Barangolás a bányászok útján

Jókora fémlakat csüng a felsőpetényi bánya ötös táróját lezáró rácson. De Galántai Bálint, a szervezett föld alatti séta vezetője kulccsal könnyedén kinyitja. Pár percet időzünk a hegyben megbúvó hasadék előtt. Mélyéről egykor kaolint fejtettek, amely nagy tisztaságú, lágy, porózus ásvány, egyébként a porcelán- és kerámiakészítés alapanyaga. Geológiai szempontból pedig azért érdekes a Cserhát, mert például a vulkanikus eredetű Börzsöny-hegységgel ellentétben belsejét a körülbelül 220 millió éves üledékes kőzet tölti ki. 

Szemeim a bejárat fölötti táblára tévednek: 1970-es évszámot véstek rá, a keresztben ölelkező csákányok bányászszimbóluma fölé. A dátum az ötös táró átadásának idejét jelöli. Valójában a Felsőpetényben folytatott bányászati tevékenység régebbre visszanyúlik: az 1930-as években kezdték az első tárót kihajtani. Az első négy bányaüreg homokkőrétegben, az ötös pedig a legmélyebb alaprétegben, az úgynevezett dachsteini mészkőben húzódik – tudjuk meg azelőtt, hogy a hegy gyomrába betennénk lábainkat. 

A szerencsében bízni kellett 

Még korábban, amikor a mozdonyházban gyülekezünk, feltesszük fejünkre a kék vagy épp sárga színű, szabvány méretű kobakot. Előzetes tájékozódás alapján a túrára hosszú nadrágot, zárt cipőt, kabátot viselünk, és hoztunk magunkkal zseblámpát is. Túravezetőnk ezen a ponton ismerteti a betartandó biztonsági előírásokat: mindent a szemnek, semmit a kéznek, nincs szólóküldetés, a csapat minden tagja látótávolságban marad, együtt halad. Bízunk benne, ugyanannyian jövünk ki, ahányan be, és nem csökken vagy épp gyarapodik a csapatlétszám – süt el egy viccet. 

S hogy is léphetnénk be egy bányába, mint jó szerencsét kívánva? Hiszen aki a hegy gyomrában tevékenykedett, ha másban nem, a szerencsében bízott. Bár a felsőpetényi bányát ebből a szempontból kifejezetten „kényelmesnek” mondták, mert a mészkő stabil volt, így sosem fordult elő kőzetomlás. Továbbá termálvíz húzódik alatta, ami miatt a hasadék időjárásálló: télen, nyáron, hóban fagyban is odabent 10-15 fok körüli hőmérséklet jellemző. 

– Rejthet veszélyeket? – toppanok Bálint mellé séta közben. 
– Ennek a tárónak a hatalmas előnye, hogy stabil kőzetbe vájt. De a biztonság miatt rendszeresen ellenőrizzük kopogtatási technikával, hogy nincsenek-e meglazult részek, amik leeshetnének. 

– Régóta vezet túrákat? 
– 2024 óta, amikor elindult a Mesél a Föld nevű kezdeményezés. Formális szakmai képzettségre nincs szükség ehhez a feladatkörhöz. Persze geológiai alaptudásra igen, a megfelelő előadói készség és lelkesedés mellett. Egyébként fotósnak tanultam, és mikor idekerültem, első dolgaim között szerepelt, hogy körbefényképezzem a föld alatti helyszínt. A bányák valahogy vonzzák az embereket, kíváncsiak vagyunk, mi rejtőzik a felszín alatt. Ezért rendszeresen indítunk túrákat a még mindig aktív külszíni fejtéshez, a meddőhányó széléhez is, de annál népszerűbbek a geológiai séták. Jómagam a bányát sosem tudom megunni. A velem tartók szemein keresztül szemlélve pedig olyan, mintha először látnám. 

Fények és formák a falakon 

Előzetesen Somogyi Lilitől, a Mesélő Föld program ötletgazdájától részleteket is megtudok a működésről. Édesapja, a bánya tulajdonosa a jelenleg is működő külszíni fejtésért felel. Nyáron pár hét alatt nagygépekkel letermelik a fehér agyagmennyiséget. Lili, a bátyjával karöltve, másban kezdett gondolkodni. Kiötlötték, hogy a kao­lint a kozmetikai ipar részére is szállíthatják. 2024-ben fordultak aktívan a turisztika felé. Már tíz-tizenöt éve foglalkoztak kisebb léptékben bányalátogatások szervezésével. Bányatörténetet, geológiai részleteket meséltek a vendégeknek, de akkoriban még nem álltak rendelkezésre jó minőségű UV-lámpák, amivel a kristályok valódi arcát széles közönségnek mutathatták volna meg. 

Rozsdás sínek mentén sétálunk, a hegybe befelé, lejtőnek felfelé. A kialakítás praktikus okoknak tudható be, mert a jól megpakolt csille így könnyebben tudott a bejárat felé gurulni, és az esetleges betörés alkalmával a víz sem állt meg a járatban, hanem lassan csordogált kifelé. Az első pár száz méteren körszelvényes alagútban közlekedünk, ami támasztja a mészkő feletti omlékony talajt. Hamarosan átérünk az üledékes kőzetbe, itt kezdődik az igazán izgalmas rész. 

– Az ötvenméterenként található beugró szakaszokat nem véletlenül alakították ki a bányászok – állítja meg a csapatot egy pillanatra a rutinos és jó kedélyű túravezető. – Behúzódtak, amikor közlekedett a csille, vagy ha robbantottak. A felsőpetényi bányarendszert ugyanis robbantásos technikával alakították ki. 

Szerte a falon szabályos furatnyomokat látni – mutatja. – Ezekbe tömték be a robbanófejet, amivel nagyjából egy méter vastag sziklatömböt tudtak darabjaira törni. 1920 és 2000 között tizenkét kilométer hosszú alagútrendszert hoztak létre a föld alatt. Az egyes, kettes és a hármas táró ma már nem létezik járható formában, az ötösnek csak jelen szakasza látogatható. De tervezzük a jövőben, hogy a négyes tárót, ami az ötössel összekapcsolódik, megnyitjuk a turisták előtt. 

Felhívja a figyelmünket a körülöttünk lévő ásványi képződményekre, a sókiválások okozta karsztokra, amiket kicsi kristályok alkotnak. A mészkőcseppek aktívan képződnek, de rendkívül lassan: ötven évbe is beletelik, míg 5-10 centiméteres pálcikává nyúlnak. Ha hozzájuk érnénk, a bőrünkön lévő zsírréteg megállítaná a folyamatot. Inkább úgy döntünk, adunk még nekik pár száz évet a munkára. 
Észrevesszük, hogy nem vagyunk egyedül a bányában. Ugyanis az albérlők, a denevérek állandóan itt „lógnak”. A megfigyelésüket szintén szabályok mentén tesszük: nem világítunk rájuk, nem érünk hozzájuk. A törékeny, védett jószágoknak megadjuk a magánszférát, amit megérdemelnek. 

– Bemutatom Elemért, a szürke, hosszú fülű denevért. Azért tudom, hogy így hívják, mert ultrahangon elkáromkodta nekem. Ő a személyes kedvencem: olyan, mintha sárkány és nyuszi keveréke lenne. A hosszú füleit behúzza a hasához, megöleli testét a szárnyával, így melegíti magát. A két hátsó lábával kapaszkodik – s ezzel a szóval beljebb lépünk, ahol egy másik faj, a patkós denevérek egész kolóniája tanyázik a plafonon, fejjel lefelé. Első látásra hasonlítanak az előbbi bőrös vendéglátóinkhoz. Olyanok, mintha az orrukra növesztettek volna fület. Megsértődnének, ha tudnák, hogy általában vak egér és vámpír bélyeggel illetjük őket. A szaglószervükön lévő, patkó formájú lebeny miatt ugyanis kiválóan tudnak tájékozódni a koromsötétben, vérrel pedig csak egyetlen faj táplálkozik, a vérszopó denevér. 

Nem bántanak, bár önkéntelenül is összerezzenünk, ha apró szárnyukkal kalimpálva elsuhannak fejünk fölött. 
A szemfülesebbek, ahogy jelen szerző is, már észrevették a falban búvó kalcitkristályokat. Ahhoz azonban, hogy lássuk legigazabb valójukat, „más megvilágításba” kell helyezni a dolgokat. Egy, két és háromra lekapcsoljuk a zseblámpákat és minden más fényforrást is. A sötétben egyszerre rózsaszínű fényben ragyognak fel a kristályok, s amikor az UV-fénymegvilágítás kihuny, fluoreszkálnak. A „varázslatot” többször, több helyütt megismétli a vezetőnk. A természet kimunkálta táró falait alkotó kristályok kék, lila, sárga színekben pompáznak. A sötétben pedig a gyermekek és a felnőttek ajkán csak az elképedést kifejező hang csüng: váóó. 

Mélység élménye 

– Tudják, merre kell menni? Ez az első munkanapom, nem emlékszem az útvonalra pontosan – tréfálkozik a túravezető az elágazásnál. Ha itt jobbra fordulnánk, akkor több kilométert tudnánk sétálni a hegy gyomrában, ahol végül eljutnánk a kaolinfejtésig. A másik irányba fordulunk, balra. De ez a föld alatti ösvény is tartogat élményeket. Rögtön a keresztezést követően, a vasúti sínek zsákutcájában parkol a több szerelvényből álló kocsi – a bányászok hajdani fuvara, amit egy akkumulátoros mozdony húzott. A szűkös járatban össze kell húznunk magunkat, s fenekünket töri a kényelmetlen fapad. Mindennap fél órát zötykölődni ezekben, bizony, nem lehetett egy leányálom – állapítom meg. 

Beljebb haladva érezhetően több fokkal melegebb a hőmérséklet, ugyanis már nincs akkora huzat, és jobban be tudja fűteni a helyet az alattunk húzódó termálvíz. Az utolsó megálló előtti részen a bányászati tevékenységből kapunk ízelítőt. A kaolindarabot, akárcsak a mészkövet, fúróvájatba töltött robbanóanyaggal szedték ízeire. A törmelék ráomlott a szállítószalagra, ami a felszínre vitte. A környező anyag körülötte azonban meglazult, ezért teleszkópos vasoszloppal támasztották alá. Folyamatosan bontották, majd építették tovább a fejtésbe. Kifelé haladtak, úgy mondták, hogy „hazafelé menesztették a kaolint”. De a munka abbamaradt, mert nem bizonyult gazdaságosnak a kitermelés. 

Tágas belső térben, padokon helyet foglalva pihentetjük meg lábainkat. Kézről kézre jár körbe egy kaolindarab. Megdörzsölve simává, puhává válik a bőrünk. A felsőpetényi bánya agyagát korábban elsősorban a kerámiaipar hasznosította (például az Alföldi Porcelán termékeinek alapanyagaként), napjainkban azonban inkább építőanyagokban, például vakolatokban, valamint a kozmetikai iparban használják fel; a nyersanyag ma is jelen van, csak már nem mélyműveléssel, hanem a felszínről kerül kitermelésre. Lekapcsoljuk a lámpákat, elnémulunk és mozdulatlanul maradunk. Ekképp egy végtelen pillanatra megtapasztaljuk a bánya csendjét és nyugalmát. Csak a levegővétel hallatszik és izgatott lelkünk lüktetése. Majd a mesevilágból visszatérünk a jelenbe. Miután visszaraktuk a mozdonyházban a kobakokat a helyükre, a csoport többi tagja is szépen lassan elszállingózik. Bálintot még rövid ideig szóval tartom, a tapasztalatairól faggatom. 

– Sokat képes adni egy ilyen túra. Annak lehetőségét, hogy az ember kapcsolódni tudjon a természettel, miközben újra önmagára talál benne. Másrészről, az ember azt védi, óvja, vigyázza, amit ismer. Az ide ellátogatók testközelből találkozhatnak a denevérekkel, s rájönnek, hogy nem vérszomjasak és nem kell tartani ezektől a hüvelykujjnyi szőrgombócoktól. Nem utolsósorban beleláthatunk a bányászok világába, akik az ember alkotta környezetünk alapanyagait termelték ki. Az pedig, hogy a természet építészetét nem múzeumban, üveglapon keresztül szemlélhetjük meg, egy csoda. Általuk feltárul előttünk a múlt, egy régebbre nyúló, mélyebben nyugvó történet, s kicsit közben közelebb kerülünk az emberi gyökereinkhez.