Ragyogás

Alkonyodik, a szél egyre hűvösebb leheletével rémít. A templom melegséget árasztó fénye hívogat beljebb. Az érkező falubeliekhez csatlakozunk. „Váó!”, „Hű, milyen gyönyörű!”, „Itt már karácsony van!” – suttogják egymás között, amikor belépünk a hatalmas ajtókon. Kézfogással üdvözlik egymást, még mocorognak a padokban, miközben szemeikkel elmerülnek az ünneplőbe öltöztetett templom szépségében. 

Kétoldalt lila színű égősorok futnak az oltárhoz, amely mellett teljes, meghitt pompájában áll a karácsonyfa. A tetejét díszítő csillag körül angyalok táncolnak körben. S olyan, mintha a hófehér organza­szalag is dallamra rezdülne a fenyőággal és mikulásvirággal dekorált mélybarna, lakkozott fapadok oldalán, amikor a szellő időnként be-besiet a templomba. Pislákol a gyertyafény, nyugalom uralja a teret, és szívünkbe lopózik egy kedves, ismerős érzés. 

A meghívott Credo együttes ajkán, hangszeres kísérlet mellett lélekig leng egy ének. A Jóistenről szól, akinek szeretete bennünk lakozik. Mikor csendesedik, a lelkész átveszi a szót. Arról mesél, hogy az otthonunkban és a templomban a minket körülvevő fények felkészítik szívünket arra, mire legjobban vágyunk: hogy a sötétségben világosság gyúljon… 
Amikor a Csendes éj dallama véget ér, újra mozgolódás zaja töri meg a meghitt némaságot. Mindenki kifelé igyekszik. A templomot kívülről még betakarja a közeledő éj leple. De egyszer csak fény szökik a rózsavirágos ablakokba, világosságba öltözik egy gömbszerű drótokból feltekert kis fenyő, a zöld-piros lézerfények lassan mocorognak a vaskos falakon. Hosszú percekig csak állunk és gyönyörködünk ebben az apró csodában, ami mégis oly sokat jelent a jelenlévőknek, s főleg a településnek, az itt lakóknak. 

∗

Míg Szverle István elrendezi a templom körüli teendőket, addig követjük az utcát széltében átívelő fényfüzérek útját. A gyülekezeti házként használó parókiára tartanak. Vörös kövekkel kirakott lépcsőjén találkozunk Laczki Jánossal, az Orosházi Evangélikus Egyházközösség igazgató lelkészével, aki Kardoskúton, Rákóczitelepen és Szentetornyán is szolgál, már 2004 óta. Kérdezzük őt a község múltjáról. 

– Szentetornya egykor önálló településként létezett, lakosainak száma akkoriban meghaladta a hétezer főt is. A legnagyobb magyar faluként emlegették – kezdi tágabb látókörből. – Még az első világháború előtt elhatározták, hogy építenek ide templomot. 1931-re sikerült megvalósítani ezt a tervet. Erősen összetartó gyülekezet működött itt. De például a Rákosi- és a Kádár-korszakban végbemenő államosítás elgyengítette; a lelkész akkoriban gyakorlatilag földönfutóvá vált. A községet 1946-ban beolvasztották Orosházába, ami az egyházi közösség életét is megváltoztatta. Annyiban viszont maradt a régi, hogy családias, összetartó, ahol az emberek odafigyelnek egymásra. 

Vajon miként lehetséges manapság megszólítani a fiatalokat? Az iskolai hitoktatás jó lehetőség erre. Szerveznek táborokat, kirándulásokat például Pannonhalmára, de nemrégiben jártak Olaszországban is. A „72 óra program" közösségi szolgálat jó lehetőséget kínál arra, hogy a belefektetett munka által – az elmúlt időszakban kerítést festettek, padlást takarítottak – a fiatalok is meglássák az értéket ebben az összetartozásban, és nyissanak a hit és az egyházközösség felé – foglalja össze a lelkész. 

Bekapcsolódik a beszélgetésbe ifjabb Antal László, a helyi gyülekezet gondnoka, az evangélikus iskola tanára. Családja tősgyökeres szentetornyai, s aktív részt vállal a település életében. Jó szívvel mesél a gyermekkori kedves emlékeiről, amikor a templomkert adott otthont különféle közösségi eseményeknek. Némi csalódottsággal említi, hogy a koronavírus előtt próbáltak ide búcsút szervezni és falunapot, de napjainkban inkább csak az egyházi ünnepeket tudják itt megtartani. 

– Szentetornya az ősfalu – lép mellé édesapja, idősebb Antal László, a város területi képviselője. – Valamire akartak haladni itt egykor az emberek. Ezért építették fel a templomot, és amott az a harangtorony, aminek eredetileg fából készült a teteje – mutatja az utca túlsó oldalán. – Nekünk ez a világ közepe. Hiszem, hogy lehetne (nem feltétlenül anyagi értelemben) gazdagabbá tenni ezt a településrészt. Például ilyen kezdeményezésekkel – utal a fényfelkapcsolás-ünnepre. 
– Ne itt ácsorogjanak a hidegben! – tessékel be minket egy kötényt viselő idősebb asszony a házba, ahol forralt bor és pogácsa finom illata árad. A belső szobában a gyülekezeti tagok már helyet foglaltak a vacsorához. A konyhában nagy a sürgés-forgás: jókora fazékból merik a toroskáposztát. Szorgos kezek rendezgetik a sós és édes süteményt, a gáztűzhelyen gőzölög a tea és a forralt bor. 

– Ez az este a szeretetről szól, mert anélkül összetartozás sincs – hangzik a hátam mögött. Keller Erika, a Magunkért-Egymásért Civil Egyesület (MECE) vezetője szólít meg, aki 2012 óta látja el ezt a feladatot. Még könyvelői főállása mellett vállalta el a szolgálatot. Ötvenévesen konfirmált, a hite sok erőt ad neki kötelességei elvégzéséhez. De az egyesület vezetése számára inkább szívbéli szolgálatot jelent. 

– Mindenben segítjük egymást, amiben tudjuk. Ez egy jó, aktív közösség: a taglétszámunk csaknem száz fő. Hetente legalább negyvenen összegyűlünk, beszélgetünk, teszünk-veszünk. Havonta tartunk zenés-táncos estét, és évente egyszer egy nagyobb kaliberű rendezvényt, a Szenior Bált, amivel a környékbeli, közel 140-150 nyugdíjast igyekszünk megszólítani. A közösség, ami jó kapcsolatot ápol az egyházzal is, kiszakít a hétköznapokból, megtartó erővel bír; jó tartozni valahová – oszt meg részleteket. Majd rövidesen csatlakozik az asztalnál helyet foglaló társaihoz. 

∗

Ekkor lép be az ajtón Szverle István, a templom gondnoka, akinek nagy szerepe van abban, hogy ez a különleges alkalom ilyen formában létrejöhetett. Szerkesztőségünknek intézett kedves leveléből elöljáróban már tudjuk, hogy régi olvasónk. Gyermekkorában, az 1980-as években még több lapra előfizettek: többek között a Képes Újságra, az Ország-Világra, a Ludas Matyira, a Fülesre, a Dörmögő Dömötörre. De ahogy fogytak a családtagok, rohant előre az élet, emelkedtek a lapárak, ezzel párhuzamosan egyre több te­le­víziócsatorna jelent meg, s már kevesebb újságot járattak. 

A Szabad Földet főhősünk megtartotta. Vidéki emberként szereti és ragaszkodik a laphoz, amelyben mindig irigykedve olvassa, máshol mennyivel szebb az élet. Aztán eszébe szökött egy gondolat, hogy a saját környezetében kell megtalálnia a szépet. Tíz évvel ezelőtt erre vállalkozott – de még ne szaladjunk ennyire előre, mert az ünnepi fényfelkapcsolás története régebben kezdődött. Egész pontosan 1996-ban, amikor egy decemberi hűvös napon hatalmas, térdig érő hó borította be a falut. 

– Azért, hogy le tudjunk menni kenyérért, apukám eltúrta a havat az utcán és a templom előtt is, ami útba esett a bolt felé. Amikor az esperes meglátta ezt, nagyon megörült neki. Megkérdezte, nem takarítaná-e el jövő héten is, az öreg pedig rábólintott. A következő vasárnap szintén így tett, majd az egész hónapban. Az esperes úr megkérte a szüleimet, hogy csinálják meg a tavaszi nagytakarítást – apránként ide szoktatta őket, és egyszer csak odaadta nekik a templom kulcsát, hogy viseljék gondját az épületnek – meséli István egy csendesebb szobában hellyel kínálva bennünket. 

Némileg pironkodva folytatja tovább: – Elmentünk egyszer istentiszteletre is, hétköznapi ruhában. Sosem felejtem el az esperes úr arcát, amikor kedvesen szólt, hogy a vasárnap egy ünnepnap, amikor találkozhatunk a Jóistennel, s illik ezt az alkalmat az öltözékünkkel is megtisztelni. Attól fogva édesanyám a picike nyugdíjából mindig félretett, és pár év múlva húsz kosztüm, negyven csipkeblúz sorakozott a szekrényében. A kertünk egyik felébe zöldségeket vetettünk, a másikba virágokat ültettünk. Ez utóbbiból díszítettük fel szombatonként a templomot. Felmostunk, letöröltük a port a következő napi misére, ami ünneppé tette a vasárnapot a családunknak. A szüleimmel együtt, mellettük váltam kereszténnyé – cseng a hála szavaiból. 

Mosolyog, amikor megemlíti, hogy figyelemmel hallgatta, de kezdetben nem értette, mit mond a lelkész. Minden igeliturgia után még kérdések tömkelege maradt benne. De három-négy év alatt beértek a tanítások lelkében, értelmet nyertek a miértek; befogadta az Urat a szívébe. Amikor kiejtette száján, hogy „Istenem”, az megtelt tartalommal. Szülei mellett azt is megtapasztalta, hogy egyházi szolgálatot nem lehet hivatalból teljesíteni, csak szívből, szeretettel, odaadással. 

Eredeti elképzelése szerint művelődésszervező akart lenni, mert az előadások alkalmával őt a színpadi történések helyett sokkal jobban foglalkoztatták a kulisszatitkok: miként gyúlnak fel a fények, hogyan húzódik el a függöny. De érettségi után megcsömörlött a tanulnivalókkal, ennélfogva egy rövidebb idő alatt elvégezhető képzésen számítógépkezelői végzettséget szerzett. Később a postán dolgozott, tizenöt éve pedig Szegeden, egy bevásárlóközpontban működő takarítócégnél, ahol idővel vezetőnek nevezték ki. Hálás a főnökeinek, mert főállása mellett jól megfér a szolgálat. 

∗ 

A MECE elnökhelyetteseként, klubvezetőjeként végzett munkája sok idejébe, energiájába telik, de boldogsággal teszi. Itt igazán szabadjára engedheti a fantáziáját, a jó szervezőkészségét. Többek között a közösség legnagyobb évi eseménye, a Szenior Bál is az ő ötlete. A másik szívbéli küldetésébe, a templom gondnoki feladataiba pedig belenevelkedett. Megtanulta, mik a liturgia színei, melyik ünnepen hogyan kell díszíteni a templomot. Mátyás, a nagybátyja, akit egy éve kértek fel a kardoskúti templom gondnoki feladatainak elvégzésére, időnként besegít neki az itteni teendőkben. De az egyház épületében az elsőre merész újításnak ható fotósarok, a kerítésen függő figyelemfelhívó plakát, ahogy a fénybe öltöztetés szintén az ő áldozatos igyekezetét nyugtázza. 

– Míg régen kitártuk a templom ajtaját és jöttek az emberek, ma már máshogy van. Nekünk kell megszólítani, hívni őket. Az ünnepi fényfelkapcsolás sem a díszről szól. Ez sokkal inkább egy figyelemfelkeltés, hogy „lám, mi mindenre képesek vagyunk”. Meg akarjuk mutatni az embereknek, hogy az egyház nem egy poros, dohos épület, rend, hanem egy élő, lélegző közösség. A Jóistennek az otthona, aki ott lakozik mindannyiunk szívében – vélekedik István, akinek tekintete jelen újságíróéval együtt óhatatlan vissza-visszatéved az ablakban ragyogó fehér égősorra. 

– Hogyan született meg ennek az ünnepi alkalomnak a gondolata? 
– Egy karácsonyi képeslappal kezdődött, amiben imádtam elmerengeni: a hó lepte erdő közepén meghitten világított a templom fénye. Tizenévesen arra gondoltam, nekünk is van ilyen templomunk. Ezért szenteste elmentem és felkapcsoltam bent a lámpát, tíz órakor pedig le. Minden évben megcsináltam. Láttam a híradóban, hogy máshol mécseseket helyeznek a küszöbre, mi is raktunk ki. Otthon találtam egy égősort, amit már nem használtunk. A következő évben azzal borítottuk be az ajtó boltívét – idézi fel az első mozzanatot. Majd lelkesen mesél tovább: 

– Tíz éve lódult meg a dolog, és öltöztettük fényárba a templomot. Nem tudjuk és nem akarjuk felvenni a versenyt a nagy fényparkokkal. De nem is ez a célunk vele, hanem örömöt okozni az embereknek – pillanatnyi szünet után folytatja. – Mára elértük a kapacitásunk határát, mert minden égősor egyetlen konnektorról működik. Pedig még lehetne szebb, több a díszítés. Szeretném még fényalagúttal beborítani a bejáratot, és álmodom egy tizenkét méter magas, hófehéren csillogó, fehér, kereszt alakú sziluettről, amit a kertben állítanánk fel. 

– Önnek mit ad ez a kedves gesztus viszonzásul? 
– Megnyugvást, mert talán tettem valamit azért, hogy a valódi ünnep befészkelje magát az emberek lelkébe. Az ablakomból szoktam nézni, amikor megállnak a templom előtt a családok; a gyerekek kergetik a lézerfényeket, a szülőt egymást ölelve fotózkodnak előtte. Jó érzés látni, hogy sokaknak örömöt okozok vele. De akkor értem igazán célt, ha ennek az igazi tartalmát is megértik, átérzik. Azt, hogy Jézus, akinek karácsonykor a megszületését várjuk, velünk van, fényessége beragyogja a szívünket…