A kitörés

Ózd? Messze van – állapítom meg a Zala várme­gyei Gutorfölde művelődési házában, a könyvtárban, ahol beszélgetünk Nick Noával. Negyven év körüli, férjével, két gyermekével most ezen a településen él. Kint komoly szintű most a falusi élet, önkormányzati disznóvágás volt, és a pavilont bontják el a szakavatott helybéliek, illetve a mobilpostás is osztogatja már a jó és rossz leveleket, az utóbbi borítékok gyakran sárga csekkeket tartalmaznak. 

Ózd tehát négyszázhúsz kilométerre van innét. Nick Noa hat-hét felmenő generációja ózdi, ő maga cukrászként végzett, és a városban élve volt vendéglátós, kereskedő, boltvezető, személy- és vagyonőr. Egykor, 1998 és 2004 között például nápolyit és aprósüteményt értékesített az ózdi piacon. 2004-ben házasodott, augusztusban született meg a fia, s 2006 márciusában a kislánya. Személy- és vagyonőr is volt, miközben úsztak a svájci frankos lakáshitelben. Azt hitte, ennél nem lehet rosszabb a helyzetük, de lett: hatéves volt a fia, s négyéves a lánya, amikor 2010-ben méhnyakrákot diag­nosztizáltak nála, megműtötték, de közben elfertőzték húsevő baktériummal. Elvesztették a házukat is. 

∗ 

– Negyvenkét napig voltam nyitva egy hétcentis vágással a hasamon, napi gézcserével, hiperollal és betadinnal ecsetelve. A két és fél méteres szalagot belém tömve pontosan úgy néztem ki, mint egy petróleumlámpa, amelyből kilóg a kanóc. De egy buddhista tanítás vezérelt a gyötrelmes úton: „A víznek a célja az óceán és a tenger, és nem áll le az útjába álló sziklával veszekedni, hanem átsiklik rajtuk.” Felfogtam, ha raplizok, ha hisztizek, ha leszedem az orvos fejét, nem lesz jobb nekem, nem lesz gyorsabb az esetleges felépülésem. A vége az volt minden gyötrelmünknek, hogy 2012-ben a férjem, „Papa” kiment Ausztráliába, Brisbane-be karosszérialakatosnak, hogy pénzt keressen. Egy magyar sráchoz szegődött el, normál autókat javított, vagy éppen rajzok alapján platós autóból dobozost készített. Úgy volt, hogy kimegyünk utána, de sok volt a bizonytalanság, és végül fél év után inkább anyagilag megerősödve hazajött. Mi akkor már inkább a Dunántúlon kerestünk állást. Bíztunk a győri autóiparban, s végül Zalaegerszegre költöztünk albérletbe, mert a kedvesem ott kapott munkát. Majd a megyeszékhelytől tizenkét kilométerre található Bakra kerültünk szintén albérletbe. A férjem, azaz „Papa” 2012-ben szolid fizetéssel kezdte, de '14 nyarára a fizetése még inkább lecsökkent. 

És ez csak az érem egyik oldala. Rossz oldala. De a másik oldala is rossz. Noa elmondásából kitűnik, hogy amikor a férje reggel munkába ment, még aludtak a gyerekek, munka után pedig Söjtörön egy kollégájánál dolgozott, mire estére hazajött, már nem látta a gyerekeket. Se pénz nem volt, se ő, akkor inkább induljunk meg valahová – határozták el, s akkor „Papa” előrement Amerikába. A Jófogáson hirdették az állást, amelyre jelentkezett, és azt mondhatni, hogy bejött, Noa pedig közben itthon az Ebayről vett ékszereket adta-vette sűrű és apró pénzmagokért. És közben orvostól orvosig járt, műtétek sokasága várt rá, tízszer volt vágva a hasa, s le is százalékolták. A 2014-es év a remény éve volt, nyártól a férj három hónapig az USA-ban tartózkodott, majd három hónap múlva hazajött, megint három hónapra kiment, s miután 2015 áprilisában visszajött, még abban az évben, július 9-én már mindannyian vele tartottak. 

∗ 

– Ezer dollárral, két gyerekkel és négy bőrönddel mentünk ki, de várt minket lakás és céges autó, a férjemnek volt munkája, a gyermekeknek iskolája. Ismertem egy fotóst, a budapesti Bánhalmi Norbit, aki rendszeresen járt ki az USA-ba, oda ugyanis fotóstúrákat szervezett. Szerettünk volna közösen csinálni egy méhnyakrákos kampányt, de végül nem találtam kint elég hölgyet a fotózáshoz, ám közben a férjemtől kaptam egy profi, tükörreflexes fényképezőgépet. 

Fényképezni már régóta öröm a számára. 
– Ózdon már fényképeztem egy Zenittel csak úgy, magamnak motoros találkozókat, s Norbi azt tanácsolta, hogy mivel a két gyermek, s az egészségügyi állapotom miatt úgyse fogok tudni elmenni dolgozni, nyissak egy fotóstúdiót. „Májusban kimegyek, összerakjuk a weboldaladat, megfotózzuk az első portfóliódat, szerezz be profi lámpákat, és nyisd meg a stúdiót” – biztatott. Hillsdale (New Jersey) elegáns környék, portréfotós lettem hát stúdióval, nagyon nagy felbontással, viszonylag sok utómunkával fényképeztem a portréalanyokat, és egyre több képem jelent meg az újságokban is, a riportfotóknál nemcsak a szem és a gép, hanem inkább az elkapott pillanat számított. 

– Általában megismerem a stúdiómba bejövő embereket, mert fel kellett oldani a modellt, a gyerekeket könnyebb, formálhatóak, önmaguk tudnak lenni, de egy felnőtt már soha nem elégedett önmagával. A Covidig meseszerűen ment minden, onnantól jobban sajtófotóztam, majd miután New York közelsége miatt jelentős volt a magyar közösség, '56-os magyarok gyermekeit kezdtem tanítani magyar nyelvre. 

Végül 2024-ben a gyermekek egyetemi tanulmányai, a még mindig fennálló szükséges orvosi kezelések, s az idősödő szülők miatt visszaköltöztek Magyarországra. A fia, Viktor, és a lánya, Pálma egyetemista. 

∗ 

Itt a gutorföldei könyvtárban, ahogy beszélgetünk, finoman odapillant az okosórája. Most foglalt nála órát egy '56-os magyar az USA-ból. Az amerikai generációk megmaradtak, nála fognak magyar nyelvet frissíteni, tanulni. 

– Pénzt nem kerestem kint sokat, de fotósként viszonylagos nevet csináltam. A Wallmart áruházlánc néhány képemet festővászonra sokszorosítva árusította – a jogdíjakból jut nekem most is, és írtam néhány lélektani könyvet, amelyet az Amazonon terjesztenek. Az életem 90 százaléka online működik, mindegy, hogy New York vonzáskörzetében vagy Gutorföldén élek. 

Azt mondja, Ózdról nagy dolog kitörni, de nem lehetetlen. És most két élete van, a valóság Gutorföldén, s a másik a világ virtuális színpadain. 
– És hogyan jött most ez a párizsi elismerés? 

– Az Oculus pláza New Yorkban építészeti kuriózum, ikonikus városrészen, az ikertornyok helye mellett épült. Az Oculust sokan fotózták már, de felülről a halszálkás, tüskés cukiságot még nem sokan. Huszonhét évesen derült ki a méhnyakrákom, majd küzdött a szervezetem a húsevő baktériummal, igen kétséges volt, hogy a 30-at is megérem. És megértem a 40-et is, a születésnapomkor ott éltünk New York agglomerációjában. Na, akkor én szeretném azt a 154 méter magas Millennium Hilton 54. emeleti, felső lakosztályában eltölteni, a teli üveg panorámás szobában a családommal. Alig mertünk az ablakhoz közelíteni, s láttam, hogy ott, a halál-rombolás helyszíne, és kinő belőle az Oculus, egy tüskés valami, voltaképpen egy virág, egy új élet. És én is úgy dolgoztam fel az élményt, hogy bár majdnem meghaltam, és mégis itt vagyok a 40. születésnapomon, igen, itt vagyok és élek, vagyok, amilyen. Ez engem is szimbolizál, a romjaimból én is felálltam. Abból a szögből még kevesen fotózták le az építészeti különlegességet, és a történetem benne volt a képben. Megmaradás, újjászületés. Kellett írni a kép történetéről a zsűrizéshez, ezt erősítette az egyedi, absztrakt módon lecsupaszított forma az elhagyott háttérrel. 

És az USA-ban minden máshogy megy. Azóta készíttettek vele három mesterprintet, aláírt gyűjtői példányt, s az egyiket már megvették 26 ezer dollárért. Korábbi portréfotóit is 15 ezer dollárért kínálják. Kint, az USA-ban a veterán katonákat, mentősöket, tűzoltókat ingyen fotózta, s ezt itt is megajánlaná a frontvonalban dolgozóknak. Ha egy környékbeli rendőr, mentős vagy tűzoltó bemegy majd a Zala vármegyében megálmodott kis stúdiójába műtermi portréfotót készíttetni, nos, őket ingyen fogja fényképezni.