Fel a kalappal!

Pom Pom féltucatnyi kalapot ajánl Picurnak Csukás István meséjének egyik epizódjában, a lány egy világos florentint választ, mielőtt a szőrmók elmeséli neki a torzonborz kalapevő meséjét. A Talléros kalap című népmeséből pedig megtudhatjuk, hogy mi lapul a paraszt kalapja alatt. Kosztolányi Dezső Aranysárkányában 39 alkalommal említi a kalap szót, nyúlszőr és szalmakalap egyaránt előfordul a regényben. Tóth-Máthé Miklós Kalap című tárcájának főhőse csak a kalapja karimája alatt érzi magát biztonságban, kalap nélkül szorongóvá válik. Csak ízelítő a magyar irodalom megannyi történetéből, amelyben az egykor széles körben hordott fejfedő is szerepet kap. De nemcsak az irodalomban találkozunk megörökített, maradandó kalapokkal. Az egykor szebb napokat látott kalaposszakma ma is időtálló termékeket állít elő. Ahogyan mondani szokták, le a kalappal előtte! 

∗

Csend van a józsefvárosi kalapüzletben. Éppen nem zúg a több mint százéves, lábbal hajtható Singer, de az elektromos Csepel és a német táskavarrógép is némán pihen. Veres Olivér találkozásunkat követően nyomban be is mutatja az eszközeit, amelyekkel az eladótérből a műhelybe belépő vendég rögvest találkozhat. A Singer egy dolgot tud, a kalapok belsejébe varrja bele a bélelőt. A Csepel és a táskavarrógép minden másra is alkalmas, és van még egy negyedik gép, amellyel a férfikalapok karimájának szélét tűzi le a mester. Ez utóbbi eszköz talán a legkülönösebb formájú, és ez sem mai darab. A kecses masina egyszálas, tehát önmagát hurkolja. Könnyen elállítódik, és tűt sem lehet hozzá kapni manapság. Ezzel annak idején szalmakalapok csíkjait varrták össze. De még ma is használható, és ha a szabványos tű combját lecsiszoljuk, az már el is fér a helyén. 

– Megtanultam a szakmát, annak idején úgy dolgoztunk édesapámmal és édesanyámmal, mint egy kis manufaktúra: mindenkinek megvolt a maga munkafázisa – kezdi a történetüket Veres Olivér. – Amikor 1990-ben megszereztem az érettségit, csatlakoztam az üzlethez. A szüleim azt mondták nekem, hogy tanuljak nyugodtan bármi mást, de én inkább itt maradtam. Hároméves voltam, amikor megvették az üzletet, tehát egészen kisgyermekkorom óta sok időt töltöttem ezen a helyen. A hatalmas munkaasztalon ültem, és néztem, hogyan készülnek a kalapok. Mire feleszméltem, és jött a pályaválasztás, elméletben már tudtam kalapot készíteni – emlékszik vissza. 

Édesapja, Veres Tamás 1960-ban, 14 évesen kezdett megismerkedni a szakmával a Sapka és Kalap Ipari Szövetkezetben, és be is iskolázták. Az akkori mesterembereket – kényszer hatására – oda verbuválták össze, és szövetkezeti formában kellett dolgozniuk. Az elméleti tudást a könnyűipari iskola kalaposképzésén szerezte meg, a gyakorlati ismereteket pedig a szövetkezetben sajátította el. Veres Tamás végigjárta a ranglétrát: tanulóból segéd, majd inas, aztán pedig szakember lett. 1975-ben megszerezte a mesterlevelet, és akkor nyitották feleségével közösen a kalapszalont, amely már a húszas évektől kalaposként működött. A történetük talán legfontosabb fejezete tehát éppen ötven éve kezdődött. 

∗ 

– A katonaság után 1992-ben beballagtam a Vámos Ilona Ruhaipari Szakközépiskola és Szakmunkásképző Intézetbe, hogy szeretnék kalap- és sapkakészítő szakmát végezni. Azt mondták, hogy ilyen képzésük nincs, de megkapom a szakkönyveket, amelyekből fel tudok készülni, és egy év múlva menjek vissza vizsgázni. A gyakorlati helyem az üzletünk volt. Amikor levizsgáztam, kalapos lettem. Továbbiakban is tanultam a szakmát, mindig követtem a legújabb trendeket, majd amikor a szüleim hat évvel ezelőtt nyugdíjba vonultak, egyértelművé vált, hogy átveszem tőlük az üzletet – fogalmaz Veres Olivér. Mint mondja, csakúgy, mint a szülei, szeret a vevőkkel foglalkozni, szereti a munkafolyamatokat, a kísérletezést, új fazonok megalkotását – számára egyik sem jelent terhet. 

De sok esetben nem az eladó dönt a fazonról, hanem a megrendelő. Bizony különleges kérések is érkeznek a budapesti kalaposhoz. Manapság, a digitális világban pedig bármilyen kérés adódhat. Van olyan vevője, akivel személyesen sohasem találkozott, mert néhány évente e-mailben rendel kalapot – pontosan megüzenve, hogy mit szeretne. Elkészítette már neki a Rocky című filmből Silvester Stallone, de más filmek szereplőinek kalapját is. Szülei egy táncos előadásra a Maszk főszereplőjének fejfedőjét alkották meg, de készítettek már színházi jelmezhez illő darabot is. Egy időben népszerű volt Harrison Ford kalapja az Indiana Jones-történetekből, vagy éppen a világhírű popénekes, Mi­chael Jacksoné. Bármit elkészít, amihez van szerszáma. Olyan is előfordult, hogy egy westernlovasklub megkereste őket, egy minta alapján készítsenek nekik amerikai western stílusú kalapokat. Veres Olivér úgy érzi, hogy számára minden elkészülő kalap jó érzést ad, az egyedi pedig különösen is. Örömmel fogadták azt a főiskolás csoportot is, amelynek tagjai Örkény István egyik egyperceséről forgattak vizsgafilmet az üzletükben. 

A józsefvárosi mester sapkákat is alkot. De arra is emlékeztet, hogy régen három külön szakmát jelentett a női kalapos, a férfi kalapos és a sapkakészítő. Ő azonban ezt a hármat mind-mind el tudja látni. A két világháború közötti időszak könnyűipara a sok kalapüzlet miatt még megengedhette magának, hogy mindegyik külön szakma, egymástól eltérő üzlettípus legyen. Ma már ez nincs így. 

– Nemcsak újak készítésével, hanem felújítással is foglalkozom. Sok esetben olyan darabot hoznak be, hogy mindenre hasonlít, csak kalapra nem, és amikor megújul, akkor rácsodálkoznak a szépségére. Akár a negyvenes–ötvenes években vásárolt kalapokat is fel lehet újítani, remek darab lesz belőlük. Egy jó minőségű kalapot tehát nem érdemes azért eldobni, mert piszkos lett vagy meggyűrődött. Egy jó alapanyag gyakorlatilag elnyűhetetlen. A két világháború között dolgozott hazánkban egy Fischer nevű kalapgyáros, aki kikísérletezett egy glória velúr nevű, vastag, erős alapanyagot, amellyel – ugyan ritkán, de – még ma is szoktam találkozni – idézi fel a kalaposmester, aki azt is megemlíti, hogy többféle kidolgozása létezik a nyúlszőrnek, ezek egyike például a hosszabb szálú meluzin. 

Az üzlet cégére ma is Veres Tamás kalaposmester nevét viseli. – Édesapám mester volt, és számomra is minden feltétel megadatott ahhoz, hogy mester legyek. Kétszer futottam neki, hogy mestervizsgát tegyek. Tavaly volt az egyik próbálkozásom, amikor megtudtam, hogy ma már nem lehet mestervizsgát tenni a szakmából, nincsenek meg azok a leírások, amelyek alapján egy mesterbírálat elkészülhetne. A kilencvenes évek végén még voltak kalaposmesterek, és én már akkor jelentkeztem, hogy mindent tudnék biztosítani a vizsgámhoz, de nem kaptam rá lehetőséget – mondja a kalaposvállalkozó, akiről bizton állíthatjuk, hogy a termékei, a szakma iránti alázata és a szaktudása alapján megérdemelné a mesterlevelet. Természetesen az is mindig egyértelmű volt számára, hogy továbbviszi a szülei által létrehozott üzletet. 

∗ 

Veres Olivér vállalkozása szezonális jellegű. Szalmakalapot hiába keresnénk nála, nyári kalapokat nem készít, nem éri meg, ezért szeptember 1-jétől április 30-ig tart nyitva. Ebben az időszakban azonban visszatérő vevőkkel is találkozik. Akik megszerették a kalapot, később ismét hozzá mennek. Újat vesznek vagy felújítanak. Mindig vannak új fazonok, alapanyagok, színek – tehát van miből választani. 

– De miért jutott el oda a kalaposfoglalkozás, hogy kihalófélben lévő szakmává vált? – kérdezzük Veres Olivértől. 

– Az egyik oka, hogy ma már nincs kifejezetten kalaposszakma-oktatás. A másik, hogy nem lehet beszerezni a speciális szerszámokat, például én még a százéves faformákkal dolgozom. Amikor mi formákat készíttettünk, iparművész fafaragók alkották meg azokat egy-egy kalap alapján – feleli a kalaposmester. 

– És mi a helyzet az alapanyagokkal? 

– A nemezelt alapanyagot Csehországból, a keményítőt Angliából rendelem, mert nálunk nem készülnek megfelelő minőségűek. Az említett nehézségek szinte lehetetlenné teszik egy fiatal számára a szakma elkezdését. 

– Az importtermékek is befolyásolják a minőségi kalapok iránti igényt? 

– Mindenképpen. Ha Nyugaton készül a termék, akkor valószínűleg jó minőségű, és jóval drágább is, mint például nálam. A keleti olcsóbb, de ott meg a minőség kérdéses. Olyan áruk is előfordulnak, melyekben a „Made in Italy” felirat olvasható, ám legtöbbjük Keleten készül, jobb esetben nyugati alapanyagból. Előfordul, hogy behoznak az üzletbe papírból, műszálból készült darabokat is felújításra. Ezekkel, a hidraulikus préssel gyártott termékekkel nem tudok mit kezdeni, mert az ilyeneket nem tudom formázni és vasalni. 

∗ 

De hogyan is készül el egy kalap? Veres Olivér éppen elkezdené mondani, amikor belép az üzletbe egy érdeklődő, aki turbánszerű, hajpánt jellegű fejfedőt keres. Az üzletvezető sajnálattal tájékoztatja, hogy olyat ők nem készítenek – de a beszélgetésük itt nem ér véget. A hölgy még nézelődik, tovább érdeklődik, távozásakor a polcot végigmérve meg is állapítja: „Milyen szép kalapok!” Mi pedig visszatérünk a kalapkészítés fázisaihoz. 
A női kalap tompja, vagyis a legömbölyített tetejű csonka kúp alakúra formált, valamint a férfikalap gyárilag előformázott alapanyaga egy gyárból érkezik. A férfikalap mindig vastagabb, nehezebb, több alapanyagot tartalmaz. Amíg egy jó minőségű női 80–90, addig egy férfi kalap 120–130 gramm súlyú. Van olyan alapanyag, amely még vastagabb és nehezebb, ilyen például a csikós- és a westernkalap, amelyek akár 200–250 grammosak is lehetnek. Hiszen esetükben fontos elvárás a strapabíró tulajdonság. 

A Veresék által használt, színezett, előkeményített alapanyagot a csehországi gyárban nyúlszőrből nemezelik. Ezt az alapanyagot aztán ők a Baross utcai műhelyükben formázzák. A mester a műhelyben vizes alapú keményítővel átitatja, majd a faformára feszíti. Ezen a sablonon egy-két nap alatt kiszárad belőle a nedvesség, de benne marad a keményítő, és így megtartja a formát. A női kalapoknál ekkor már adott a végső forma, és megvan az az előnyük, hogy átalakíthatók más fazonúra. A férfi kalap elkészítése viszont hosszadalmasabb folyamat, hiszen külön kell formázni a fejét és külön a karimáját. Miután lekerült a formáról, következik a varrás. A mester a férfi kalapnál az adott méretűre vágja a karimát, és a tetejébe belepréseli a fazont. A karimát külön le kell vasalni, ez az úgynevezett zsákolás folyamata, hiszen a karima bekerül egy nehéz zsák alá, amely lenyomja, hogy megfelelő legyen a formája. Majd következik a szárítás, a bélelő, a szalag és a selyembélés elhelyezése. Ha ez mind megvan, akkor a férfi kalapot még át kell gőzölni, hogy a préselésnél kapott fénye visszamattuljon, és a szőr is kisimuljon. 

Európában nyúlszőrből és gyapjúból készülnek kalapok. Ezeket az anyagokat jól lehet nemezelni. Veres Olivér dolgozott már Amerikából érkezett bivalyszőrből előállított alapanyaggal is, ott amúgy északon egyebek közt hódszőrt, délen hegyi kecskék, lámák szőrét használják. 

∗ 

A józsefvárosi üzletet az önkormányzat is megbecsüli. Amikor a vállalkozás negyvenéves lett, a hivataltól Aranykoszorú kitüntetést kapott. Tavaly novemberben pedig a józsefvárosi helytörténeti kiállításon is helyet kapott a kalapszalon, és a ma is látható tárlat segítségével egészen az 1920-as évekig utazhatunk vissza az időben, amikor Tengler Bernát üzlete, majd később a Tengler és Friedrich kalaposműhely működött Veresék mai szalonjának a helyén. 

A kiállítás megtekintése után pedig csakúgy, mint a mestertől történt távozásomkor, vettem a kalapomat, és a legközelebbi viszontlátás reményében elindultam a Mester utca irányába.