Orchideák gazdasága

Hétköznapi mezőgazdasági telephely fogad bennünket Dombóvár határában. Pedig előzetesen másra számítottam. Például szigorú beléptetési rendszerre, de Birkamajorban a kapu nyitva áll; a tavaszi napsütésben heverő kutya is éppen csak megemeli a fejét érkezésünkre. Arra is gondoltam, hogy az európai hírű cégnél a recepción logózott tollakkal és színes prospektusokkal fogadnak. De recepció sincs, Molnár István iro­dája is nyitva áll. 

A falon a vadásztrófeák a hobbijáról, az iroda melletti télikert orchideái a szenvedélyéről árulkodnak. Az ablakban sorakozó kézfertőtlenítők, ablakmosók és kandallófolyadékok a bioetanol sokféle felhasználását mutatják. Valamennyi saját fejlesztésű termék, de csak néhány kapható Magyarországon. 

Kíváncsiságból kipróbálom a kézfertőtlenítőt; nem hagy maga után ragacsos-cuppogós érzést. Molnár István szinte olvas a gon­do­la­taim­ban, és a bajsza alatt mosolyogva mondja: – Mi nem Covid-hu­szá­rok vagyunk, akik kétszázalékos hatóanyaggal piacra dobtak valami ragacsos kutyulékot, és aranyárban eladták. – Azután elmeséli, hogy a kézfertőtlenítő egy afrikai kaland eredménye. Jó néhány éve egy nigériai delegáció járt a dombóvári üzemben, a látogatásból együttműködés lett. Magyar technológiával terveztek etanolt, majd abból kézfertőtlenítőt gyártani. Erre a térségben nagy szükség van a járványok megelőzése miatt – mondja, miközben egy fényképet mutat az afrikai alapkőletételről. 

A Zazut, mert így hívják a terméket, itthon gyártják. – A pandémia alatt éjjel-nappal készítettük, de árat nem emeltünk. Nem illik más gondján-baján meggazdagodni – fűzi hozzá halkan, inkább csak magának. 

Az afrikai „kitérő” után visszatérünk a dombóvári telepre, ahol a tavasz beköszöntével már dolgoznak a traktorok a határban. 
– Ilyenkor eszembe jut az első évünk. Két ősöreg traktorral és egy szerencsétlen sorsú IFA-val álltunk a határban 2001 tavaszán. Ez volt a cég minden vagyona, meg az a 978 hektár, amit meg kellett volna művelni. Aztán sorra jöttek a környék gazdái, hozták a gépeiket, segítettek. Szakmai pályafutásom második nagy meglepetése volt – eleveníti fel emlékeit. 

– Mi volt az első? – kérdezem. 
– Amikor 2000-ben a dombóvári téesz végelszámolására kényszerültünk, hogy elkerüljük a csődöt, az igazgatósági ülésen megjelent a dolgozók delegációja. Azt kérték, keressünk megoldást, mert nem akarnak szétszéledni, kis parcellákon külön gazdálkodni. Így született meg az Agrár-Béta Kft. Harmincnégy emberrel, 978 hektár földdel, és azzal a két öreg traktorral meg az IFA-val – meséli. 
Néhány év alatt stabilizálódott a helyzetük, 2004-ben már 2200 hektáron gazdálkodtak. Ma is ekkora területen dolgoznak, ebből 1730 hektár a kft. tulajdonosaié és családtagjaié, a többit bérlik. 

∗ 

A szántóföldi növények közül kiemelt szerepe van a waxy kukoricának, amelyből a magas minőségű élelmiszerek adalékanyaga készül, de a gyógyszeriparban és speciális bé­bitápszerekben is használják. Ezért a termesztése során szigorú minőségbiztosítási rendszernek kell megfelelni. – Sok munka, de a piac megfizeti, és jegyeznek is bennünket Európában – fogalmaz Molnár István. 
A waxy jó jelzője a gazdasági helyzetnek. Válság idején visszaesik a minőségi élelmiszerek iránti kereslet, amikor viszont javul a helyzet, a piac gyorsan élénkül – magyarázza. Az elmúlt évek visszaesése után most növekedést látnak: jövőre 25–27 százalékkal több waxy kukoricát vetnek és vettetnek. – Mer­co­sur-egyezmény ide vagy oda, az emberek megnézik, mit esznek – teszi hozzá. 

Mint mondja, hasonló „jelző növény” a cukorrépa is. Az elmúlt évek visszaesése után most némi élénkülés várható, és így talán az utolsó magyar cukorgyár is megmarad. A tulajdonos jelentős stabilizációt szeretne a közeljövőben véghezvinni, így újra hosszú távon számolni lehet a termelőknek a répatermesztéssel. Az már más kérdés, hogy mikor rendeződnek a felvásárlási árak – teszi hozzá. 
Miközben Birkamajorból autóval átmegyünk a város másik végében lévő bioenergia-farmra, az agrárium helyzetéről beszélgetünk. – A hazai termelők nehezen lépnek ki a búza-kukorica-napraforgó „arany háromszögből”. Magyarországon másfél millió hektáron termelnek kalászosokat, ami jóval meghaladja a hazai igényeket. Az exportra pedig nem lehet biztosan építeni: a magas logisz­tikai költségek tonnánként 23–42 eurót visznek el, miközben az európai magtárak is tele vannak búzával – sorolja. Szerinte a gazdálkodóknak nyitottabbaknak kellene lenniük más növények iránt, mert ez jelenthet menekülőutat, ha egy-egy piac – például a búzáé – meginog. 

A másik problémát abban látja, hogy feldolgozás nélkül visszük ki a jó minőségű alapanyagot. – Legalább félkész terméket vinnénk ki, már az is sokat jelentene. Sikeres mezőgazdaság nincs sikeres feldolgozóipar nélkül. Ezt tudomásul kell venni – szögezi le. 

Arra is kitér, hogy az agráriumban fontos időben észrevenni a jeleket. – Ha nem figyelünk a piaci mozgásokra, úgy járhatunk, mint az éghajlatváltozással. A klímakutatók többsége már a 2010-es évek elején jelezte, hogy a Dél-Alföld félsivatagossá válik. Akkor mindenki nevetett, és nem foglalkoztak vízmegtartással, öntözésfejlesztéssel. Most ezt a lemaradást nagyon nehéz behozni. Nincs az a támogatás, nincs az a kormány, amelyik varázsütésre meg tudná oldani. 

A helyzet azonban korántsem reménytelen. Technológiával, gépesítéssel, fajtaválasztással sok mindent vissza lehet hozni, csak meg kell tanulni. – Tudom, miről beszélek. Nigériában és Ghánában szub­sza­harai éghajlaton, 280 milliméter eső mellett is tudunk hektáronként hat tonna kukoricát termelni. 

∗ 

Közben megérkezünk a kaposszek­csői bioenergia-farmra. Házigazdánk energikus léptekkel vezet körbe bennünket. A bioetanol-üzem fűtését faaprítékkal oldják meg, amelyhez a saját nevelésű energiafűz biztosít alapanyagot. A beérkező kukoricát – teljesen zárt és automatizált folyamat során – feldolgozzák, mindössze négy nap alatt elkészül a 96 százalék tisztaságú alkohol. 
Az üzemben évente ötmillió liter alkoholt állítanak elő. Egy részét ipari alapanyagként értékesítik: nagynevű autógyárak autóápolási szerekhez vásárolják, de beszállítói likőr- és vodkagyártó cégeknek is.

– Ma már nincs ember, aki meg tudná fizetni a burgonyából készült vodkát – jegyzi meg csodálkozó tekintetem láttán. 
Az alkohol másik részét feldolgozzák, ebből készülnek a már említett fertőtlenítők, ablaktisztítók, téli és nyári szélvédőmosó folyadékok. Egy mezőgazdasági üzlet akkor kifizetődő, ha nem csak alapanyagot, de abból készterméket is előállít. A hozzáadott érték növeli az árrést és a cég stabilitását – indokolja a termékfejlesztést. 

Visszatérve a körforgáshoz: az etanolgyártás melléktermékei és szinte minden növényi maradvány – csutka, szár, gyommag – a bio­gáz­üzembe kerül, ahol zárt rendszerben, erjesztéssel metángáz képződik. Ebből speciális motorok villamos energiát termelnek, és azt betáplálják az országos hálózatba. Nagyjából nyolc környékbeli falu energiaellátását tudják fedezni. 
Az erjedés után visszamaradó anyag sem vész kárba. Szeparátorral kiszűrik a nagyobb növényi részeket, a végeredmény pedig egy szagtalan, tápanyagban gazdag növényi trágya. 

– Nem adja el? – kérdezem. – Dehogy adom! – vágja rá azonnal. – Magas a tápanyagtartalma és jó hatással van a talajéletre is. Jó helyen van ez a saját földjeinken! 
Az erjedésből visszamaradt folyadék, a megszűrt „barna lé” is a földekre kerül, javítja a talaj szer­ves­anyag- és humusztartalmát is. 

– Használatával elértük, hogy a kálium- és foszforfelhasználásunk gyakorlatilag nulla, a nitrogént is jelentősen csökkentettük. Ez évente 86 millió forint megtakarítást jelent. Ezért az összegért az ember már lehajol – magyarázza. 

Ráadásul a nitrogénhasználat csökkentésével és az előállított zöld villamos energia előállításával mintegy 23 ezer tonnával kevesebb szén-dioxid kerül a légkörbe. 
– Töröljük mások ökológiai lábnyomát a földről – jegyi meg. 

A biogázüzem harmadik „mellékterméke” a hulladékhő. Kaposszekcsőn az sem vész kárba. 
– Sokat gondolkodtam, mire lehetne felhasználni. Végül Diményi Judit, a mezőgazdasági kar akkori dékánja adta az ötletet. Azt mondta: „Pista, szereted az orchideát, gyűjtöd is. Miért nem csinálsz egy orchideakertészetet?” – meséli. 

Így született meg – ahogy Molnár István fogalmaz – a negyedik gyermeke. Két fia és lánya keresztnevei alapján – Dani, Bence, Dina – a DBD Orchidea márkanevet kapta. 

∗ 

Nőnap előtt különösen nagy a forgalom a kertészetnél. A csarnoknál teherautók sorakoznak, színpompás orchideákkal teli kocsik gördülnek fel rájuk egymás után. A legnagyobb felvásárlók között ott van egy nemzetközi élelmiszer-kiskereskedelmi lánc és az egyik legismertebb hazai kertészeti áruházlánc is. 

A kertészetet Molnár István egyik fia, Bence irányítja. – Sokan keresik az orchideát. Olcsóbb, mint egy csokor rózsa, és tovább díszíti a lakást, mert szinte kipusztíthatatlan. Csak a túlöntözés az ellensége – mondja. – Ráadásul az ökológiai lábnyoma is kisebb, mint a rózsáé, amely fagyasztott állapotban Kenyából érkezik Hollandiába, majd a nagybani piacra és onnan a virágüzletekbe. A mi orchideáink pedig itt nőnek fel – teszi hozzá. 

Megtudjuk, hogy a növények 5-6 centis szivardugványokként érkeznek, jellemzően holland cégektől szerzik be őket. Egy évig gondozzák, mire kifejlődnek a phalaenopsis orchideák. A kaposszekcsői kertészet szakmai és üzleti körökben azzal vált ismertté, hogy nem négy-, hanem hat-, sőt nyolcleveles orchideá­kat nevel. Ezek jóval ellenállóbbak és életképesebbek, mint a kisebb, négyleveles növények. 

Üvegházunkban folyamatosan 26–28 Celsius-fokot tudunk tartani, mivel a hőenergia számunkra gyakorlatilag ingyen van. Más kertészetekben épp a magas energiaköltségek miatt hamarabb lehűtik az üvegházat, így a növények már négyleveles korban virágozni kezdenek. Nálunk viszont tovább fejlődhetnek – magyarázza a fiatal ügyvezető. 
Felmerül a kérdés: nem tudnák-e tovább csökkenteni az ökológiai lábnyomot, ha a szaporítás és a nemesítés is helyben történne? Bence csóválja a fejét, mint mondja, ahhoz teljesen steril körülmények kellenek. De a „bakancslistán” ott szerepel a terv, mint ahogyan az is, hogy hozzájussanak az egyetlen illatos orchideához, a Manhattan fajtához. Az álmok mellett konkrét fejlesztésekre is koncentrálnak: tavasszal háromszorosára bővítik az üvegházat, és az orchidearajongóknak egy különleges kávézót alakítanak ki. 

Úgy tűnik tehát, Molnáréknál az innováció és az agrárium iránti rajongás családi örökség. Erre építve a cég vezetője lassan átadja a stafétát a következő generációnak: ja­nuár­tól mindhárom gyermeke ügyvezetőként vesz részt a vállalkozás irányításában. – Nem csak úgy megkapták, megdolgoztak érte – hívja fel a figyelmet Molnár István. 

– Akkor már a nyugdíjas évekre készül és az unokákkal foglalkozik? – kérdezem búcsúzásként. 
– Az unokázás már megvan, nagyon élvezzük a feleségemmel – nevet. – De van még egy vágyam. Az, hogy számoljuk fel végre a magyar mezőgazdaságban a „dögöljön meg a szomszéd tehene!” szemléletet. Nálunk túl sok a macsetével hadonászó agrárbozótharcos, aki mindent egyedül akar elrendezni, mint valami Rambó. Pedig el kellene ásni a csatabárdot, mert együtt többre mennénk. 
Egy pillanatra elhallgat, majd hozzáteszi: – Mindenki döntse el maga, hogy elfogadja-e, amit mondok. A példa itt van 25 éve.