Pesti Rackák

Törött szoftverrel a világszínvonal, tudod, mennyibe kerül ez, Tesó? Aztán élesbe meg persze lefagy, a bulit meg megrúgta a ló. – Az új szám utóbbi sorát vagy tizenöt-hússzor ismétlik a próbán, sőt, a lovat még külön is egy párszor, hogy hová kerüljön a hangsúly: „Mi az, ami nem lassítja a tempót, de a szó még érthető, azt a határt keressük…” 

Pestszenterzsébeten egy igazi, erzsébeti kis utca családi házában vagyunk Ferenczi György és az 1ső Pesti Rackák egyik próbáján. A Rackák: Apáti Ádám, Bizják Gábor, Jankó Miklós és Pintér Zsolt, közülük Gábor, a házigazda viszi a szót: pesterzsébeti srácok Gyurival. Már hétéves korukban együtt jártak ze­ne­suliba. Ez a mostani formáció pedig már 16 éve változatlan. Ez csak úgy lehetséges, ha ők barátok, a családjaik, a gyerekeik is összejárnak. Miklós még hozzáteszi, aki először van a koncertjükön, annak is látható, mekkora odafigyeléssel vannak egymás iránt, és az alázat a zene iránt, ez az, ami fontos. 

Ha koncerten látunk egy neves zenekart, nehéz elképzelni, milyen lehet egy próbájuk. A Rackáknál nem ez a helyzet: az oldott és kötetlen színpadi jelenlét után természetesnek hat, hogy a próbán is megy a duma, a nevetés, de az is látszik, hogy a munkát véresen komolyan veszik. „Nézzük meg ezt az ötödik fokos részt, mondjam vagy mutassam?” – hallatszik a főnöktől, aki persze a névadó, de nem főnök: ők együttes a szó szoros értelmében. Mi a titkuk? Miért rackák, és miért Pesten? Ennek jártam utána. 

∗

Régi ismerősök vagyunk Ferenczi Gyurival, a zenekar vezetőjével, plusz vele nem is nagyon tudom elképzelni, hogyan lehetne magázódni… 

– Több hétbe telt, mire sikerült időpontot találnunk, minden héten volt valami fontos program, elfoglaltság. Ezért talán kezdjük időben visszafelé haladva. Vendégként szerepeltél Deák Bill születésnapi koncertjén, Mit jelent neked a tisztelet? 

– Ennek az egész hivatásnak (meg az életnek) az alapját jelenti. Gyuszi bácsival pedig egy nagyon személyes történet a miénk: ’86-tól a roadja voltam, amikor még a P.Box együttesben nyomta. Engem a zene akkor már annyira beszippantott, hogy játszottam egy countryzenekarban, plusz ha volt egy kis szabadidőm, elmentem roadnak hozzájuk, ahol akkor Gyuszi bá' énekelt. Nekünk, erzsébetieknek amúgy is Bill volt az isten. Az ég kék, a fű zöld, Bill meg a bluesénekes – így viszonyultam hozzá. 

Az ősszel több helyen voltak zenei táborban: a felvidéki Bodrogközben és Kiscsőszön. Ezt Ferencziék zenész fiataloknak szervezik, utóbbi helyen immár tizenhatodik alkalommal. Haladóknak szóló műhelymunka, avagy workshop folyik itt, ahol a zenekar belső működésére tanítják őket. Ide többek között népzenészeket és a Póka Egon Művészeti Akadémia hallgatóit hívják meg, nem a buli a lényeg, hanem a munka. A tábor ingyenes, „nem bankkártyának használjuk a következő generációt” – ahogy Gyuri fogalmaz. A résztvevő fiatalok képzett zenészek, sőt, együttesben játszanak, itt pedig az a cél, hogy kemény munkával ezt a közös zenekari működést profi szintre tudják emelni. Együtt kiválasztanak egy dalt az ő repertoárjukból, és azzal foglalkoznak. „Szétszedik” a nótát szekciókra bontva: van például ritmusszekció, basszus szólamírás, az énekesek pedig a vokált dolgozzák ki. Este pedig összerakják a számot, hogyan lesz belőle színpadképes produkció. 

Ha már szóba került a tanítás, engem meglepett, hogy ennyi zenekari meló mellett még erre is jut idejük meg energiájuk. Gyuri az előbb említett zenei egyetemen tanít, hogy így alakult, ezt is ennek a tábornak köszönheti. 

Az akkor alakuló tagozat vezetője, Szakadáti Mátyás ugyanis részt vett a zenekarával egy ilyen workshopon (őket is jól megdolgoztatták), aztán két nap múlva felhívta őt, hogy indul ez a tagozat, és a zenekari gyakorlat nevű tárgyat neki szánná. Szívesen vállalta, már csak azért is, mert át szeretné adni az amerikai módszert. A Rackák minden évben kimennek ugyanis az Egyesült Államokba, hogy ott ezt a módszert egyre jobban elsajátítsák. 

– Mi ennek a lényege? – ötlik fel bennem a kérdés. 
– Közhelynek hangzik: a zenekar tagjai figyelnek a másikra, a másik játékára, és ennek az odafigyelésnek a technikáját szeretnénk átadni. A legtöbb együttes tagjai ugyanis – hiába tehetségesek és profik – lejátsszák a saját szólamukat, és annyi. Az zenélés, mi pedig muzsikálni szeretünk. A muzsikálás az, amikor a zene közben is állandóan reagálsz a másikra, mindenki mindenkire a zenekarból. Az alapelv: ha valakit nem hallasz, akkor kiestél, mert azt jelenti: nem vagy rá kíváncsi, nem figyeltél rá… Amerikában így csinálják. 
(Nekem az jutott eszembe, itthon talán a dzsesszkoncerteken lehet hasonlót látni, meg persze a Rackáknál…) 

– Apropó! Most ősz elején voltatok kint legutóbb, méghozzá Nashville-ben, Tennessee államban. Ha ezt halljuk, mindenkinek Memphis és a rock királya, Elvis Presley jut az eszébe. 
– Mi egy kicsit még korábbra mentünk vissza, amikor kijutottunk. Az Appalache-hegység bluegrass népzenéjét, a mountain musicot tanulmányozzuk. A második világháború után Kentuckyban sok bánya bezárt, a szélnek eresztett munkások egy jelentős része Nashville-ben kötött ki mint zenész. Ha képzeletben (és a valóságban is) végigmegyünk ezen az úton, ma is több zenei egyetem működik itt, ahol gyakorlatilag azt tehetjük, amit itthon tettek a népzenekutatók: hanganyagot gyűjtünk, élményeket és tapasztalatokat szerzünk. Plusz lehetőségünk van a világ legnívósabb stúdióinak egyikében kiváló hangmérnökökkel dolgozni. Nashville ugyanis az amerikai zenei élet, a stúdiók központja, itt tanít például a barátunk, Raymond McLain, aki az amerikai népzene kutatásának szentelte az életét, és akivel együtt dolgozhatunk kint. Többek között magyar népzenészek is így juthattak ki egy ösztöndíj segítségével, hogy ellessék a zenélés fortélyait. De Raymond McLain is jön most már hozzánk, Magyarországra tanítani. Elsősorban a színpadra állítás módszertanával segít, hiszen az amerikaiak olyan profin tudnak már kiállni is a színpadra, ami fél siker. Ha azt meg tudnánk tanulni, a magyar előadók is sokkal nagyobb eséllyel indulhatnának a világba. Csak egy szerény példa a jó értelemben vett profizmusra: amikor Raymond barátunk zenekarával közösen zenéltünk egy gyárcsarnok avatóján, egy szál mikrofonba énekeltünk tizenhárman, mégis olyan volt a hangzás, mintha lemez szólt volna! Tudjuk, a tehetségekkel nálunk nincs baj, bőven vannak, de a muzsikálást – annak lelki és gyakorlati követelményeivel együtt – meg kell tanulni. Ezt próbálom én is az egyetemen kőkeményen bevasalni a tanítványaimon, és szintén ez a táboraink fő célja. 

Visszatérve Elvisre, ő is ezt az iskolát járta ki, a rock and roll is ebből sarjadt, a templomi és népzenéből, miután megjelentek az elektromos hangszerek. Ez a kemény hangzás beütött a fiatal generációnak, ez az oka a rock and roll diadalútjának – teszi hozzá a végén. 

Gyuri gyakran elmondja a koncertjein is, hogy a magyar népzene és az amerikai blues édestestvérek. Ő, aki sokat foglalkozott a magyar népzenével, népzenész is volt, ismeri az amerikai népzenét is, csak tudja, hogyan kapcsolódnak ezek össze. 

Az a tapasztalata, hogy az amerikai zeneipar népzenealapú a mai napig. A dalírás, a hangszerelés egyaránt ebből ered. Ami meg a közös gyökereket jelenti, az, hogy minden népzene egyben tánczene. A tánccal együtt született, sokáig együtt is léteztek. Ma is úgy van vele, egy zenei hangsúlyt sem tud úgy elképzelni, hogy nem látja a lelki szemeivel a szoknya suhogását. Amióta Amerikába járnak ki tanulni, azzal párhuzamosan évente elmennek az autentikus népzenét játszó Dűvő együttes hazai táborába is – ugyanaz az érzés, ugyanaz a lélek, ugyanazok a gyökerek. 

∗ 

Tanári pályafutásom során az egyik legnagyobb kihívás volt a Petőfi-versek tanítása. Van egy sablon a forradalmár költőről, nehéz mélyebbre vezetni a gyerekeket. Nekem az volt a „taktikám”, hogy a Petőfi-legendát állítottam a középpontba. Említettem az ál-Petőfiket, akik bujdosóként járták még hosszú évekkel Segesvár után is a tanyákat egy kis élelemért és szállásért könyörögve, és akikről Krúdy még regényt is írt. Aztán meséltem azokról, akik még száz évvel később is keresték Petőfit. 
Nos, Ferenczi Gyuriék is keresték Petőfit, és „egyet” meg is találtak: 

– Nekem Petőfi színtiszta rock and roll. Olyan durván beszól mindenkinek, ahogy kell. A Petőfi-képünk sztereotípiáján túl kell lépni, érdemes őt jobban megismerni! Tényleg megtaláltam Petőfit, mert a bennem lévő zenei világhoz, a blueshoz annyi verse passzolt, hogy „kénytelen voltam” énekelni őket. Nekem amúgy az irodalom a zenei túlélést is jelentette. A nyolcvanas években átélhettem a tabáni koncerteket, Hobóval, a Minivel, az LGT-vel zenélhettem. Ahhoz képest a zeneiparból, köszönöm, nem kérek. Amikor elegem lett a hazai zenei világból, hosszú ideig nem is írtunk saját szövegeket, hanem verseket zenésítettünk meg, és nem is a karrierépítés kedvéért. Amikor például az éjszakában éltünk, és „megjártam a hadak útját”, éppen Ady verse fejezte ki a lehető legjobban, ami bennünk volt, ezért született a Tiltakozni és akarni versére a nóta. 

Az irodalom és a zene szerves kapcsolata annyira evidens a zenekar számára, hogy a Tükrös Zenekarral és két fiatal színésszel közösen Barátomhoz címen egy koncertszínházi produkciót hoztak létre Arany János és Petőfi Sándor levelezése alapján. 

Amúgy meg szívesen mennek „a nép közé”, fellépti díj nélkül rendkívüli irodalomórákat tartanak Petőfiről, ha hívják őket. Talán ahogy Petőfi is tenné, ha a bőrükben lenne. 

∗ 

– Több kitüntetésed van, és érdemes művész címmel büszkélkedhetsz. Mit jelent ez neked? Számítanak a címek? 
– Ha például Törőcsik Mari érdemes művész volt, és nekem adnak egy ilyen díjat, amit nem is én kértem, nem „hisztikereszt”, akkor büszkeséggel tölt el, és inspirál, hogy szedjem már össze magam! Mindenki azt mondja, hogy nem érdekli, de azért jólesik. Így vagyok én is! 

∗ 

Néhány napja egy lakáskoncerten hallgattam Szabó Tamást, a másik virtuóz szájharmonikást, akivel Ferenczi Gyuri annak idején, 1993-ban egy világbajnokságon megosztozva ötödik helyezést ért el. Nem semmi! Szabó Tamás mesélte, hogy a szájharmonikát Amerikában sokáig nem is ismerték, a múlt század elején fehér telepesek játszottak rajta, aztán elterjedt a feketék között is, mert ez olcsó hangszernek számított. Így kezdődött a diadalútja. 

Arra a kérdésre, hogy szájharmonika vagy hegedű, Gyuri habozás nélkül válaszol: – Én szájharmonikás vagyok, persze nagyon szeretek hegedülni is, de csak akkor tudok jól, ha éppen olyan lelkiállapotban vagyok. Gyakorolni naponta szoktam, a koncerten is ki van téve a hegedű, de csak akkor veszem fel, ha úgy érzem, hogy érzem a hangszert. 

∗ 

Az élet nehéz a virtuális térben, / sok a hiéna, a lé meg kevés / A képernyő meg beszívta a szemed / nehéz kenyér a semmittevés. 
Ezért jöttek Pestre a Rackák: ütős nótákat ütős szövegekkel nyomnak, úgy, hogy minden hiteles, hiszen a forrásuk is az. Mondhatnánk, ez a misszió a zene földjén.