Az öreg prímás

A szatmári nyári fesztiválok között a szatmárcsekei nemzetközi lekvárfőző találkozó az egyik legfontosabb, a híres kóródi prímással is ott találkoztunk legutoljára. A veszett melegben nem volt valami jó kedve, de meglátva bennünket, felderült az arca. Na, legények, húzhatom a nótátokat? – s már húzta is a szomszéd faluban, Tiszacsécsén vagy negyven éve tanult nótát: „Ződ erdőben de magos, ződ erdőben de magos a juharfa…” 

A pompásan hangzó hegedűre persze felfigyelt nyomban a hőségben darvadozó vendégsereg is, és hamarosan vidám nótaszó verte fel a Kende-kastély mögötti parkot. Este meg már valóságos népünnepély volt az üstök környékén, szólt a nóta, s szólt a hegedű is, persze. 

Felkerestük őt az otthonában. 
– Szép volt így is, de láttátok volna meg azt, amikor a teljes zenekarunk húzta! – fogad az idős prímás bennünket a kóródi házánál. – Amikor együtt volt a prímás, a brácsás, a kontrás, a cimbalmos meg a nagy­bőgős. 

Talán öt-hat éves lehetett, mikor először vett hegedűt a kezébe, tizenkét-tizenhárom évesen pedig már ő is be-bekapcsolódott a közös muzsikálásba, már akkor is tudott vagy háromszáz nótát. De nem csak magyar nótát meg csárdást játszott az apja zenekara. Játszottak ők keringőt, operettet, tvisztet, mindent, ami akkor divatos volt. Az apjától tanulta a legtöbbet, de sokat segített neki egy vak zenész, egy bizonyos Danó Gyula bácsi is, aki ugyan nem látott, de jól hallott, s ha a fiatal Horváth mellé fogott, bizony rá-ráütött az ujjára. S annak hallgatni kellett, mert már akkor is tudta, hogy jó zenész csak hallgató, sokat tűrő emberből lehet. Előbb kontrásnak tanult, mert az apja azt tartotta, hogy „ha nem nyílik ki a filed, nem hallod meg a kíséretet”. 

– Később meg az áldott emlékű Czine Árpád iskolaigazgató bácsi vett a pártfogásába. „Na, gyere, kis Fattyúm, hadd lám, mit tanultál tegnap este”, így hívott magához, s ellenőrizte a tegnap feladott leckét. Volt nála egy zongora, annak segítségével tanítgatott a kottára, s maga sem hitte el, hogy milyen gyorsan haladok. 

Olyan gyorsan, hogy egykettőre híre ment az ügyes kóródi gyereknek, s hívták a híres Rajkó zenekarba is, de egy sikertelen fehérgyarmati bemutatkozásnál elvették a kedvét a „primadonnáskodástól”. De volt egy másik, súlyosabb gond is! Olyan nagy szegénység volt akkor, hogy elmondhatatlan. Neki se volt sokáig rendes cipője, cipő nélkül meg hogy mehetett volna Budapestre?! 

Később aztán lett persze cipője, s még gitárja is, mert egy idő után teljesen belebolondult a dzsesszbe meg a gitárba. Kerített is egy orosz gitárt Tiszacsécsén, de játszani nem tudott rajta, persze. De mire hazaért, megtanult. Biciklivel ment érte, s eleresztett kormánnyal tekert hazafe. Közben pengette a húrokat, s mire a faluba ért, már tökéletesen játszotta azt is, hogy „A Villa Negra nem apáca zárda, a Villa Negra nem fényes lokál, Vagány legény, ha szépszerén bezörget itt, E csöndes házban oltalmat talál…”. 

A pénzt azonban továbbra is a hegedű jelentette meg a rengeteg szereplés. Mert akkor minden szombatra, vasárnapra jutott munka. Évtizedeken át gyalog, biciklivel vagy lovas kocsival turnéztak, de nemcsak a szomszédos falvakban ám, hanem eljártak a húsz-harminc kilométerre lévő Szamos­mentére vagy az Erdőhátra is, Sályiba, Újlakra meg a Paládokra, a Hódosokra. 

– Megéltünk belőle szépen. Egy-egy bál vagy lakodalom után egy hétre elég volt a pénz. Tudtunk is ezer nótát, de még azt is tudtuk ránézésre, hogy kinek mi a nótája. De sohasem tolakodtunk! Mi nem jártunk az asztalokhoz gazsulálni, így is szépen honorálták a vendégek a játékunkat. Igaz, nem mindig arattunk osztatlan sikert. Egyszer például egy tyukodi lakodalomban egy berúgott vendég a cimbalmunk körül kergetett egy nagy késsel, mert mások megelőzték a rendeléssel. Másnap reggel azonban, mikor kijózanodott, a presszóban meghívott bennünket egy körre, s kért, hogy felejtsük el a tegnap éjjel történteket. 

De még így is jobban járt, mint az a szamoskéri öreg prímás, akinek az új bundáját bevetették egy ágyba. Valahol az Ecsedi-láp környékén játszott a zenekar, s reggel, mikor mentek volna haza, nem találta a prímás a bundáját. A háziak csak vonogatták a vállukat, hogy ők nem is látták azt a bundát, de akkor a prímás szeme véletlenül a rosszul bevetett lakodalmas ágyra esett. Hát mit látott? Valakinek megtetszett a bunda, s bevetette az ágyba. De kilátszott egy darabkája… 

Voltak persze más kiváló bandák is Szatmárban, például Fehérgyarmaton, Rozsályban, Jánkon vagy Túristvándiban. A Szatmárcseke melletti Istvándi kicsi falu, még Kóródnál is kisebb, de ott is volt idő, mikor három zenekar is játszott. Érdekes módon a csekeiek mégis inkább a kóródiakat hívták gyakrabban zenélni. Horváth Andrásnak is az egyik kedvenc faluja Cseke, mert ott nagyon tudtak mulatni az emberek. Volt ott egy nagyszerű pedagógus, zeneoktató, Lakatos tanár úr, aki pompás zenei életet varázsolt a faluban, tudott is ott minden ember annyi éneket, hogy soha nem kellett ugyanazt a nótát kétszer eljátszani éjszakánként. Csak ha megbolondult néhány fiatal. Mert híresen nagy verekedők is voltak a csekeiek, volt olyan is, hogy az istvándi zenészek hátáról leverték a bőgőt. 

A muzsika szezonja régen a szilveszteri bállal kezdődött, ami eltartott másnap délig is. A bál a hívogató zenével kezdődött, a zenekar kint a kultúrház előtt várta a vendégeket, majd, mikor megtelt a „kultúr”, kezdődött az előadás. Nem a tánc, a mulatság, hanem a kulturális program. Sok faluban színpadi előadásokat szerveztek ugyanis erre a napra, ahol húsz-harminc ember is színpadra lépett. A Dankó Pistát, a Sárga rózsát, az Úri-murit meg hasonló darabokat adtak elő a falu színjátszói, a zenei kíséretet természetesen a cigány muzsikusok szolgáltatták. A csárdás mellett tangó, fox, keringő meg pihenő is járta, éjfélkor pedig, amikor már kezdett pilledni a társaság, következett a rostok, vagyis az éjféli vacsora. A zenészeknek sohasem kellett magukkal ennivalót vinni, mindig bőséges traktában volt részük. S persze a zsebük is hízott, mert aki a kedvenc nótáját akarta elhúzatni, szívesen adakozott. 

– Aztán jöttek a névesték, a keresztelők, az eljegyzések, a lakodalmak, a disznótorok… Mert akkor nem úgy ment egy disznótor, hogy megölték, feldolgozták szegény disznót, oszt’ jó napot, mehet mindenki haza! Az mulatsággal volt egybekötve, hiszen egy disznótor nem mindennapi történet. És akkor még nem is beszéltem a május éjszakákról, amikor a szerelmes legény éjjeli muzsikát vitt szíve választottjának. Most?! Hát most már nem visz senki éjjeli zenét. De még a lakodalom is ritka, s ott is inkább elektromos zene szól egy szál énekessel, orgonistával. 

De azért Horváth András még nyolcvanöt évesen se nagyon unatkozik. Lakodalomban például most két hete játszott, a templomba ballagó násznépet kísérte. Jó hosszú volt az út, eljátszott vagy harminc nótát. S hogy aztán mi az ő kedvenc nótája? 

– Hát azt nem tudnám megmondani, mert rengeteg szép nótát ismerek. De azért, ha megengeditek, egyet eljátszanék most nektek is – mondja, s már hozza is ki a házból kedvenc hegedűjét. Leül a diófa alá, s elkezdi, hogy „Ott, ahol zúg az a négy folyó, / Ott, ahol szenvedni jó, / Ott, ahol kiömlött annyi drága vér / Zeng a dal, Kolozsvár visszatér. / Búg a kürt az ősi vár fokán, / Honvéd áll a Hargitán, / Erdély szent bércére zúgva száll, / Visszaszáll a magyar Turulmadár…„