Az éter zaja

Sárgára koptatott, megritkított füves mező közepére szúrja az antennát. A hat és fél méteres pálcát teljes hosszában kihúzza, majd másfél rudat mégis visszatol belőle. Csinos Endre amatőr rádiós a kitelepülés alkalmára egy műszerrel már előre kimérte, a szerkezet melyik állásában tudja elérni a jó hullámhosszt. A talpunk alatt húzódó homokos talaj inkább szigetel, mintsem visszaveri az elektromágneses hullámokat, ezért a vendéglátónk ellensúllyal biztosítja a konstrukció működését. A szerkezet két pólusa között jön létre az elektromágneses rezgés, azaz a frekvenciajel. 

Alternatív áramforrást, napelemet használ, amit kábellel a szürke táskához vezet. Felnyitja: egy könnyű és nagy energiasűrűségű, húsz amperórás akkumulátor ül benne, amivel egy teljes napon át lehetne hódolni a hobbinak. Mellette egy Yaesu nevű japán gyártó készítette rádió csücsül. Kicsi a mérete, de nagy a teljesítménye. Tud jelet adni és venni is. 

Bekapcsolja. Tá-ti-tá-ti tá-tá-ti-tá sípolás, pillanatnyi szünet, és a ritmus ismétlődik – egy távírójeladó készülék kommunikációja, ami lassan, komótosan továbbítja morzejelekben a helyzetét, a hívójelét. Arra szolgál, hogy a rádióamatőr ellenőrizni tudja az elektromágneses hullámok haladását segítő ionoszféra állapotát, a terjedési viszonyokat. Endre csavar egyet a gombon. Rövid sistergés, zúgás után egy orosz beszélgetést hallunk. – Valószínűleg egy városban laknak, barátok beszélgetnek egymással. Erre nem illik rájelentkezni – kommentálja, majd teker tovább. Kicsit állít az antennán és finomhangolást végez a készüléken, hogy még tökéletesebben fogja a jelet. 

– Helén, Aladár, nyolcas, Cecil, Sándor, ypszilon hívójellel szólok. Ötös, kilences a jelerősség. Kitelepültem Szegedtől északra. Várom a riportot – szól bele közelről a mikrofonba. Válaszul hasonló alapinformációk hangzanak el, érthetően, tisztán. A vonal másik felén az amatőr rádiós megerősíti a kapcsolatfelvételt. Megoszt pár gondolatot az időjárásról, elhangzik az általa használt készülék neve, teljesítménye, majd 73-ral elköszönnek egymástól. 

– Külön nyelv a rádióamatőröké, ami a gyors üzenetváltást szolgálja. Azért tudunk egy külföldivel beszélni, mert mindannyian a nemzetközi betűzést, kódokat használjuk. A hívójel elhangzása után – ami az egyértelmű beazonosítást szolgálja (a HA például a névben Magyarországot jelöli) – 5-ös a rádióerősség, a 9-es a térerősségre utal. Hölgyeket YL (jelentése: fiatal hölgy) rövidítéssel szólítjuk meg, a rádióamatőr férfi társunkat, függetlenül a kortól, OM (idős ember) jelzéssel illetjük. A 73-as, távírásból maradt ritmusos rövidítés a szívélyes üdvözletet jelenti. De a nőktől „öleléssel”, vagyis 88-assal köszönünk el – ad magyarázatot az előbbi beszélgetés jobb értése érdekében. 

Alapvető elvárás egymás között a kedvesség, az viszont (egyebek mellett) írott szabály, hogy az amatőr rádiófrekvenciákon keresztül nem küldhetnek harmadik fél számára üzenetet, vagyis nem helyettesíthetik a posta vagy a televízió funkcióját – tudjuk meg. Endre a beszélgetést követően hamar kinyit egy nagy, naplószerű füzetet, ugyanis a riportváltást rögzíteni kell. A folyamatnak egy kedves eleme, régről visszamaradt gesztusa a leginkább képeslapra hasonlító QSL-kártyák küldése – ezzel igazolják egymásnak a rádióamatőrök a sikeres kapcsolatfelvételt. A helyi rádióamatőr szövetségek irodái összegyűjtik és elpostázzák a lapokat. Előfordul, hogy egy évet kell várni rá. De jó érzés, amikor megérkezik. 

– Hogyan lehet valakiből amatőr rádiós? 
– Elengedhetetlen hozzá az alapvető műszaki tudás. A Nemzeti Hírközlési Hatóságnál (NMHH) szükséges letenni egy több modulból álló, komolyabb felkészültséget igénylő vizsgát. Utána kapjuk meg az adóengedélyt és a hívójelet. Ma már a piacon remek szerkezetek érhetőek el – simítja végig a mélyfekete, táskában ülő rádióját. Továbbra is bekapcsolva hagyja. Sistergés hallatszik, néha kihangosodik belőle egy-egy beszélgetésrészlet. 

– Szabályokhoz kötött, melyik hullámhosszon, milyen teljesítményen rádiózhatunk. A frekvenciatartományt úgy képzeljük el, mint egy nagy tortát, aminek a szeleteit a hatóság kiosztotta a közszolgálati rádiócsatornáknak, tűzoltóknak, taxisoknak és így tovább. Tudom venni a segédmotoros oktatásnál használt készülékek jelét, de a bébiőr, az elektromos kapunyitó berendezés vagy a walkie-talkie ugyanúgy rádióhullámok segítségével működik. A Nemzetközi Rádióamatőr Szövetség (International Amateur Radio Union) által szabályozott módon a tortából mi is kaptunk egy kis szeletet. 

Rövid szünet után hozzáteszi: – Illetve vannak olyan frekvenciasávok, amelyeket engedély nélkül is lehet adóteljesítmény-korláttal használni. Azokon át szabadabban lehet beszélgetni. 

– A többi frekvenciasáv tabu? – kérdezek a konkrétumra. 
– Jelet venni tudunk akár az ukrán frontról is, de adni nem. Amikor Kapu Tibor az űrben tartózkodott, készültem rá, hogy pár másodperces riportváltást tudjak csinálni vele. Építettem antennaforgatót, ami követte az űrállomás vonulását. De sajnos olyan időszakban volt fent, hogy nappal az űrállomás a Föld másik féltekén mozgott – magyarázza beszélgetőtársunk, aki 2016-ban kapta meg az engedélyét. Leginkább az érdekelte, hogy minél messzebbre rádiózzon. Elkezdett antennát bütykölni, amivel hallotta másik országban lévő amatőr társa hangját, nem telefonon. Lenyűgözte ez a miliő. 
A rövidhullámú frekvenciák a legjobban használhatóak, hatótávolságuk gyakorlatilag az egész világra elér. Lényegében az ionoszférát, a felső légkört mint egy tükrözőfelületet használják. A rádióamatőr által sugárzott jelek fentről visszapattanva érnek vissza a Földre. Hullámszerűen, vagyis egyik helyen hallják a jelet, míg máshol nem. Az sem mindegy, hogy nappal vagy éjszaka hódol valaki ennek a hobbinak. Ha (például) japán összeköttetést akarunk elfogni, akkor korán kell kelni hozzá. Minden hullámhossznak megvan a sajátossága, szépséghibája – taglalja Endre. 

Kivesz a kocsiból egy maga bütykölte, antennaszerű szerkezetet – kézi rádióhoz csatlakoztatva használja. Forgatja irányba, mert az általa sugárzott jel továbbításához egy fix – esetünkben a szegedi, a száz méter magas tv-toronyban telepített – átjátszóra kell rájelentkeznie. Ennek segítségével Szabadkán is hallhatják a jeladását. A legjobb rádiós élménye is ehhez a módszerhez kötődik: többen kitelepültek a Galyatetőn lévő kilátóra, ahonnan az egész országot körbe tudják rádiózni. Nagyon jó összeköttetéseket tudtak onnan csinálni, s hatalmas élet zajlott akkor este a rádióamatőr-frekvenciasávokon. 

∗ 

Útra kelünk egy Hódmezővásárhelyen élő barátjához, Baranyi Tiborhoz. Házát messziről felismerni a fixen telepített, égbe nyúló antennákról. Hat méter magas az árbóc, négy méteres maga az antennarész. Az amolyan férfibarlangnak tűnő melléképület az ő rádiós bázisa, ahová esténként beül frekvenciahullámokon keresztül társalogni. A laikus szemmel is igen komolynak tűnő technikai felszerelésével az egész országba képes jelet küldeni, az átjátszók segítségével pedig el tud érni külföldi amatőr rádiósokat is. Ausztráliától Amerikáig számos országgal sikerült kapcsolatot létesítenie. Távírót is használ a tisztább kommunikáció­hoz. De leginkább a határon belüli, hosszadalmasabb beszélgetéseket kedveli. 

– Akad, aki autókat gyűjt, régiségeket, mi az amatőr rádiós kapcsolatokat. A közös hobbi mentén kialakulnak barátságok, közösségek kovácsolódnak. Szervezünk találkozókat is, amik érdekesen zajlanak. Meglehet, ha valaki háttal áll nekem, akkor be tudom azonosítani a beszédje alapján, hogy kicsoda. Az arc viszont összezavar. Engem is egy vékony, fiatal srácnak képzeltek a hangom alapján – ragad ki az élményei közül egy részletet a hétköznapokban egyébként klímatelepítéssel foglalkozó férfi. Gyermekkorába nyúlik vissza az első rádiós élménye, és felnőttként a HA8KCS hívójelű

Hódmezővásárhelyi Rádió Klubnak köszönhetően visszatalált ehhez a szenvedélyhez. 
– Sokaknak, köztük nekem is jó fogódzót, támogatást jelentett az 1968-ban megalakult közösség egy olyan tevékenységhez, amelyet kevesen művelnek (az országban nagyjából 4000 körüli az amatőr rádiósok száma) – mesél a kezdetekről a Gregus Máté Mezőgazdasági Technikum és Szakképző Iskolában megtartott klubdélután zajától némileg arrébb vonulva Hegyi Loránd, aki huszonnyolc éven át látta el a klub elnökének feladatkörét. 

– A ’70-es években, még az általános iskolában csatlakoztam az amatőr rádiósokhoz. Egykori vezetőnk, Berényi Géza megismertetett minket a technikai részletekkel, építettünk együtt tranzisztoros rádiót, tanultunk morzejelekkel kommunikálni. Nekem ez az érdeklődésem eredeztette a szakmaválasztásom. Most pedig abban az intézményben vagyunk, amelyben műszaki tanárként dolgoztam hosszú évekig – taglalja a nyugdíjas éveihez közel álló férfi, aki nem mellesleg a Rádióamatőr Készenléti Szolgálat alapítója, vezetője. 

A tevékenységüknek létezik egy közérdekű oldala is. Hozzáértésük jó szolgálatot tesz, amikor csődöt mondanak a digitális rendszerek. Országos áramszünet esetén a bázisállomásokat akkumulátorról is csak pár óráig képesek táplálni, internet és telefonos összeköttetés nélkül egyedül a vészhelyzeti rádióamatőr-frekvenciákat tudjuk használni kommunikáció (akár mentésirányítás) céljaira. A gyakorlati tudásuk szinten tartása érdekében rendszeresen gyakorlatoznak: a kitelepülések alkalmával alternatív energiaforrással, maguk építette antennarendszerrel létesítenek kapcsolatot. 
– Klubunkban sosem voltunk sokan. Jelenleg 22 tagot számlál a létszám – tereli vissza a szót a közösségre az egykori vezető, aki manapság az adminisztratív feladatok helyett jobban szeret a rádiózással foglalkozni. Imád konstrukciókat építeni. A klub többi tagjától megtudjuk: a vizsgafelkészítésében, utánpótlás toborzásában, az ifjak rádióamatőrré nevelésében szintén jelentős szerepet vállal Loránd a mai napig. Ahogyan Endre is, csak némileg más módon: az internetre feltöltött videóival, előadások tartásával. 

– Kell az utánpótlás, mert ha elfogyunk, akkor nem lesz kivel beszélgetnünk – súgja oda kísérőnk. S ha már ifjúság, büszkén harsogják két társuk, Dombi-Kiss Botond és ifj. Versegi Attila nevét, akik még csak tizenévesek, de távíró-világbajnoki címet birtokolnak. Botondot mindig érdekelte az elektronika, telefonokat és televíziókat gyűjt, amelyek száma mára csaknem háromezerre duzzadt. Megismerkedett a rádiózással, és akárcsak a többie­ket – magával ragadta ez a világ. Másik tehetséges társával egyetemben megtanulta a morzejeleket; elvitték őket országos megmérettetésre, majd világbajnokságra, ahonnan szép eredményekkel tértek haza. 

Egymás ellen lökdösik az egykaros és a kétkaros billentyűt: ti-tá hangokat hallani, s ha figyel az ember, észleli a kódok közötti szüneteket is. Ekképpen percenként akár 150 körüli morzejelet is képesek leadni a fiúk. Persze a rádióforgalmazásnál lassabban, érthetőbben pötyögnek. 

Attila édesapja, idősebb Versegi Attila évekig csak a fiát hordta el a foglalkozásokra. Előbb csak pár órára maradt, majd hosszabb ideig. A kezdetben még ismeretlen arcok ismerőssé váltak, a jó közösség ereje itt tartotta. Két éve elvállalta a klubelnöki tisztséget. Beszélgetésünk során megerősít bennünket abban, amit elsőre is gondoltunk: külön világ az amatőr rádiósoké. A szépsége abban rejlik, hogy egy régi technika, tudás birtokába kerülnek, amire akkor is lehet számítani, amikor a modern világ vívmányai csődöt mondanak körülöttünk. Nem utolsósorban szerveződik köré egy közösség, ahová jó tartozni. 

– A recski. A recski stúdió fantasztikus – csípünk ki egy részletet a beszélgetésükből, ami a Hódmezővásárhelyen tett látogatás után nem hagyja nyugodni a fantáziánkat. Endre készségesen összeköt bennünket Pálfi Richárddal, a sokat dicsért, nagyra tartott rádióamatőr-stúdió tulajdonosával. 

– Gyermekként kaptam a piacon egy walkie-talkie-t, amin hallottam a taxisok beszélgetését. Építettem antennát is hozzá. Majd tizennégy évesen egy kamionos barátomtól átvettem egy általa, a munkája során használt CB-rádiót. Azzal kezdődött minden – mesél a férfi, aki saját otthonában alakította ki a maga rádiós bázisát. A technológia lenyűgöző: egyet teker a szerkezet gombján, és a sistergésből rövidesen egy ausztrál rádióamatőr beszéde hallatszik. Legtávolabb a Déli-sarkkörre sikerült már kapcsolatot létesítenie. 

Húsz éve rendelkezik saját hívójellel, és két éve szerezte meg a harmonizált rádióamatőr-vizsgabizonyítványt (az úgynevezett HAREC-minősítést), amely nemzetközi ajánlás alapján a rádióamatőrök számára elérhető legmagasabb képesítési szint. 

Megannyi barátságot, élményt köszönhet ennek a hobbijának. – Ugyanaz tart benne, mint egy horgászt, aki a boltban is meg tudná venni a halat. Az antennákhoz, illetve a rádiózáshoz korszerű mikrovezérlős kiegészítőket készítek. S élmény az embernek felülmúlnia önmagát – pillant fel a falra, ahol díjak, kitüntetések sorakoznak. Versenyeredmények, amiket a bizonyos időn belüli legtöbb összeköttetésért nyert el. 

– Hajnalig képes vagyok itt ülni és beszélgetni, mert ha egyszer az éter zaja beleivódik az ember lelkébe… – hangzik el ismét a varázsmondat. S már kezdjük kapiskálni, mit is jelent ez valójában.