Nyikó menti találkozások

Tizenegy éve, hogy 2014 őszén elindult a Lakiteleki Népfőiskola értékfeltáró programja. A horvátországi Drávaszög és Szlavónia Kollégium volt az első, majd következett Szlovéniában a Muravidék és Kárpátalján az Ugocsa Kollégium, aztán jött az erdélyi Torockó–Aranyosszék, a Gyergyó és a Háromszék–Orbaiszék Kollégium. Utóbbi háromba ugyanazzal a négytagú csapattal mentünk, a hallgatóim akkor jártak először Erdélyben, amikor 2016 őszén Torockóra menet Ártándnál átléptük a határt. Annál nagyobb élmény volt számukra az a három év, amikor összesen két hónapot töltöttünk együtt Erdély különböző részein. Ahány hely, annyiféle találkozás és emlék, s ezzel így van az a több száz egyetemista – és persze tanáraik is –, akik eddig több mint harminc intézményből érkeztek ezekbe a kollégiumokba, ahol kérdőíveket töltenek ki és mélyinterjúkat készítenek a települések értékeiről. 

Tamási Áron örökérvényű gondolatát idézve talán nem túlzás, hogy ezektől az értékektől válhat igazán otthonná az otthonunk. Amikor az Ábel-trilógiát és benne a lelkemben oly mély nyomot hagyó mondatot 1968-ban, még középiskolásként először olvastam, Farkaslaka nagy szülötte már nem élt, elsős voltam, amikor 1966-ban, életének hatvankilencedik évében elhunyt. Az egyetem után Gödöllőn egy barátommal elhatároztuk, hogy addig nem állunk munkába, míg nem jutottunk el Erdélybe, Székelyföldre. Így érkeztünk meg 1976-ban egy júliusi délután Székelyudvarhelyről Farkaslakára, s megálltunk a templom mellett a két cserfa alatt, a magyarság egyik legnagyobb írójának sírja előtt. Két órával később pedig a szülőháza udvarán öccsével, Tamási Gáspárral, a Vadon nőtt gyöngyvirág szerzőjével beszélgettünk. 
Teltek az évek, megházasodtam, s 1988-ban a feleségemmel, családunkkal Szadára költöztünk.

A következő év tavaszán a Kossuth rádió Vasárnapi Újság című műsorában elhangzott egy felhívás: a romániai falurombolás elleni tiltakozásul válasszanak erdélyi testvértelepülést a magyarországi települések. A választás Szadán nagy örömünkre egy Nyikó menti településre, a Farkaslakával szomszédos Kecsetre esett. A falunkban a családjával egy idős székely ember, Kisfaludi Béla bácsi lakott, aki még a két világháború közt érkezett, s róla tudta valaki, hogy Kecsetből származik. Az ő faluja lett a mi erdélyi testvérfalunk. 

A kapcsolatfelvétel persze akkoriban – a Ceauşescu-rendszer idején – nem volt egyszerű. Kilencen indultunk el 1989 júliusában egy mikrobusszal, s Székelyudvarhely után feltűnt, hogy követ minket egy fehér Dacia. Megállt, ahol mi, megvárta, míg továbbmegyünk. A főút felől Kecset felé letérve a kátyús úton elénk kanyarodott, s amikor a faluban ki akartunk szállni, egy civil ruhás meg egy rendőr lépett hozzánk, s vissza kellett ülnünk. A falu szélén ez megismétlődött. Késő délután azonban csoportunk egyik tagja egy román rendszámú autóban mégiscsak bejutott. 

Karácsony előtt azután kitört a forradalom, Ceauşescut és a feleségét kivégezték. Tavasszal előbb a kecsetiek küldöttsége érkezett Szadára, nyáron pedig mi mentünk egy nagy busszal. Este tíz lett, mire megérkeztünk, de a művelődési ház előtti téren, az egyetlen lámpa halovány fényében az egész falu várt ránk. Ahogy együtt akkor elénekeltük a magyar és a székely himnuszt, azt nem lehet elfelejteni. 
Kialakult jó kapcsolat 

Harminchat év telt el azóta, hogy Kecsetből a szeku kitoloncolt minket, s azóta szinte minden évben jártunk ott. A két falu kapcsolata egyre inkább megtelt tartalommal. Szada, amely Budapesthez közel van és ennek minden előnyét élvezi, nagyon sok munkaalkalmat kínált és kínál ma is. A kilencvenes években elindultak az építkezések, testvérfalunk szorgos, vállalkozó kedvű lakóinak munkát adott a kerámiaüzem, a kályhacsempegyár, nyaranként várták a dolgos kezeket a gyümölcsöskertek is. Volt olyan, hogy a testvérfaluból egyszerre 80-100-an dolgoztak Szadán. 

Itt megfizették őket, s ez a pénz hazakerült, és meglátszik a falun. Nagyon sok baráti kapcsolat szövődött, és a Nyikó Mente Értékfeltáró Kollégium beszélgetései során is megtapasztalhattuk, hogy azok a kecsetiek, akik sok-sok évet töltöttek munkával Szadán – van, aki már 33 esztendeje évről évre visszatér – milyen jól ismerik. De a testvéri érzések erejét mutatják a szadaiak adományai is, legutóbb például az önkormányzat, a református egyházközség, a néptáncegyüttes és magánszemélyek együtt 1 millió 200 ezer forinttal segítették a kecseti református templom felújítását. 

S ahogy annak idején örültünk, hogy székelyföldi testvérfalunk egy Nyikó menti település lett – amely hét másik faluval Farkaslakához tartozik, s vele együtt alkot községet –, szívünk nagyot dobbant, amikor a múlt év végén megtudtuk, hogy ez év márciusában a Lakiteleki Népfőiskola szervezésében indul a Nyikó Mente Kollégium. Csoportommal – melynek tagja a feleségem és egyetemi hallgatóként Fejes Nadin Szadáról meg Gordos Barbara Tatabányáról – a kutatásban szereplő 26 térségbeli település közül természetesen Kecsetet választottuk. 

A Nyikó a legelfogadottabb nézet szerint a Farkaslaka fölötti Gordon hegyből ered – bár vannak, akik inkább az oroszhegyi határ Magyaró nevű havasából eredeztetik –, s Székelykeresztúr közelében folyik a Nagy-Küküllőbe. A szelíd patak völgye húsz évvel ezelőtt, 2005. augusztus 23-án pokollá változott, a délutáni felhőszakadás következtében lezúduló áradat hét településen összesen tizenhat áldozatot követelt. Huszonkilenc lakóház omlott össze, kétezer házban és gazdasági épületben keletkezett kár. A helyreállítás hatalmas összefogással zajlott, a környező falvak mellett távolabbi vidékekről is érkeztek segítők és adományok. 

S ha van külön kiemelendő érték ezen a tájon, akkor az éppen ez az összefogás. Nagy bajok idején, de kisebb dolgokban is és az élet minden területén megmutatkozik, s Farkaslaka polgármestere, Kovács Lehel szerint ebben a kecsetiek járnak elöl. Az itteni közösen végzett munkáknak, a kalákának mindig nagy híre volt. Nem véletlen, hogy a két világháború között a falu néptáncegyüttesét is – amely 1935-ben, majd 1940-ben ismét Budapesten is bemutatkozott – Kecseti Kalákának hívták. 

Betörő medvék 

A Nyikó Mente Értékfeltáró Kollégium – amely a közeljövőben, december 13-án egy farkaslaki konferenciával zárul – immár a harmincegyedik a lakiteleki programban (számomra a nyolcadik), s 106 résztvevőjével eddig a legnagyobb. A márciusi kutatási hetet fél év múlva követte a második, amikor mélyinterjúk készültek, s a csoportok beszámolóiból és fotóiból könyv születik. 

Kecsetben láttuk, mennyit változott az élet ebben a kis faluban is harminchat év alatt. A falun át most aszfaltozott út vezet Kisfalud és azon át a Nyikó mentén Székelykeresztúr felé. Össze sem lehet hasonlítani a régi kátyús bekötőúttal, de annak azért nem mindenki örül, hogy a forgalom a háromszorosára nőtt. Tehéncsorda már nem jár ki a legelőre, mint még néhány esztendeje is, de tehenek még vannak, s tejcsarnok is, ahonnan Székelyszentlélekre, a Gordon Tejgyárba viszik a tejet. A falu és egyben a környék legnagyobb gazdáitól, Kiss Kálmán Zsigmondtól és fiától, Istvántól – ahol István unoka is besegít – meg Bakk Venceltől és fiaitól, Venceltől és Attilától külön szállítják, Zsiga bácsiéktól – a faluban őt a legidősebbek is így hívják – napi ezer litert, Bakk Venceléktől hét-nyolcszázat. Hitelt soha nem vettek föl, a jövedelmüket újabb beruházásokra költik, rengeteget dolgoznak. Zsiga bácsi – akinek az édesapja 1940–42 közt, a magyar időkben Budapesten a székelység országgyűlési képviselője volt – 84 esztendős, de a keze szorítása ma is erős. Fia 49 éves, ifjabb Bakk Vencel 42, Attila 40. Értenek az állatokhoz, ismerik a gépeket, az egész határt. A „Bakk fiúk” a református egyház földjeit is bérlik, messziről is látszik, milyen tisztán tartják. Gyermekeik még kicsik, de már a telepen érzik a legjobban magukat, ahol a szüleik kialakítottak számukra egy kis „minigazdaságot”. Gondozzák a nyuszikat (és a cicákat), övék Csillag póni is. A kis Balázs – Attila kisfia – még csak kétéves, de már rajong a gépekért. 

A határban egyre több a medve, amikor terepjárón kimegyünk a hegyre, eggyel magunk is találkoztunk. A bokrosodó, „ciheresedő” területeken lejönnek a faluig, „mocskoltak meg” már birkákat, öltek meg disznót, a tyúkokon „osztoznak” a rókákkal. Ezért fontos, hogy ne hagyják elbozótosodni a környéket – mutatja Bakk Attila a dombról –, s bizony, nagy a különbség az egyes határrészek között, attól függően, hogy ki műveli. Akiknek kevesebb a földjük, többnyire bérbe adják a nagyobb gazdáknak, a kecseti határ nagy része legelő, kevés a szántó. 

– A földet régen magáztuk, de most sajnos vannak, akik tegezik – ezt már a 82 éves Bak István, közismertebb nevén Sörös Pista bácsi mondja a hegyen, ahol kaszálás közben lepjük meg. Régi ismerősünk, a Sörös név azért ragadt rá, mert hosszú ideig a csíkszeredai sörgyárban dolgozott, s a sört különben is szereti. Van egy háromhektáros területe, ott traktorral kaszáltat, de a kisebb, nadrágszíjparcelláján, ahonnan a tájban gyönyörködünk, benzines kézi fűnyíróval maga vágja a füvet. Két lova van, Csillag és Laci, a munka végeztével most segítünk, de a fűnyírót amúgy egymaga is fölteszi a szekérre. Harminc évig fejőgulyásként kereste a kenyerét, tizenhat évesen már munkakönyve volt. „Találkozzunk még jó sokszor!” – így köszön el, mikor leszállunk a szekeréről. 

A fiatalok jövőképe 

A fiatalok előtt persze ma már más utak nyílnak, mint nagyszüleik és szüleik előtt, akiknek az áldott kecseti határ, a föld, a kert, a jószág volt a minden. Székelyudvarhely közelsége – a távolság 16 kilométer –, a Gordon Tejgyár Szentléleken vagy épp a községközpont, Farkaslaka sokkal több munkaalkalmat kínál, mint régen. És ott a testvérfalu, Szada, de van, aki elmegy Ausztriába, Németországba, Svájcba is, idővel azonban visszatér. Kivételként szinte csak azokat említik, akik egyetemi tanulmányaik végeztével másutt telepszenek le – mert itthon a diplomájukkal nem tudnának érvényesülni –, de igyekeznek ők is a falujukhoz minél közelebb maradni. S a továbbtanulási kedv egyre nő, a harmadéves Páll Niki – aki Kolozsvárott nemzetközi kapcsolatokat tanul – meséli: hétfős általános iskolai osztályukból öten járnak egyetemre. 

A kecsetiek kitűnő szakmunkások is, a faluba öt ácsmestert és húsz kőművest számoltunk össze. A 78 esztendős Tamás János például képzettsége szerint „csak” ács, de az építkezéseken a víz-, villany- és gázszerelésen kívül minden munkát elvállalt Mamaiában, Mangaliában, a román tengerparton – ahol hosszabb időt töltött –, s Szadán is, ahol harminc évet dolgozott. A házakat Kecsetben is az itteni mesterek építik és újítják fel, köztük ott vannak a fiatalok. Van munka itt is bőven, mert ahogy többször halljuk: „A székely azért épít, hogy tódhasson.” 

Tamás Jánosnak fáj, hogy a régi szép házak egy része idős lakójuk halálával tönkremegy. Ő egy ilyen házat vásárolt meg Rajmund unokájának, és gyönyörűen rendbe hozta, hagyományos és korszerű is, Rajmund a párjával nagyon jól érzi benne magát. Mindig megcsodáljuk a 79 esztendős Széles Rózsika néni házát is – a faluban övé az egyik legrégibb népviselet is –, akinek a portája valóságos botanikus kert. Már az édesanyja ezeregy gyógynövényt ismert – meséli –, s ő is minden fűszálban örömét leli. Egyedül él, a férje húsz évvel ezelőtt, 66 évesen hunyt el. Neki jogi diplomája volt, s azt úgy szerezte, hogy az elemi iskola utolsó két osztályát is esti tagozaton, munka mellett végezte el. 

Rózsika néni saját szörppel kínál, jólesik. Szörpök, lekvárok sok háznál készülnek, de Páll Irma és Széles Éva piacokon, fesztiválokon is árulja a termékeit. Ismerik az erdők, mezők gyümölcseit, de Pállék nem érik be ennyivel: Gergő, a férj a tavasszal egy hektáron háromezer tő rózsabogyót (hecserlit, csipkebogyót) ültetett, a töveket Izsákon vette. Éva, akinek a férje, Csaba ugyancsak mindenhez ért – s a falu egyik zené­sze is –, 18 helyben honos gyógynövény teáját árulja. 

S a Kecsetről alkotott kép nem volna teljes a fellendülő lovasturizmus nélkül, ami főként a Lófő Lovas Hagyományőrző és Sport Egyesület meg a Lófő Lovasudvar – és személy szerint a Demény testvérek, Elemér és István – érdeme. Demény Elemér 110 hektáros „lóparadicsomában”, a Kalonda-tetőn csaknem félszáz lovat tart, lóra ülnek a kecseti, a farkaslaki és a környékbeli gyerekek. Kecset már négy olyan versenyzővel büszkélkedhet, akik a Székely Vágtán és a Nemzeti Vágtán szép eredményeket értek el. 
A falunak négy éve a fiatal Ilyés Benczédi Tímea személyében új tiszteletese van. Kecset kis református sziget a katolikus többségű vidéken, s a tiszteletes asszony is egy kis faluból, a Maros megyei Göcsről érkezett, a férje, Zsolt zenetanár és kántor, gyönyörű a hangja. Az egyházközség egyik presbitere így jellemzi őket: „Az emberek és a föld lelkét is értik.” Nagyon sokat foglalkoznak a gyerekekkel, ifjúsági bibliaóráik is népszerűek, az istentiszteleteken vasárnap a templomban egyre többen vannak. 

És ami a kecsetiek „jövőképét” talán mindennél jobban mutatja: itt nagyon sok gyermek születik. Az óvodába és az iskola alsó négy osztályába összesen csaknem ötvenen járnak. Vannak falvak határon innen – köztük a szülőfalum –, ahol megirigyelhetnék ezt. A kecseti iskola előtti székelykapun a falualapítás éveként 1385, az első iskola indításának éveként 1634 áll. Évszázadok alatt mennyi minden történt, ez a kicsi falu a lakóinak mégis az otthona maradt. Adja Isten, hogy mindig így legyen…