Egyszerre két ábécét tanulnak

Az iskolában jelenleg több mint háromszáz diák tanul az általános iskola első osztályától a gimnázium harmadik évfolyamáig. A 2024–2025-ös tanévben még nincs, de jövőre már lesz érettségiző osztály is. 

A modern, barátságos iskolaépületbe lépve ugyanolyan kép fogad, mint bármely más tanintézményben: a folyosókon tolongó jókedvű vagy éppen gondterhelt diákok. Csakhogy nem sokat értek a gyerekzsivajból, mert javarészt ukránul folyik a társalgás. Bevillan, hogy valószínűleg hasonlóan elbizonytalanodva érezhetik magukat ezek a gyerekek egy magyar iskolai közegbe csöppenve. Szerencsére, mire megszeppennék attól, hogyan fogok itt szót érteni, már a segítségemre is siet Márkus Katalin, aki már tizenkét éve dolgozik együtt Olenával és Szerhijjel. Kátya – ahogy az ukrán házaspár nevezi őt – nemcsak tolmácsol, hanem maga is tevékenyen részt vesz az iskola életében az alapítástól a mindennapi működtetésig. 

Mielőtt leülnénk beszélgetni, követem a diákokat az egyik terembe, ahol kompetenciatesztet fognak írni. Megkérdezem, hogy ki tud jól magyarul. Nyika, egy tizenhat éves, vörös hajú kislány jelentkezik. Megtudom tőle, hogy ők már a háború kitörése előtt is itt éltek, ám a szülei nem tudnak magyarul. 
– Ez egy jó hely, nagyon szeretek ide járni – mondja az iskoláról az építésznek készülő kilencedikes lány. – A húgom magyar iskolába jár, a bátyám már egyetemista, és szeretne majd visszamenni Ukrajnába, ha végez a tanulmányaival – sorolja. Kicsit elkomorodva teszi hozzá: – Hiányoznak a kijevi barátaim. Tartom velük a kapcsolatot, aggódom miattuk, hiszen légiria­dók fenyegetettségében élnek, és teljesen kiszámíthatatlan az életük: egyik nap iskolába mennek, másnap meg már digitálisan tanulnak otthon, nincsenek biztonságban úgy, mint én. 

Hagyom a fiatalokat a tesztre koncentrálni, kiosonok a teremből és leülünk a folyosón beszélgetni az iskolaalapítókkal. 
– Azt hiszem, életem legsűrűbb két éve volt – sóhajt fel a mosolygós Szerhij. – Nagyon hosszúnak tűnik ez a tanév, és Kátya nélkül nem ment volna – fordul pironkodó tolmácsunk felé, aki szerényen csak annyit mond: – Mindenki a tudása legjavát tette bele, hogy létrejöhessen ez az iskola. Napról napra tettük a dolgunkat, de nem tudtuk, hogy mi lesz a vége… nem volt pénzünk, nem volt kapcsolatrendszerünk. Nincs megállás. Folyamatosan elő kell teremtenünk a pénzügyi forrásokat. Az iskolát a magyar kormány mellett nemzetközi jótékonysági szervezetek és az ukrán gazdasági élet piaci szereplői is támogatják. A tárgyi eszközöket például a Rotary Club ajándékozta nekünk, a bútorokat pedig az Ikea biztosította, hogy le tudjanak ülni a gyerekek. 

– 2022-ben a hatvanfős szombati iskolánkba kétszázötven menekült gyereket fogadtunk be. Mivel egyik napról a másikra hirtelen megnőtt a létszám – és úgy tűnt, hogy ezek a gyerekek nem fognak egyhamar hazamenni –, létrejött az igény egy rendes, ötnapos iskolára. Két év kemény munkánk van abban, hogy tavaly szeptemberben megnyithatta kapuit a tanintézményünk – kapcsolódik be a beszélgetésbe Olena. 

– Nagyon hálásak vagyunk a magyar kormánynak, hogy megkaptuk a két tanítási nyelvű engedélyt, hiszen ezek a gyerekek nem tudnak magyarul, ezért nem igazán képesek beilleszkedni a magyar iskolarendszerbe. Döntő volt ez az év, hiszen ha nem tudtuk volna megnyitni a kapuinkat, ez a háromszáz gyerek is elveszett volna. Sajnos egy nemzedék nő most fel rendes oktatás nélkül. Olyan diákok is vannak, akik öt éve csak online tanulnak a Covid-járvány, majd a háború miatt. Nem csoda, hogy nehezen kommunikálnak, hiszen nem tapasztalták meg, hogyan működik élőben egy tanóra, az iskolai közeg teljesen szokatlan a számukra. Újra kell tanulniuk a társas viselkedési normákat, a közösségi léthez való alkalmazkodást, hiszen otthon a monitorral társalogni egészen más, mint beilleszkedni egy osztályközösségbe. Valóságos érzelmi hullámvasút volt a szeptemberi tanévkezdés: a gyerekek élvezték, hogy van kivel beszélni, örültek, ölelgették egymást, felszabadultan szaladgáltak a szünetekben. Sok gyereket fel kellett hozni a koruknak megfelelő szintre az online oktatás évei után. Akadtak olyanok is, akik nem tudtak jól írni, olvasni sem – mesél a nehézségekről Olena. 

– A mi célunk nem az asszimiláció, hanem az integráció, hiszen lehet, hogy a család itt marad, de az is lehet, hogy végül hazamegy – mondja Szerhij, hozzátéve, hogy a szülőknek hatalmas a felelőssége abban, hogyan birkózik meg a gyerekük a nehézségekkel, így abban is, hogy mennyire tanul meg magyarul. Iskolánkban a magyar közoktatási törvénynek és a Nemzeti alaptantervnek megfelelő magyar tanmenet szerint tanulnak a diákjaink, persze kiegészítve az ukrán pedagógiai programmal, melynek keretében ukrán nyelvet és irodalmat, valamint ukrán népismeretet is tanítunk. Segítünk megőrizni az identitásukat. Ez fontos, hiszen ők Magyarországon is ukrán gyerekek. Akkor is, ha többségüknek nincs hova visszatérni, hiszen lebombázták az otthonaikat. Ők azonban vágynak vissza a régi – háború előtti – életükbe. Nagyon nehéz megérteniük, hogy nincs már mögöttük otthon semmi, hogy a múltjuk megszűnt létezni – beszél e legnagyobb szomorúságukról a házaspár férfi tagja. 

– Nem egy homogén csapatról beszélünk: különböző helyekről érkeztek, a nyugati és a keleti országrészből jövők hozzáállása teljesen más nevelés és világnézet szempontjából is. Mivel ennyire vegyes a gyerekanyag, küzdöttünk azzal, hogy összeszokjanak és közösséggé kovácsolódjanak. Nagyon sok programot szervezünk nekik: tánc, színjátszás, kézműveskedés. Gyűlnek már az érmek és kupák is: a tanulóink a versenyeken is remekül helytállnak. Legutóbb az anyák napi ünnepségen kápráztatták el a gyerekek az anyukákat, de megüljük a magyar és az ukrán ünnepeket is. 

– A tanároknak sem könnyű – teszi hozzá Olena. – Nem csak tanítani, de nevelni és szocializálni is kell a gyerekeket. A tantestület zöme is menekült. Sokáig válogattunk, de végül ide talált, akinek itt a helye, remek csapat jött össze. A 35 fős tanári karban csupán az igazgató-helyettes magyartanár férfi, a többi tanárunk hölgy. A diákok körében viszont több a fiú, mint a lány, hiszen ide menekítették a szülők a fiúgyerekeiket a katonáskodás elől. A negyedik osztályban például húsz fiú és három lány van. A gyerekek jó része lelkileg sérült, hiszen háborús övezetből érkeztek. Azok közül, akik átélték a bombázásokat, van, aki már egy repülőgép vagy helikopter hangjától is pánikba esik, sőt egy hangosabb csattanástól is megretten. Az iskolában ezeket a traumákat két pszichológus kezeli, egy az alsósoknál, egy pedig a felsősöknél. De az is sokat javít a helyzeten, hogy a szintén menekült ukrán tanárok megfelelő empátiával tudják kezelni a diákjaikat. 

Kicsöngetnek, kitódulnak a gyerekek, megtelik élettel a folyosó és az udvar, mintha egy rakás kiscsikó szabadult volna ki. 
– Egymás között ukránul beszélünk, de mindenki tanulja a magyart. Néha nehezebben megy, de azért haladunk vele – árulja el egy gimnazista fiú. Hozzáteszi, hogy a háborúról egymás közt nem nagyon szoktak beszélni. Túl közeliek még az emlékek, és majdnem minden családnak van kiért aggódni az otthonmaradottak miatt. Több diák apja, közeli rokona harcol, és a tanárok és a diákok között is akad olyan, aki már veszített el valakit a háborúban. 
Közben megismerkedek a kicsiket magyarra oktató egyik tanító nénivel. A kárpátaljai magyar és ukrán felmenőkkel is rendelkező beregszászi tanítónő, Brovcsenko Natália férjével a jobb élet reményében települt át Magyarországra hét évvel ezelőtt. Nem nagyon járnak haza, inkább az Ukrajnában élő közeli családtagok jönnek látogatóba: persze csak a nőrokonok, hiszen 55 éves édesapja és 20 éves öccse nem léphetik át a határt, mert bármikor besorozhatják őket, ami állandó aggodalommal tölti el a családot. Natália óvodás korú két gyermekét nevelte idáig. 

– Szeretek tanítani és örömmel tölt el, hogy se­gíthetek, hogy ezek a gyerekek minél könnyebben beilleszkedjenek és megtanuljanak magyarul írni-olvasni. A társaság meglehetősen vegyes: falusiak és nagyvárosiak is vannak köztük, egyesek ukránul, mások oroszul beszélnek, és most, bizony, egyszerre kell megtanulniuk a latin és a cirill betűket. Igyekszünk a szülőknek is segíteni ügyes-bajos dolgaik elintézésében, például dokumentumok beszerzésében, tolmácsolásban – sorolja a pedagógus, akit elkísérünk a másodikosok olvasásórájára. 

A gyerekek tiszteletteljes felállással fogadnak minket, majd a később betoppanó Szerhijt is. Kissé döcögősen, ám annál nagyobb lelkesedéssel olvasni kezdenek egy bizonyos róka komáról. Magyarul. A későbbiekben a gyerekek ukrán és magyar tankönyveket is kapnak, tantárgytól függően. Van osztály, ahol magyarul tanulnak magyar történelmet magyar tankönyvből, de fizikát például magyar nyelvű tankönyvből tanulnak ukránul. 
Olena szerint ez jó, mert hiába ukránul érettségiznek fizikából, a nyelvtanuláshoz mégis hasznos ez a megoldás, mert így az iskola végére a gyerekek megtanulják párhuzamosan használni a magyart, az ukránt és az angolt is, amit ötödiktől tanulnak. Ez pedig a hasznukra lesz. 

– Sejtettük, hogy nem lesz könnyű feladat az iskolaalapítás, de tisztában voltunk vele, megéri küzdeni azért, hogy valódi esélyt és jövőképet adjunk annak a háborúban felnövő fiatal ukrán generációnak, amely igazi lehetőségek nélkül elveszett nemzedékké válhatna. Az ő megmentésüket tartjuk a legfontosabb küldetésünknek. Bizakodunk abban, hogy az iskolánkban tanuló diákok az érettségi bizonyítvány megszerzése után is folytatják tanulmányaikat, hogy a jövőben a tudásukkal megerősödve segíthessék majd a háborút követő újjáépítést. Hálásak vagyunk a magyar állam támogatásáért, amit egész Európa-szerte egyedülállónak tartunk. Hozzáteszi, hogy – a jelenlegi politikai helyzettől függetlenül – a magyarok segítőkész, befogadó magatartása számos esetben az Ukrajnában élők számára is példaértékű lehetne. Az iskolában ilyen hozzáállásra igyekeznek nevelni a gyerekeket a békésebb jövő érdekében.