Tavaszköszöntő matadorokkal

Kilépve az óváros hófehér macskaköveire, összehúzom magamon a kabátot. A februári nap ugyan melegen süt, de a szél akaratosan fújja a port az utcán. Galambok repkednek a kukák körül, ahogy elsietek mellettük, lustán felrebbennek, majd visszaülnek a zöld műanyag tetőre. A város legszebb pontja, az Új Híd felé sietek, hogy a szurdok fölött nézhessem meg a naplementét. 

A Malaga tartományban fekvő 37 ezres Ronda Spanyolország egyik legrégebbi városa, ahol a neolitikum őskori településeinek maradványai még mindig láthatók a közeli barlangfestményeken. 

Sokáig mór uralom alatt állt, amelynek nyomait az utcák és épületek egy része hűen őrzi. 
A települést a Gudalevin-folyó fölé magasodó, 160 méter mély szurdok, az El Tajo osztja két részre: a mór óváros, vagyis a La Cuidad az egyik oldalon fekszik, míg a másokon a XV. században épült új város, azaz El Mercadillo található. 

Bár három híd is összeköti a két oldalt, a leghíresebb és legszebb a XVIII. századi Puente Nuevo, vagyis az Új Híd. José Martin de Aldehuela tervei alapján 34 évig építették a viaduktot, a pletykák szerint 1793-as átadásáig a munkálatok legalább ötven ember életét követelték. 

A központi boltív felett egy kamra található, amelyet különféle célokra használtak a történelem folyamán, többek között fogdaként is. Az 1936–1939-es polgárháború során sokakat megkínoztak, másokat pedig egyszerűen kidobtak az ablakokból az El Tajo-szoros alján lévő sziklákra. 

A kamra ma látogatható, egy négyzet alakú épületen keresztül jutunk be, amely egykor őrház volt, hogy a meredek lépcsőket magunk mögött hagyva a híd történetét és építését bemutató kiállítást megtekintsük. 

A Puente Nuevóról szerencsére már elszállingóztak a napi turisták, csak azok maradtak a városkában, akik itt is töltik az éjszakát. Megállok a sziklákra néző boltívek egyikénél, és lepillantok közöttük a szédítő mélységbe. 

A hatalmas, kopasz sziklák felett madarak cikáznak, ott, ahol a merészebbek lekapaszkodnak a kövek közt, az ösvényt most elmosta a napok óta tartó eső. Nem csodálkozom azon, hogy a hely vadsága és misztikuma nem egy legenda születését megihlette. Ahogy házigadám mesélte, a leghíresebb közülük a Guadiaro-völgyben fekvő szomszédos falu Montejaque-i Szűzéhez köthető. Miután Rondát hónapokon át járvány sújtotta, a városatyák úgy döntöttek, bizony, itt semmi más nem segíthet, csak ha kölcsönkérik Montejaque lakóitól a mitikus szobrot. Abban bíztak, hogy végighordozva a Szüzet a város utcáin, az megszabadítja őket a kórtól. Ám minél távolabb jutottak Montejaque-tól, annál nehezebbé lett a szobor, vállukat úgy nyomta a teher, hogy bizony vissza kellett fordulniuk a faluba. Ám sikertelen küldetésük ellenére a férfiak erőfeszítése nem volt hiábavaló, a járvány már másnap enyhülni kezdett, és a helyiek, ha el is kapták a fertőzést, már nem haltak bele. Ronda vallásos odaadása ma is nyilvánvaló, a sziklába vájt templomok, az eldugott kolostorok és remetelakok az egész térségben megtalálhatóak. 

Magam mögött hagyva a hidat, elindulok a VIII. században épült városfalak mentén. A régi medina bejáratához érek, ezen keresztül hozták be a XIII. században a marhákat és az élelmet, nem messze tőle a Culebras-patak közelében épült a Puerta del Puente, ahol a múltban a látogatóknak meg kellett mosniuk magukat, mielőtt beléptek a városba. Utamat a sziklasétányok felé folytatom, és mielőtt végleg besötétedne, megkeresem Hemingway útját. 

Ernest Hemingway Gertrude Stein amerikai regényíró tanácsára érkezett Spanyolországba Párizsból, hogy Madridban, Sevillában és Pamplonában töltse az idejét. Az volt a szándéka, hogy Sevillában felkeresi a híres arénát, és saját tapasztalatai alapján megpróbál írni a bikaviadalok világáról. Ronda nagy meglepetés volt számára, azonnal beleszeretett a látványos városba, melynek bikaviadal-arénája magasan a Malaga feletti hegyekben húzódik meg. Ronda az író több művében is szerepel, és a Fiesta – A nap is felkel címűnek az ihletője pedig nem más, mint a legendás Cayetano Ordóñez rondai torreádor lett. 

Ugyanabban az évben ugyanis, amikor az amerikai író Rondában járt, a 19 éves torreádor, a későbbi torréródinasztia alapítója debütált a Maestranza bikaviadal-arénában. A szülei cipőboltja után csak „Niño de la Palma” becenéven emlegetett fiú mindössze 13 éves volt, amikor már bikaviadalokon szerepelt a környék farmjain. Isten adta tehetségét jól mutatja, hogy hat évvel később ő lett az első torreádor, akit diadalmenetben vittek át a Maestranza főkapuján. Ronda arénájában való debütálása után az összes spanyolországi profi és amatőr ring felkereste a fiút. Az amerikai író sokáig követte a fiatal torreádort a viadalok világában, jegyzetfüzettel a kezében ült vele az öltözőszobában is, hogy olyan részleteket írjon róla és környezetéről, amiket csak azok ismerhetnek, akik ennek a szakmának szentelték az életüket. 

Másnap reggel korán kelek, és elindulok az aréna felé, amely több szempontból is történelmet írt a bikaviadalok spanyolországi krónikájában. Az apró kávézók egyikénél megállok, és veszek egy kapucsínót meg egy péksüteményt. A város még csendes, csak a korai kirándulók szedelődzködnek, hogy a Ronda körüli túraútvonalakon gyalogoljanak. Lehörpintem az utolsó kortyot, lekanyarodok a Maestranza felé vezető téren. Pont nyitásra érkezem, az idegenvezetők már sorakoznak az elektromos kapuk előtt. Csatlakozom az egyik angol nyelvű csoporthoz, és velük indulok el a hatalmas aréna felfedezésére. 

– Bár sokan azt gondolják, hogy a bikával való via­dal spanyol szokás, ám a sport már a görögöknél is megjelent, méghozzá a mitikus minotaurusz megölésével – mondja fiatal idegenvezetőnk, Pedro. – A napjainkban sokat támadott, véres hagyomány pontos eredete vitatott, egyesek az ókori rómaiak gladiátorjátékaihoz, illetve a görög bikakultuszhoz kapcsolják, míg mások szerint a sport az ókori Ibériában alakult ki, és csupán véletlen a párhuzam a hasonló római és görög játékokkal. A Pamplonában elhíresült bikafuttatásnak például a pontos eredete szintén a történelem homályába veszett, ám az biztos, hogy a XIII. századból már maradtak fenn olyan írásos emlékek, amelyek említést tesznek San Fermín ünnepéről, amit akkor még október 10-én tartottak meg. A krónika szerint a pamplonaiak végül megelégelték a kiszámíthatatlan, hol esős, hol napos őszi időt, így a püspökhöz fordultak azzal a kéréssel, hogy engedélyezzen egy ideálisabb időpontot a fiesztájukhoz. Az egyház jóváhagyásával aztán a XVI. századtól kezdődően július 7-re rakták át a San Fermínre való megemlékezést, amely történetesen egybeesett a másik pamplonai hagyománnyal, a bikafuttatással. Az évszázadok során az egynapos vallási ceremónia a hozzá kapcsolódó körmenettel, vásárral, mulatozással, bikafuttatással és -viadallal egyhetesre növekedett. A bikaviadalok más spanyol területeken is hamar beköltöztek a rómaiak után fennmaradt amfiteátrumokba, vagy ahol ilyen nem volt, a falvak és települések határában, illetve egyre gyakrabban a városok főterén, a plázán emeltek alkalmi küzdőtereket. 

Megtekintve a bikáknak fenntartott istállókat, belépünk Pedróval a 66 méter átmérőjű, homokos aréna belsejébe. A sárgára festett harctér méretei lélegzetelállítóak, az ember csak akkor érti meg, micsoda küzdelem zajlik itt ember és állat között, amikor maga is beleszippant a felvert porba, és saját szemével látja a színteret. A XVIII. századi Ronda a vagyonos nemességnek köszönhette, hogy megépültek ikonikus műemlékei, köztük Spanyolországban az első, kifejezetten erre a célra felhúzott aréna is. Az épület hat év alatt készült el, s 1785-ös felavatásán Pedro Romero és Pepe Hillo, a kor legnagyobb matadorai küzdöttek. 

– Spanyolországban ma jelenleg 825 ember hivatása a torreádorság – magyarázza Pedro, és leülünk a beszámozott kőülések egyikére. 

– Az 58 iskola mintegy ötezer növendékéből a legjobb esetben is mindössze jó, ha húsz fő végez, ám még innen is hosszú és göröngyös út vezet az első kategóriás aréna porondjáig, a viadalonként megkeresett 120–240 ezer euróig. Elismert torreádornak lenni ma is kiváltság, felér a sztársággal, a spanyol pletykamagazinok címlapjára kerüléssel, a pénzzel és a rajongással. Bár Spanyolország és az európai állatvédő szervezetek egyre hangosabban lépnek fel a bikákkal való kegyetlen bánásmód ellen, ezzel szemben a bikaviadalok népszerűsítésére egy nemzetközi tanács alakult (International Council of Bullfighting – ICL), aminek célja a viadalok kulturális, gazdasági, társadalmi és edukációs­ értékeinek népszerűsítése. Az ICL mellett a matadorok és tenyésztők csoportjai Sevillában azért küzdenek, hogy tevékenységük, amelynek gyökerei legalább a római időkig nyúlnak vissza, UNESCO-védelmet kapjon. 

Délután ismét felsétálok az Új Hídra, kikönyökölök az egyik mellvédre, és hallgatom az utcai muzsikust, aki minden áldott nap ugyanoda ül le. Arra gondolok, amit Lorca írt egyszer, Spanyolország az egyetlen olyan ország, ahol a halál nemzeti látványosság, és a tavasz érkeztekor megfújják a hosszú kürtöket. S ezek a kürtök nem mások, mint a húsvétkor kezdődő bikaviadalok nyitányai, amikor Rondába, Sevillába és Pamplonába százezrek látogatnak el a fesztiválok idején.