Mélységekben szárnyalva

Édesanyám tanított rajzolni. Belém nevelte, hogy minden körülöttünk lévő tárgy újrahasznosítható. Valóságos lomgyártónak számítottam: papírból, szalvétából, gyufából is tudtam valamit kreálni. Édesapám villamosmérnökként dolgozott, mellette, a műhelyében előszeretettel barkácsoltam, később kardokat, tőröket, fémmunkákat csináltam, fát faragtam belefeledkezett örömmel – mesél a kezdetekről Ágnes. Edelényben nőtt fel. Mint mondja, a falusias külváros, a vidék szintén meghatározó erővel bírt személyisége, világszemlélete formálódásában. 

Udvarukban mindig szaladgáltak jószágok. A biológia iránt érdeklődő lány gyerekkorától nimfapapagájokat tenyésztett. Meg akarta figyelni, hogy bizonyos ritka színváltozatok hányadik generációnál jelennek meg. Emellett imádott sétálni és futni az erdőben a kutyáival – mindig ott érezte magát jól, ahol kevés emberrel találkozik és a természet az úr. A környezet, a táj szeretete, megismerésének vágya gyermekkorától fogva lelkében lakozott. 

Az útkeresés állomásai 

Miskolcra, művészeti középiskolába járt, rajz tagozatra, s akkoriban a festészet töltötte ki a mindennapjait. Olykor éjszakákon át alkotott. Főleg tájképeket álmodott vászonra, amik egy része a természetben született. Kedvelt, visszatérő szereplők voltak képein a lovak, amiket sokszor emlékezetből lefestett. Alig múlt tizenhét éves, amikor olajfestményeiből megnyílt az első kiállítása, Gödöllőn. A tehetséges ifjú kezdeti munkáiért sok pozitív kritikát kapott. De mégsem érezte elég kreatívnak, egyedinek alkotásait. Ezért a kiállítása után letette az ecsetet. 

– Minél jobban erőltetnek valamit, annál inkább ellene fordulok – ismeri be a makacs természetű nő. – Így történt ez az iskolai rajztanulással is, ami helyett inkább biológiából készültem emelt szintű érettségire. Ezzel egy időben elkezdtem faragni, miután beleláttam egy gyík alakzatot a fába. Nem sokkal később a Miskolci Egyetemen megismerkedtem a fafaragók körével. Kitaláltam, hogy ágaskodó lovat akarok megformálni a természetes anyagban. Mondták, hogy ez kivitelezhetetlen. De nem hagyott nyugodni a dolog: fogtam egy akácdarabot és megcsináltam. Elismerően kezet rántottak velem, és kezdetét vette egy ötévnyi aktív faragás az életemben. Hihetetlen szabadságot éreztem, hogy 3D-ben alkot­hatok. 

– A felsőfokú tanulmányaimat földrajzosként folytattam Miskolcon. Ez adta meg számomra a világ összefüggéseinek megértését, valamint a saját, folyamatosan változó határaim megtapasztalását. Később a földtudományokban, geológiában mélyültem el. A természeti környezetünk alaposabb megismerésében és megélésében találtam rá újra önmagamra. A kényelmes, főként belföldi nyaralásokat fokozatosan váltották fel a külföldi vadkempingezések, alacsony költségvetésű utazások, majd a nagy hátizsákos, többnapos és hetes, civilizációtól távol vonuló külföldi túrák – ragad ki egy izgalmas szeletet az egyetemi éveiből, amely alatt jelentős tudományos munkát is végzett. 

Egyetemi tanulmányai alatt az ambiciózus lányt az érdekelte, hogy az egykori festőművészek milyen ásványi festékeket használtak alkotásaikhoz; terepen kutatta fel a hajdani festéklelő helyeket. A múlt és jelen, a természet és művészet ilyen módú összekapcsoló tanulmányával Országos Tudományos Diákköri Konferencián különdíjat is elnyert. A kutatásai eredeztették, hogy újra ecsetet ragadott. Gyűjtötte, leőrölte az ásványokat, így szerzett a gyakorlatban tapasztalatot a pigmenttulajdonságokról, fedőképességről. Rudabányai tájképet jelenített meg vásznon az onnan származó festékanyagok felhasználásával. Ekkor – a korral eljövő lelki, gondolati fejlődésének köszönhetően – már sokkal kiforrottabb alkotások születtek kezei között, mint hajdanán. 

Valahogy a sors vagy a véletlen mindig úgy alakította életét, hogy oda vetődött, ahol dolga akadt. Még az egyetemen kérték fel ásványfesztiválokon földtudományi játszóház szervezésére. Ez vezetett későbbi, múzeumpedagógusi munkájához, amely során a környezeti nevelésre, szemléletformálásra is tudott hangsúlyt helyezni. Napjainkban szintén végez ismeretterjesztő tevékenységet: egy országos hálózatú tehetséggondozó iskolában tart interaktív foglalkozásokat. Az egyik legjobb munkaköreként említi, amikor a Magyar Tudományos Akadémiának dolgozott, barlangászként. És számos földtani témájú munkakörben tevékenykedett: geofizikai cégeknél és mélyfúrásokkal foglalkozó vállalatoknál, kutató-, olajipari, termálvizes fúráson is, amik lehetővé tették a hobbijaiban való elmélyülést. 

Másik világba csöppent 

Földrajz szakos hallgatóként jutott el először a Bükk-hegységben található Létrási-vizes barlangba, ahol kúszni-mászni kellett, szűk résekben, létrán, vízátfolyáson át. Olyan intenzív és eleven, elsőre ijesztő élményeket szerzett ott, hogy amikor a csoporttal visszaért a felszínre, azt mondta: „Soha többé barlangba!” 

Néhány év eltelt, amíg emlékei leülepedtek. Az egyik geográfus terepgyakorlat alkalmával (mikor ő már másik tanszéken, geológusnak tanult) az estét barlanglátogatással töltötték. A Vass Imre-barlangban (ami az Aggteleki-karszt egyik jelentősebb üregrendszere) a bátor felfedezőlány egyedül ment le a már lent lévő társaihoz. Akkor minden félelme szertefoszlott. Nem sokkal később egy baráti társaság elhívta egy magánkezdeményezésű túrára, szintén a Létrási-vizes-barlangba. Ekkor erős érzés kerítette hatalmába, mindent meg kell tennie azért, hogy barlangász váljon belőle. 

A miskolci Marcel Loubens Barlangkutató Egyesület tagjaként túra- és kutatásvezetők segítségével aktívan bekapcsolódott a barlangfeltárásokba. Saját elmondása szerint ideje java részében feküdt a nyolcfokos hidegben, sárban, és ásott. Folyamatosan építette fel fizikai állóképességét, hiszen a barlangi mozgásforma egy minden izmot igénybe vevő tevékenység. A kötéltechnika lényegében állandó guggolást, felállást jelent, a barlangban tíz-húsz kilós felszerelést kell az embernek magával vinnie, húzni, emelgetni, réseken átpréselnie, azzal egyensúlyozni. Tudatosan edzeni kezdett, futott, sziklát mászott, táncolt, és naponta kétszer biciklivel tette meg az otthona és a munkahelye, Edelény és Miskolc közötti csaknem harminc kilométeres tá­volságot. 

Az évek alatt letette az alapfokú vizsgát, elérte a technikai 1 és 2 szintet, 2018-ban pedig barlangi túravezető lett, hogy saját maga szervezhessen és vezethessen barlangtúrákat. A szülőhelye mélységeit követően, Magyarország felszíne alatt húzódó világ felfedezésére vállalkozott, mostanában pedig a nemzetközi expedíciók vonzzák. A tizenhárom évből, amióta barlangászik, a föld alatti órákat, napokat összeadva, legalább három évet töltött odalent.

 – Milyen a mélységek világa? 
– Változatos. Olykor szűkös, hideg, nyirkos, víz és sár jellemző. Előfordul, hogy folyó dübörög a lámpáink fényében is sötétben maradó, gigászi föld alatti terekben. Akad olyan, ahol a föld alatti képződmények, befoglaló kőzet penge módjára sebez meg mindent, ami hozzáér. A lenti levegő Magyarországon 8-10 Celsius-fok körüli, magashegységekben 2 C-fok, sivatagokban 24 C-fok körüli. A magammal vitt megfelelő öltözékről, személyes technikai és fotósfelszerelésről előre, a felszínen kell gondolkodni. A föld alatt elsősorban magadra és a csapatodra számíthatsz. Külföldön, nagyobb, mélyebb barlangokba (például Alpok, Törökország) bármiféle tevékenységet csak többnapi föld alatti tartózkodással lehet végezni, hiszen olykor egy nap alatt a célt sem éri el az ember. 

– Az egyik legmaradandóbb, emberpróbáló élményem, amikor Törökországban, ezer méter mélyen rosszul lett egy amerikai barlangász barátom, és napokig, a segítség megérkezéséig úgy tartózkodtam lent vele, hogy csak remélhettük, túléli. Akkor kétszáz ember mozdult meg az életéért – mesél a mélységek ismerője. 

Természetszeretetből született művészet 

A feltáró barlangászat során vékony testalkata miatt befért egészen apró réseken. Ennek köszönhetően „először járt ott, ahol ember előtte még sosem, elsőként láthatta azt az érintetlen és sérülékeny világot, ahova fény sem hatolt még”. Érlelődött benne az a szándék, hogy másoknak is meg akarja mutatni a föld alatti világot. A sötétben tanult meg fényképezni, mindenféle előzetes technikai tudást nélkülözve, ámbár egy olyan művészeti rálátással, amire jól tudott támaszkodni. 2014-ben képei már bekerültek egy szlovákiai fotókiállításra, illetve nemzetközi fotóalbumba, s azóta számos magazinban (National Geographicban, Reutersben), hírportálokon viszontláthattuk munkáit. 

Fényképeiből – amelyekkel nemcsak a barlangok szépségét igyekszik láttatni, fel akarja hívni a figyelmet a sebezhetőségükre, védelmük fontosságára – A Bükk barlangjai címmel 2017-ben nyílt meg az első önálló kiállítása. Az extrém fotós úgy vallja, hogy a szépségért nem kell messzire utazni, hanem elsőként saját környezetünkben kell azt meglelnünk. Fotói nem az utómunkával válnak gyönyörűvé, hanem javarészt ott és akkor készülnek el. 

Az utóbbi években az elhagyatott bányák világa felé fordult. Marosffy Dániel barátjával egy futás alkalmával betévedtek egy piktortégla üregbe, egykori bányatáróba, ahonnan festők által alapozásra használt agyagot fejtettek ki. A vízszintesen elterülő járatok omlásveszélyesek, de gyönyörűek, és a barlangászoknak rendkívül izgalmasak. Mivel nem találtak ezekről információkat, szakirodalmat, a koronavírus időszakát azzal töltötték, hogy adatbázist csináltak fotókkal, leírásokkal, továbbá útvonalajánlást készítettek a biztonságos üregekhez. Vagyis főhősnőnknek ismét sikerült egy szürke foltot kiszíneznie a térképen. 

– A felhagyott ércbányákban másik világ tárul elénk: legfőképpen a forma- és színgazdagság, élő és élettelen fajgazdagság, az a fajta egyedi változatosság érdekel, ahogyan a természet visszafoglalja az emberek által hátrahagyott helyet. Érdekel, miként alakulnak ki extrém körülményeket kedvelő életformák, szokatlan természeti alakzatok ebben az olykor erősen savas és oxigénhiányos környezetben, ami az emberi szervezet számára kihívást jelenthet. 

Sokak számára félelmet keltő a mélység, ugyanakkor létezik egy lenyűgöző oldala, amit kevesen ismernek. Vannak bányák, amelyek már nem is léteznek, s a képeim az egyetlen megmaradt emlékek, dokumentációk arról a lenyűgöző világukról – a mélységek szerelmese úgy hiszi, feladata, hogy megmutassa a föld alatti értékeket másoknak fényképeivel és meséljen róluk kiállításai, előadásai, írásai által. 

2019-ben szintén egy ismeretlen úton indult el: ultraviola (UV) fényben készített képeket természetes barlangokról, mesterséges bányajáratokról, ahol az ásványok és kőzetek ultraviola fény hatására fellépő lumineszcencia jelenségét (azaz, hogy világítanak sötétben) fotózza. A szürke falak ezáltal csillagos égként ragyognak, vagy épp szivárványfényben úsznak. 2023-ban a Fujifilm által hirdetett nemzetközi pályázat díjazta egyedi munkásságát, ebből a támogatásból alkotta meg A látható láthatatlan című egyéni, interaktív vándorkiállítását (jelenleg a Magyar Természettudományi Múzeumban megtekinthető), amelyre, bizony, mindenki, aki látja, rácsodálkozik. Ez pedig nem jelent mást, mint hogy ismételten sikerült beteljesítenie gyermekkori álmát, s megint valami újat, maradandót alkotnia.