Művészek a csendszigeten

Tágas, széles utcákon haladtunk, ezek az utcák azonban ásítani látszottak az unalomtól, embert nemigen láttunk. Majd kijjebb értünk a szőlőskertekbe, a barackfák és szőlőkarók végeláthatatlan sora tárult szemünk elé. Festőileg nem találtam túlságosan érdekesnek ezt az egyébként nagyszerű gyümölcskultúrát. Még kijjebb érkezve homokbuckákon haladtunk keresztül, és előttünk terült el az Alföld messze elnyúló rónasága. […] Közben pedig Nagybánya gyönyörű hegyeire gondoltam, és éreztem, hogy itt nem festhetek, nem élhetek, itt meghalok! […] Szorongó érzés fogott el, az egész vállalkozást elhamarkodottnak éreztem, láttam, hogy nincs jövője, hogy erőltetett valami, hiszen nincsenek meg hozzá a természetes adottságok – így idézi fel emlékirataiban kecskeméti benyomásait Mikola András híres magyar tájképfestő, a nagybányai művésztelep második nemzedékének jeles művésze és mestere. 

Mit mondjak, Mikola elég lehangoló véleménnyel volt a kecskeméti kezdeményezésről, szerinte a derék és jó szándékú polgármestert, Kada Eleket félrevezették, az egész ötlet egy budapesti kávéházban született, erkölcsi gátlás nélküli gründolásként. Ebben persze nem volt igaza, hiszen a Kecskeméti Művésztelep létesítésének gondolata éppen Nagybányán vetődött fel, amiről a kezdeményező, Iványi Grünwald Béla 1909. július 17-én kelt levelében tájékoztatta a „hírös város” első emberét. Akinek köszönhetően megvalósulhatott és kiteljesedhetett a magyar modern festőművészet majd’ egy évtizedig tartó alföldi édenkertje. Erről a későbbiekben lesz még szó, előbb azonban elindulok riportom helyszínére. 

A barátságtalan téli zimankó ellenére szerencsére sikerült egy napfényes délelőttöt kifognom. Mégiscsak más így körbejárni a téli álomba szenderült művésztelepet, mint ha az ember arcába fújná a szél a havat. Tapintható a csend. A művésztelep Kecskemét egyik legrégebbi részében, a Műkertvárosban található, a vadasparkkal átellenben. Mivel az öreg villák egy zsákutcában helyezkednek el, nem kell átmenőforgalommal számolni, csak az megy be oda, aki ott lakik vagy látogatóba érkezik. Vendégjárásom során először Miklós Árpádhoz csöngetek be. A festőművész és animációs filmrendező Erdélyből települt át Magyarországra. Azt biztosan tudom róla, hogy neki sokkal kellemesebb élményei vannak a művésztelepről, mint az írásom elején idézett szkeptikus földijének. 

– Ez a nyugalom szigete – jellemzi lakóhelyét a művész. – Több mint húsz éve élek itt, a környéken még nem is voltak házak, amikor idekerültem. Ahogy kinéztem a műterem ablakán, úgy éreztem magam, mintha egy erdőben lennék. Tőlem karnyújtásnyira láthattam a város legnagyobb tölgyfáját, a távolabb eső vadaskertből pedig hallhattam az oroszlánok bőgését. Most mindent hó borít, de majd gyere el akkor is, amikor a természet kizöldell, az is egy csoda. Nyáron a kertben a fák alatt néha összeülünk beszélgetni, sajnos nem elégszer. Ebben a házban pár éve lakunk – a feleségem, Urbán Zsuzsanna szintén festőművész, két gyermeket nevelünk –, korábban a szomszédos telken lévő épület volt az otthonunk, de miután a beázások miatt lakhatatlanná vált, csak a műtermi részét béreljük. Micsoda megtiszteltetés, hogy az aranykorban az volt Iványi Grünwald Béla villája és alkotóhelye! Csak halkan súgom meg: amire igencsak ráférne már egy teljes felújítás. 

A dicsőszentmártoni születésű Miklós Árpád számára 1988-ban elviselhetetlenné vált a legkeményebb Ceaușescu-idők fojtogató légköre, ráadásul a művészek lehetőségei is beszűkültek, ezért meghozta élete egyik legnehezebb döntését, és hátrahagyta a családját, a barátait, az addigi pályáját. Volt osztálytársai közül sokan elmentek Amerikába, Ausztráliába, Kanadába, ő Magyarországra jött. Kecskemétet választotta lakóhelyül, ahol főiskolai éveiből egyetlen embert ismert, a szintén erdélyi Szilágyi Varga Zoltánt, a neves rajzfilmrendezőt, általa került be a Pannónia Filmstúdió kecskeméti műtermébe. Végigjárta a ranglétrát a fázisrajzolástól a rendezésig. Több saját filmet készített és nagyobb produkciókban is részt vett. Aztán egy helyi szakközépiskola művészeti tagozatán tanított, most, nyugdíjasan is számítanak rá. Kezdetben albérletben lakott, majd miután sikerrel megpályázta a fenntartó önkormányzatnál az egyik megüresedett művésztelepi villa bérleti jogát, oda költözött és azóta is élvezi az elmélyült alkotómunka szépségeit. Árpádot hamar befogadta a kecskeméti művészeti közeg, két közösségnek is alapító tagja, rendszeresen szerepel hazai és külföldi kiállításokon. Szeret kísérletezni, az utóbbi években az idő múlását jeleníti meg festmény-animációkon keresztül, melyeken – több réteget képezve – gesztusok, mozdulatok, fázisok tűnnek fel korábbi rajzfilmjeinek jeleneteiből. 

Fentebb ígértem, bemutatom a Kecskeméti Művésztelep történetét. A múltidézésben ifj. Gyergyádesz László művészettörténész, a Kecskeméti Katona József Múzeum Képzőművészeti Osztályának vezetője siet a segítségemre. Elöljáróban elmondja, hogy a magyar szecesszió stílusjegyeit magán hordozó műkerti épületegyüttest Jánszky Béla és Szivessy Tibor tervezte, mely hat művészvillából, egy közös műterembérházból – melyben három nagy és hat kisebb bennlakásos műterem található –, valamint az 1944-ben megsemmisült festőiskolából állt. Az ünnepélyes alapkőletétel 1910. október 8-án volt, melyet egy nappal később megismételtek, mivel Lechner Ödön csak ekkor tudott a helyszínre jönni. 

– A művésztelepi épületeket az eredeti tervek szerint 1911. augusztus 1-jéig kellett volna teljesen befejezni, azonban a július 8-i földrengés miatt ez meghiúsult, így a már Kecskeméten tartózkodó művészeknek még hosszú hónapokig szállodákban kellett lakniuk – folytatja tovább a művészettörténész. – Vezetőjük, a nagybányai festészet mestere, Iványi Grünwald Béla 1906–1910 között nemcsak fizikailag, hanem stílusában is fokozatosan elvált Nagybányától, ahol korábban alkotott. És ő volt a piros tetős, sárgára festett falú villák első lakói közül a legkitartóbb, aki 1912 áprilisától egészen 1919 nyaráig­ tartózkodott a számára épített műteremházban. A központi épület első lakói, Herman Lipót, Perlott Csaba Vilmos, Bálint Rezső, Pál István, Faragó Géza, Szabó Antal, Pólya Tibor és Pólya Iván festőművészek, továbbá Csikász Imre szobrászművész – a földrengés miatt elhúzódó építkezés miatt – 1912. május 1-jén költöztek be. A villák első lakói Iványi Grünwald Béla, Falus Elek, Ferkay Jenő, Olgyay Ferenc, Réthy Károly festők és Jánszky Béla építész voltak. A második világháború után nehezen indult be az élet a műteremházban, az épület egy időben üresen állt, majd 1957-ben felújíttatta a Képzőművészeti Alap, 1979-ben pedig egy „modern” épületrésszel (ebédlő, konyhaüzem, társalgó) bővítették az alkotóházat. 

Kopogtatok a következő villa ajtaján, A. Varga Imre nyit ajtót. Nem most találkozunk először, ismerem pályafutását, alkotói útja „vargabetűit”, festményeit, installációit több kiállításon is láttam. Miután megmutatja a műtermét, otthonának egyik hangulatos szegletében ülünk le beszélgetni. Meg sem várja, hogy kérdezzem. 

– Képzeld, már kölyökkoromban gyakran megfordultam a Kecskeméti Művésztelepen! Egyik általános iskolai tanárom, Goór Imre – későbbi mesterem! – ha a napköziben felügyelt ránk, kihozott bennünket ide, sőt egy időben még azt is elintézte, hogy itt ebédeljünk. Annyira megtetszett a hely, hogy attól kezdve egyedül is beszöktem, már ha sikerült kijátszanom az alkotóház gondnokának éberségét. Ámulattal lestem a nagy művészeket, kedves emberek voltak, többen megmutatták a rajzaikat, szobraikat. Egyikükről csak később tudtam meg, hogy László Gyula régész, képzőművész volt az, aki nem zavart el, hanem beavatott a műhelytitkaiba. Ha véletlen fülön csíptek mint hívatlan látogatót, nem restelltem azt mondani, hogy én is művész vagyok. Arra alapozva, hogy az imént említett Goór Imre bácsi városi szabadiskolájába jártam, ahol bontogathattam a szárnyaimat. Arról álmodoztam, ha egyszer művész leszek, én is ezen a művésztelepen fogok lakni. Nos, ezt sikerült elérnem, hiszen több mint húsz éve élek itt. Egy kisebb lakásban kezdtem, ami egy idő után három gyerekkel már szűkösnek bizonyult, így megpályáztam egy nagyobb műteremházat, amit sikerrel megkaptam. 

Imre őszintén mesél arról, hogy művészetből sosem volt könnyű megélnie, persze nem csak neki. Saját bőrén tapasztalta, milyen nagy kihívás egy öttagú család anyagi biztonságát folyamatosan megteremteni. Ha volt is elkedvetlenedve, az csak rövid ideig tartott. Mindig talált valami munkát. Elvállalta például az állandó éjszakázást a fogyatékos gyerekek otthonában, hogy nappal nyugodtan tudjon alkotni. A kecskeméti megyei múzeumban grafikusként és kiállításrendezőként dolgozott, szívproblémái után pedig teremőrként foglalkoztatták. Megjárta Svédországot is, ahol kedvére festhetett és kiállításai is voltak. Amikor hazajött, ismét múzeum következett, méghozzá a naiv művészek gyűjteményének felügyelete. 

Vendéglátóm büszkén mondja, mindig szorgalmas és kreatív embernek tartotta magát. Eredeti szakmája épületlakatos, tehát a fémiparból érkezett, s ez a közeg máig meghatározza témavilágát. Kortársa, Balanyi Károly írja róla: „Vargát mindig is a konstrukció izgatta, a szerkezet statikája és dinamikája feszegeti szűkre szabott képi tereit. Áttört struktúrái olykor önálló térinstallációként, máskor a festményekből kinőve lepik meg és inspirálják a befogadói fantáziát.” Ha nem is könnyen, de sikerült megtalálnia a saját stílusát, műveiről első ránézésre tudni lehet, hogy ki az alkotója. Ami már önmagában is nagy dolog. 
– Szomorú, hogy a Kecskeméti Művésztelep nincs a köztudatban, a helyiek se nagyon ismerik. Legalább lenne egy infótábla a bekötőút elején. Arról nem beszélve, mivé lett a hetvenes-nyolcvanas évek pezsgő kulturális és művészeti élete. Tudom, hogy a múzeum raktárában mennyi értékes kincs rejtőzik, de senkinek nem jut eszébe bemutatni. A városvezetésnek nem ez a fontos. 

Hasonló véleményen van a szomszédos hajlék lakója, Majoros Gyula is, aki 25 éve kötődik a művésztelephez. Eleinte csak műtermet bérelt itt, majd válása után ide is költözött. Szerinte nagy megtiszteltetés a hajdani nagynevű alkotók nyomdokain haladni, szellemiségüket ápolni, a többiekkel együtt igyekszik is hozzájuk hasonló módon maradandót alkotni. Riportalanyom elhatározta, hogy a kolóniához vezető út elején, az első műteremház közelében álló romos falrészt – a második világháborús bombázások után ennyi maradt az ott álló villából – barátaival összefogva megtisztítja a graffitiktól, majd fehérre meszeli a felületet, melyet felkínál a kis közösség tagjainak, hogy fessenek rá valamit. Ami a mementóval utána történik, azt egy éven keresztül részletesen dokumentálja, aztán kezdődhet újra a művészeti akció, akár egy nagyobb kecskeméti fesztivál kísérő rendezvényeként. Így válhatnak a falról közvetített üzenetek „üzenőfallá”, még inkább kordokumentummá. Ez pedig azzal is járhat, hogy a Kecskeméti Művésztelep jobban bekerülhet a köz­tudatba. 

– Csupa jókat tudok mondani erről a helyről, annak dacára, hogy kiesik a város látóköréből. Látod, ide még a hókotró sem jön be. De nem is baj. Valóságos csendsziget ez, jó ide hazaérkezni. Alkotásra, nyugodt életre, elmélyülésre nincs ennél tökéletesebb. Jól kitalálták ezt az elődeink. Ami engem illet, egy időben többet tartózkodtam Budapesten, ezért feladtam az itteni műtermemet, s amikor visszajöttem, kénytelen voltam innen jóval messzebbre bérelni egy olyan helyiséget, ahol a nagyobb méretű alkotásaimat is elkészíthetem. Most viszont minőségi változás történt az életemben, ugyanis sikerrel megpályáztam a szomszéd telken lévő művészlakást, a jelenlegit pedig műteremként, raktárként használhatom tovább. 
Majoros Gyula sokoldalú alkotó. Szobrászként szívesen kísérletezik az anyaggal, a formával, melyekhez természetes anyagokat, egyebek közt fát, vasat, nemezt, merített papírt, talált tárgyakat használ. Báb-, díszlet- és jelmeztervezőként hazai és határon túli színházakban – például Debrecenben, Egerben, Nagyváradon, Székelyudvarhelyen – dolgozik, újabban rendezőként is foglalkoztatják, csak épp lakóhelyén nem találják meg felkérések. Zenészként különféle projektekben, per­formanszokon tevékenykedik, de játékkészítőként, sőt játszótértervezőként és kivitelezőként is jegyzett művész. Évtizedekkel ezelőtt felfedezte az acélszobrászatot, abban is szép sikereket ér el, oszlopos tagja a nyaranta megrendezett kecskeméti alkotótábornak, különleges, fémekből hegesztett művei saját kertjében is fellelhetők. Mivel kiváltképp változatos műfajban mozog, ha összetorlódnak a munkái, táblázatban rögzíti az időbeosztását, de számíthat három lánya besegítésére is, akik ugyancsak művészi pályát választottak, volt kitől örökölniük a tehetséget. 

„Kecskemét furcsa város volt akkoriban. Szecessziós városközponttal, kifelé egyre falusiasabb házakkal, s a végén valahol – hepehupás gödrök között – a cigányváros. Olyan festőin, mint egy arab falu. […] Iványi Grünwald volt a kecskeméti művésztelep vezetője, és én sok éven keresztül dolgoztam ott is. Nem felejtem el az első benyomásomat, ami a művésztelep kertjében fogadott. Ott ült a Mester, szokott könnyed eleganciájában, ámde mezítláb. A ház lépcsőjén Perlott Csabával és egy Matykó nevű fiatal festővel pénzeket dobáltak, magyarul snúzoztak, mint az utcagyerekek” – jeleníti meg a múltat Gráber Margit festőművész, Perlott Csaba Vilmos felesége az Emlékezések könyve című könyvében, mely történetet a Kecskeméti Művésztelepen ugyancsak megfordult Kassák Lajos író, képzőművész mintha folytatná: „Ugyanakkor a szomszéd villában Grünwaldné kint ül teraszon, valami divatlapot nézeget, a cselédlány énekel a konyhában, Grünwald pedig nyersszínű vászonruhában ásogat a kerti virágágyak között. Még odébb a parki úton két öregasszony sétál karonfogva. Fehér selyemruha van rajtuk is, a könnyű kelmén át látni a fűző vonalait, amik páncélba szorítják a testüket. Kis legyezőkkel legyezgetik magukat, s olyan halkan társalognak, mint a szellemek.”