt tenni, de az ő pályája egyenes volt, mint a hivatása.” 

Miután besötétedik, teszünk egy sétát a belvárosban, amely a november végi hideg vasárnapon is tud fényességet és melegséget sugározni. Megcsodáljuk a ruhaüzletük kirakatát, majd belépünk a Százéves cukrászdába. Markó István pedig emlékeztet minket dédapja, Nagyatádi Szabó István legismertebb beszédének részletére, amely mindenki számára tanulságul szolgálhat: ma is fontos, hogy „nem sebeket ütni, hanem sebeket gyógyítani” akarjunk.