Hét régi porcelán

Behunyom a szememet, és felidézem, ahogy ötven évvel ezelőtt nesztelen jaguárléptekkel lopózom be a nagynéni szobájába: lenyomom a díszesre esztergált, sok átmérős rézkilincset a fényes fehér ajtón, s aprókat lépvén a régies levegőjű, ágas-bogas csilláros, vastagon lakkozott és kulcsra zárt szekrényes helyiségben, ahol a púpozva rakott ágyon, az élére hajtogatott lepedőn, paplanon, lúdtollal tömött dagi párnákon egy szőnyegvastagságú barna mintás takaró feküdt, jelezvén, hogy nappal van, dologidő, s Júlia néni most a tudományos levéltári kutatások jegyzetrendező szünetében éppen a konyhában karistol, általam méla undorral kezelt főtt pulykanyakról fogja a húst leenni, s eme meghitt falatozás közben én szét tudok nézni végre újra a rémségek ijesztően titokzatos világában, a birodalmában. 

Balra, a háromosztatú tükör előtt nippek sokasága Weimarból, Szász-Svájcból, gyűszű Pozsonyból, porceláncsengő Kassáról, hőmérőtartó Rostockból, minden, mit az utazások he­vében beszerez az ember, jól megfér egymás előtt-mögött a harmonikázó fiú, a tyúkok és kakasok elé kosárból magot szóró búzakék ruhás nő, a rövidnadrágos gyermek, külön csoportban a legértékesebbnek tartott becses porcelánok, alföldik, s a koronaékszerként gyűjtött herendik: bonbonierek, rózsák pirosban, sárgában, és cipőcskék a két unokaöcs, Zsolti és aki én volnék, Attila tejfogaival. 

Kimonós hölgyek esernyővel a falra rakott festményeken, ki tudja, honnét kerültek ide a debreceni Apafi utcába, kint megint lovas kocsi poroszkál, hallani a muraközi lovak patáinak ütemes klapfolását, kinyitott a szódás is, két forint egy helyben megvárt töltés, de lehetséges akár egy sima üvegcsere is. A cserépkályhában pattog a vörös lángok között a hasábfa, a spaletták réséből a félhomályba fénycsík kúszik be, látni a porszemek lebegését, süllyedését, emelkedését. Az asztalon, a horgolt terítőn sárga-fehér csíkos csokoládétartó, benne selyempapírba csomagolt savanyúcukor, s a nénje aranyórája, amely állítólag a megszületésem előtt tíz évig nem találtatott, a szerkezet tokháza, s a nemesfém karkötő oly kicsi, hogy könyvjelzőként megbújt egy vastag Petőfi-kötet közepén. És egy óriá­si kagyló még itt, talán Bulgáriából, ha a fülemhez emelem óvatosan, hallom benne a tenger morajlását, netán a sivatagi szél süvöltését is. Tovább már nemigen mernék lopózni a szobában, a két vastag szőnyeg közötti rést érzi zoknis talpam is, akár egy demarkációs vonal, határ a teheted, nem teheted között is, az asztal közepén a mítosz, a félelmetes váza, s a körülötte álló három cilinderes, keménykalapos férfi… 

Eltelt azóta ötven év, fél évszázad, két emberöltő. Nehéz a hagyaték felmérése most egy elhunyt testvér, Zsolti lakásában, akinek nem volt családja, szétnézni, az utolsónak odatett, letett tárgyak sokaságában elrévedni, aztán hetek, hónapok alatt mindent, egykor volt fontos iratokat, könyveket, tárgyakat módszeresen és hatékonyan eltüntetni. Előkerül egy nagy doboz is, mely évtizedekig nem volt bolygatva, húsz, talán harminc éven át feküdt egy kisszobás szekrény alsó polcán, benne az egykor látott, de megérinteni talán sohasem mert nagynénis porcelánokkal és az aranyórájával. Az aranyról hamar és egyértelműen kiderül, hogy nem arany, a további egykor becsben tartott tárgyak beárazásában nem segít senki sem, meglódítja a fantáziát, hogy a herendi gyár Forma–1-es sisakos porcelánját százezrekért adják, de régi sorozatok értékbecslésével már ők sem foglalkoznak. Öt budapesti régiségkereskedő kapta meg a hét herendiről készült képeket e-mailben, de egy sem reagált, még az sem, aki fennen hirdeti: „minden megkeresésre egy órán belül válaszolok”, tehát tovább görgetem az örökség súlyát, szerencsére a mesterséges intelligencia már több támpontot ad, mikor a magszóró asszonyt húszezerre becsüli, ám végül, mert aki az internetre felmegy, az véres csíkot húz maga mögött, azaz mindene lenyomozható, és szándékai ismertté válnak, a YouTube ajánlására egy budapesti piac porcelánszakértőjénél kötök ki. Hosszasan nézi herendi porcelánjaimat, ujjbeggyel simítja a rózsák itt-ott lepattogzott szirmait a kicsiny, törékeny termetű asszony, majd hátrébb húzódva (tán attól fél, hogy megütném majd), előre jelezvén, hogy nagyon rosszul fog esni, amit mond, és nem is személyesen nekem szól az ajánlata, a piaci feltételeket ismerve a korábban nagy tételben kibocsátott porcelánokért – mert a cipőcskéket keresztelőre ajándékozzák még, s öt-ötezer forintért elvihetik még tőle – összevissza húszezer forintot tudna adni. Aztán, míg ez a fullánk dolgozik bennem, próbálván megemészteni, amit mond, invitálására belépek a bódéjába, ahol a nippek és porcelánok népes hada fogad, lám, van itt porcelán rózsaszirom is ezrivel a múló évek, évtizedek, élete lenyomataként, minthogy gyakorta előfordul, hogy úgy hoznak be ide nippeket, porcelánokat más örökösök, hogy ingyen odaadják, és boldogok attól, hogy behozhatják, így a családi örökségekért más pénzt ad majd, hogy ezek a nippecskék valahol becsben tartva éljenek még. 

A tárgyak nem beszélnek, az emlékek öltöztetik fel azokat, ott is hagyom mindet, el is fogják feledni, ahogy ötven évvel ezelőtt nesztelen jaguárléptekkel lopózom be a nagynéni szobájába: lenyomom a díszesre esztergált rézkilincset a fényes fehér ajtón, s aprókat lépvén a régies levegőjű, ágas-bogas csilláros, vastagon lakkozott kulcsra zárt szekrényes helyiségben, ahol a púpozva rakott ágyon, az élére hajtogatott lepedőn, paplanon, lúdtollal tömött dagi párnákon egy szőnyegvastagságú barna mintás takaró feküdt, jelezvén, hogy nappal van, dologidő, s Júlia néni most a tudományos levéltári kutatások jegyzetrendező szünetében éppen a konyhában karistol, általam méla undorral kezelt főtt pulykanyakról fogja a húst leenni, s eme meghitt falatozás közben én szét tudok nézni újra a rémségek ijesztő világában, a négy fal között. A cserépkályhában pattog a vörös lángok között a hasábfa, a spaletták réséből a félhomályba fénycsík kúszik be, látni a porszemek lebegését. Az asztalon, a horgolt terítőn sárga-fehér csíkos csokoládétartó, benne selyempapírba csomagolt savanyúcukor, és itt vannak a legértékesebbnek tartott becses porcelánok, a koronaékszerként gyűjtött herendik: bonbonierek, rózsák pirosban, sárgában, és cipőcskék a mi, a két unokaöcs, Zsolti és jómagam tejfogaival. Hét becsben tartott porcelán, melyek figyelik az évek, étizedek változását. Fényre kerültek mostan. 

Csupán az egykor rettenettel figyelt három cilinderes úr feszít büszkén már az én nappalim részeként.