Cigányvajdától a grillkirályig

Imi bácsi, a hentes a boltjában leginkább a pénztárban szeretett üldögélni, és bár ott volt a pénztárgép, a pay pad, ő mégis a vékony blokkpapíron adta össze a számokat. Amikor évekkel ezelőtt feltettem neki a költői kérdést, hogy egy hentesnek mi a kedvenc étele, habozás nélkül rávágta, mi más lehetne, mint a pörkölt. 

Imi bácsi cigányvajda volt a péceli Újtelepen, hallgatólagosan választották ki, de az nemcsak presztízst jelentett, hanem pluszterhet is, hiszen a családok közötti feszültségeket neki kellett elsimítania, neki volt hozzá tekintélye. 

– Miért szereti Pécelt? Miért szeret itt élni, dolgozni? – kérdeztem a nyolcvan év feletti férfitől. 
– Először is azért, mert itt sosem éreztették velem, a családommal, hogy cigányok vagyunk. Emlékszem az első osztályban egy kedves tanító nénire, Luca nénire, aki második anyámként foglalkozott velem. Így egész nyolcadikig kitűnő vagy jeles eredményt értem el. Mindenáron tanárt akartak belőlem nevelni, mert látták, hogy van bennem kurázsi. Később sem éreztették velünk soha, hogy hova tartozunk, megbecsülést, tiszteletet szereztem az évek alatt. Ezért szeretek itt lenni, szolgálni az embereket. Később évekig társadalmi munkában kisebbségi képviselőként dolgoztam a péceli tanácsban, majd önkormányzatban, illetve megyei szinten is a kisebbségért dolgoztam. 

Végül nem tanár lett, hanem üzletvezetői képesítéssel egy húsboltot nyitottak a feleségével, Piroskával. 

∗ 

Hogy honnan indultak, azt már Kővári Alexandrától, az egyik unokától tudom meg, akivel a péceli éttermükben, a Pekáry kastélyétteremben beszélgetünk. Őt 2024-ben választotta meg a város polgármesternek, az első női vezető a kisváros életében. 

– Amióta megválasztottak, gyakran kimegyek a város szélén található Újtelep kettes völgyébe, a „korábban kvázi cigánytelepként ismert” helyre, ahonnan jöttünk, ahol a romos, kézzel tapasztott házunk még ma is áll, jobban mondva roskadozik. Apám ott nőtt fel a szüleivel, három testvérével egy szobában. Ahogy ő sem, én sem felejtem el, honnan indultunk. Az én mostani küldetésem ebből kap erőt. 

Szandra édesapja, a második generáció Imréje ebben a vályogházban gyermekeskedett. Legidősebb testvérként iskola után nem a játék, hanem a munka várta: vitte az állatokat a legelőre, vagy ment a disznókhoz ganajozni. Már sikeres vállalkozóként és önkormányzati képviselőként egykor így jellemezte magát: 

– Az én természetem olyan, mint a buldogé: többször kudarc ért, de mindig újrakezdtem. A kitartás és a szívósság jellemző rám, ezért is szeretek dolgozni éjjel-nappal, télen-nyáron. A szorgalom is fontos, azt hiszem. És ha elértem, amit akartam, akkor kell tudni embernek maradni! Nem érzem magam ezért különbnek. Nem vagyok templomba járó, de az Istennek mindezért állandóan hálát adok. Úgy érzem, hogy az én kezemet ő fogja. 

Sajnos ezt már csak múlt időben fogalmazhatjuk, mert a Covid-járvány végén megdöbbentő hirtelenséggel hunyt el. De minden családtagja és az összes barátja ezt mondja róla: tényleg a hihetetlen szorgalom és munkabírás emelte ki abból a közegből, amibe született. Ezt adta tovább a gyerekeinek, plusz a tanulás fontosságát. Mindhárom gyermeke felsőfokú végzettséget szerzett, és valójában az ő álmait, céljait viszik tovább: ketten a vendéglátásban, Szandra pedig szeretett városa vezetésében. 

Özvegye, Marika így mesél róla: – Felszolgálóiskolát végzett, ki akart törni az újtelepi cigánysorból. A Keletiben a Baross Utasellátó étteremben kezdett el pincérként dolgozni: ott volt tanuló, aztán ott is kezdte a pályafutását. A vendéglátás a vérében volt, legalul kezdte. Aztán jött a piacozás: a Lovi mellett kezdtek el mindenfélét árulni, amikor a büfé eladóvá vált, megvették, és ott kezdődött a vendéglátózás. Aztán jött a Sziget, és a többi. A rendszerváltás után Ausztriából is hoztak be mindenfélét, ott látta a bécsi vásárt, abból sokat tanult. Mindenki megbízott benne, ezért egyre több helyre hívták. Amikor sikerült a budapesti adventi vásárra, fővárosi rendezvényekre bekerülni, a bécsi vásárból eltanult módon nemcsak kolbászt és hurkát sütöttek, hanem álmatlan éjszakákon át törte a fejét, hogy milyen ötletekkel rukkoljon elő, így jött a nagy grillterasz ideája, hogy valójában mindenféle húsárut (meg mást) lehet grillezni. Aztán jött a Duna-parti korzón a Panoráma Terasz, a péceli kastélyétterem, és gyakorlatilag minden nagyobb fesztiválon jelen van mára a Kővári-grill. 

Marika is a munkamániáját emlegeti, bár élt-halt a családjáért, de kikapcsolódni se velük, se nélkülük nem bírt: – Olyan neveltetést kapott, hogy nem lehetünk betegek, nincs szabadság, hanem a munka, csak a munka. Volt, hogy szenteste 11-kor rátelefonáltunk, hol van, még mindig az adventi vásáron szolgálta ki a kései vendégeket. Szabadságra soha nem mentünk együtt, még egy napra sem. A munkán kívül nem foglalkozott semmivel, kivéve a jótékonykodást, illetve az Újtelep sorsát, mert annak felvirágoztatását a szívén viselte. 

Érdekes, mert ezzel az elszánással és tempóval választhatta volna a könnyebb pénzszerzés illegális módját, de amikor ezt megjegyzem, Marika kijavít: – Otthonról azt kapta: ne csalj, ne lopj, ne hazudj. Neki kétszeresen kellett bizonyítani, hogy egy cigányember is lehet becsületes. 

A lánya lényegében ugyanezt fogalmazza meg: – A munkamániája mögött ott volt az állandó bizonyítási vágy, az, hogy felelőssége van a szűkebb-tágabb családjáért, az alkalmazottjaiért, a cigány testvéreiért, a városért… Ez a gyerekkorából fakadhatott, hiszen ő volt a legnagyobb fiú, az ő vállán már korán nagy teher volt. 

∗ 

A Sziget Fesztiválon nem könnyű megtalálni a legfia­talabb Imrét, aki átvette apjától a vállalkozás vezetését. Több büféjük is üzemel, jó pár száz métert legyalogoltam a porban, mire az egyik sátorban ráakadtam. Hátul, a konyha mögött ültünk le, a dübörgő zene adta az aláfestést. 

– Milyen gyerekkori emlékei, élményei vannak, hogyan ívelt fel édesapja karrierje, a vállalkozás? 
– 10 éves koromtól vitt magával a rendezvényekre, az első 2004. május 1-jén volt. Természetesen nem tudtam semmit sem csinálni, csak látnom kellett, hogyan folyik ez a munka. Egészen fiatalon nehéz volt ezt megérteni. Hétköznap iskola, hétvégén vitt magával, magamban duzzogtam, hogy nem csinálhatom azt, amit a több gyerek: játszani, tévézni… Butaság az egész, mindenki moziba megy, szórakozni! Viszont visszanézve már értem, attól lettem az, aki vagyok, és most már én is így csinálnám a gyerekemmel. 

Így folytatja: 
– Nekünk ez a család fő ideája: megtanulni a munka szeretetét, a szorgalmat, a becsületességet. Nekünk nem elég a száz százalék, tőlünk még több kell. Ezt plántálta belénk az apánk. Mindenben megvolt a határozott elképzelése, ahhoz ragaszkodott, és végül mindig az kerekedett ki belőle, amit ő jónak gondolt. Hihetetlen, de így volt, nem is értettük! Mindig azt mondta: fiam, ha elég erősen hiszel benne, akkor ez be fog jönni. Például – most itt beszélgetünk a Szigeten – egyszer csak elhatározta, hogy neki itt 10 konyhája lesz. Kételkedett az egész család: ennyi befektetés, kockázat? És megcsinálta! De ugyanezt mondhatjuk a Vörösmarty téren az adventi vásárról: 120 négyzetméteres pult – amikor legelőször mondta, megijedtem, utána meg jöttek a kollégák: Imre, honnan tudtad, hogy ez bejön? Azt mondta, érezte, hitt benne! 

– Hogyan jött ez a grillezés? 
– Amikor ő elkezdte, gyerekcipőben járt ez az egész. Talán az volt az egyik ilyen első lépés, amikor egy augusztus 20-án kitelepült a pesti rakpartra sörcsappal, ennivalóval, és akkor látta, mennyire igénylik az emberek, hogy a sör mellé valami tartalmasat egyenek. 

– Mi az, amit átvett tőle, amiben példakép? Mi az, amit viszont ön másképp csinál? 
– Ismétlem: kemény munka, szorgalom, a maximalizmus – ezt vettem át. Én viszont meghúzok egy határt a munka és a magánélet között. Visszaemlékszem, hogy kisgyerekkoromban alig láttuk, mert dolgozott egyfolytában. Nyilván ez alapozta meg azt, ahová most elértünk, de én szeretnék egyensúlyt, este 9 után már csak a család legyen. Nem akarom hazavinni a munkát, otthon azért vagyok, hogy minőségi időt adjak a feleségemnek, a kislányomnak. Szeretném, ha lenne majd közös emlékük velem… 

– Hogyan lehet ebben a szakmában kreatívnak lenni? 
– Fiatalabb vagyok a versenytársak többségénél, ezért látom, hogy a rendezvényes vendéglátás nagyon ráállt a sreetfoodos ételekre. A fiatalok ezt keresik, ezt veszik, sőt, már az idősebb korosztály is kedveli ezt a választékot. Az adventi vásárban éppen ezért a pultot kettéválasztottuk: az egyik oldalon a hagyományos ételeket kínáljuk: csülök, kacsacomb, töltött káposzta, de a másikon például a malacsültet édesmolnárkába töltjük szendvicsnek vagy hamburgernek. Az érdeklődés pedig arányosan eloszlik. 

– Mi a különbség egy Vörösmarty téri vagy a szigetes kitelepülés között? 
– Az adventi vásáron természetesen különbözik a közönség, az ünnepi ételekre kerül a hangsúly. A Szigeten olyan étel kell, ami gyorsan elkészíthető, gyorsan fogyasztható, kisebb adagokban is porciózható: hamburger, burító, bolognai tészta stb. – felkapja a vendég, aztán megy tovább a következő koncertre. 
Búcsúzóul – még mindig dübörög az amerikai rapper zenéje – visszatér édesapja örökségéhez: sokan kérdezték tőle, hogyan tudta ilyen zökkenőmentesen átvenni a stafétabotot. 
– Ha keménykezű volt, azért volt: „Ha majd egyszer én nem leszek, és a nyakadba szakad minden, elbírd ezt a terhet.” Amikor elment, akkor esett le, hogy ez mit jelent, talán ezért bírom el a hiányát is. 

∗

Imre nővére, Szandra sem sokat látta édesapját kisgyermekkorában. Ha mégis látni akarta, reggel kinyitotta a háló ajtaját, és nézte, ahogy alszik. Persze, mert hajnal ötkor jött haza a rendezvényről, de benne ez nem hiányt okozott, hanem a tudatot, hogy az apja mindent megtesz értük. Volt, hogy a Szigetről reggel hazajött, és égő cigarettával a szájában elaludt a kanapén, persze szóltak, ébresztették, ő felpattant, lezuhanyozott, és ment vissza dolgozni. Nem nézte, ahogy pakolnak az emberei a furgonba, hanem ő is beállt melózni akár éjjel is. Arról nem is beszélve, hogy azt nem is látták, mennyi háttérmunka kell ahhoz, hogy hétvégén a rendezvényen a grillterasz megnyílhasson. 

– Az alkalmazottjaival éppolyan kemény és következetes volt, mint önmagával szemben. A Covid alatt nem bocsátotta el a tétlenségre kárhoztatott embereit, hanem otthonról vitte el nekik a fizetést, aztán később kitalált mindenféle áthidaló munkakört, hogy maradhassanak a könnyebb időkig. Amikor pedig az étterembe felvételt hirdetett séfeknek, jöttek mindenféle bizonyítvánnyal, „fine dinig”-kérkedéssel, hogy az In­terCon­tinentalban főztek meg ilyesmi, apám erre kérdezte: és rántottát tudtok csinálni? Erre persze elhűltek. 

– Ha ez az értelmetlen halál nem jött volna, könnyen lehet, hogy ő is aspiráns lett volna a polgármesterségre. Most ön Pécel vezetője, mi az, amit az ő ideá­jából most önnek kell megvalósítani? Egyáltalán, mennyire minta ő? 

– 2021-ben alapította a Mintakezek Egyesületet azzal a céllal, hogy a társadalmi felelősségvállalást hatékonyabban tudja a szülőhelyén, Pécelen megvalósítani. Engem ügyvédként vont be a munkába. Talán volt ambíciója a tisztségre, de néha azt is mondta, hogy engem szeretne ezen a poszton látni. Lehet, hogy rájött, ő, a mindig jövő-menő ember nehezen bírta volna az önkormányzati iroda falai közé zárva. Amikor elment, az nem volt kérdés, hogy az egyesületet vinni kell tovább. Hogy induljak-e a polgármesteri pozícióért,­ az fokozatosan alakult ki bennem, és a környezetem is erre kapacitált: itt lakom, nőként más szemléletet tudnék behozni, az ügyvédi tapasztalatomból is használhatnék, a cigány származásom ad egy pluszempátiát az emberek irányába. Most már azt mondom, nem az ő álmait valósítom meg, hanem a saját utamat járom, vagy talán úgy mondom: a közös álmainkat, de a mai napig sokszor kérdezem őt magamban: apa, mit szólsz ehhez, jónak tartod így? Az önkormányzati választás napján az esti eredményváró előtt kimentem a temetőbe a sírjához és a nagymama sírjához, és egy órán át ott voltam csendben velük. Ott éreztem meg, hogy sikerült, ez az én utam, és el kell vállalnom. 

∗ 

Telente advent negyedik vasárnapján a főtéren az adventi gyertyagyújtás után halászlevet főzött nagy kondérokban Imre, aki sohasem felejtette, honnan jött. Több száz adagot osztott ki a város lakóinak. Lányai és fia folytatta a hagyományt, saját kezükkel mérik a karácsonyi fogást a lábasokba, ételhordókba. A hangszórókból olyankor a végtelenített Csendes éj szól.