Ahol még béget a nyáj

Kolozs megye déli részén, az Erdélyi-érchegység peremén, a történelmi Aranyosszék határában bújik meg Csegez. A falu fölé magasodik a Székelykő egyik ormának sziklavilága, amelynek oldalai évszázadok óta őrzik az itt élők emlékezetét. Aki ide érkezik, úgy érzi, mintha Erdély egyik régi időket idéző szegletébe csöppent volna: a hegyek közé szorult kis település utcáin terméskőből épült kerítések és házak között baktat a vendég. Az utcákra még nem jutott aszfalt, ezért esős időben kaviccsal próbálják járhatóvá tenni a múlt századok hangulatát idéző sikátorokat. 
A hagyomány szerint 1285-ben az ara­nyos­széki székelyek a Székelykő Csegezi-várnak nevezett csúcsáról rontottak le, és arattak győzelmet a tatárok felett. A települést néhány évvel később, 1291-ben említik először írásban Chegez néven. Egykor a legkeletibb székely szék, Aranyosszék virágzó falva volt: lakói már 1594-ben az unitárius hitre tértek, amely a reformáció sajátos erdélyi ágaként terjedt el. 

A falunak 1713 óta iskolája működött, a templom pedig évszázadokon át a közösség szíve volt. A régi templom azonban vízmosás mellé épült, a talajerózió megrongálta, ezért többször újjá kellett építeni. Ma már csak csonka tornya látható. A jelenlegi templomot 1927-ben emelték a faluban egy biztonságosabb helyen, a harangok azonban nem kerültek át oda: a régi templom közelében egy fából ácsolt harangláb őrzi őket.

A XIX. század nagy székely utazója, Orbán Balázs is eljutott Aranyosszéknek ebbe a csücskébe. Monumentális művében, A Székelyföld leírásában így örökítette meg Csegezt: „A falu a büszke havas lábainál igen regényesen fekszik, s bár határa silány és kopár, mégis népe jóllétben van, mert a sziklára felhordott földbe vet és abból arat a csegezi székely. Mindenütt dús források fakadnak fel…” 
A 158 évvel ezelőtt megjelent sorok ma is érvényesek. A Székelykő keleti lejtője alatti táj egyszerre vad és szelíd: meredek hegyoldalak, köves legelők, mélyzöld völgyek és tiszta vizű források váltják egymást. A falut körülölelő dombokon juhnyájak és kecskecsordák legelnek, a levegőben ilyenkor tavasszal már a friss fű illata keveredik. 

Csegez bő száz esztendővel ezelőtti mintegy hatszáz lakosából – a festőien szép táj ellenére – mára alig mintegy 130 ember maradt a faluban, és mindössze húszszázaléknyi a magyar. A mezőgazdaság szempontjából kietlennek tűnő vidék régóta nem tartja helyben a fiatalokat: a közeli Torda fejlett ipara már az 1970-es évektől elszippantotta a férfiakat, majd a fiatal családok ott telepedtek le, így jó esetben csak hétvégenként tértek haza gazdálkodó szüleikhez. 

Volt idő, amikor fiatalként gyalogosan vágtunk át Aranyosszékről Torockóra egy félnapos túra során, mesés természeti környezetben. A Székelykő hátához érkezve a mélyben fekvő Torockót és Torockószentgyörgyöt lehet megpillantani. Ezúttal azonban nem kirándulni jöttem, hanem Szilágyi Dezső juhosgazdához. 
A kilencvenes évek elején fiatalon őt is beszippantotta a város, de a „kényszerzubbony” nem tartott sokáig. Gyári munkásként nem érezte otthon magát a tordai tömbházlakásban, ezért hazatért szülőfalujába. Feleségét, Adriánát is meggyőzte, hogy folytassák otthon a gazdálkodást, mert a falu szabadságát semmilyen városi munkahely nem pótolhatja. 
Nem volt könnyű döntés, de az elmúlt három évtized őt igazolta: a befektetett munka és a kitartás meghozta gyümölcsét. Ma ők Aranyosszék legnagyobb juhosgazdái: mintegy ötszáz birkával, száz kecskével és számos más állattal gazdálkodnak. 

Egy vasárnap reggel toppanok be a csegezi portára, ahol a birkák bégetése messziről jelzi, hogy legelőre készül a nyáj. Ilyenkor, kora tavasszal még a ház mögötti udvarról hajtják ki a juhokat és kecskéket, majd sötétedés előtt térnek vissza. Amint azonban annyira felmelegszik az idő, hogy a pásztor a nyári szálláson is elvan éjszakára, őszig az esztenán marad a nyáj. 
A Szilágyi család az állatok körül tesz-vesz: szortírozzák a juhokat, hogy hány állat mehet ki a falu fölötti legelőre. A meghagyott tavalyi bárányokat és az anyajuhok egy részét hajtják ki az idei szaporulattal. A Tordaszent­mihályról ide szegődött juhász, Márton Árpád azt mondja, egyelőre kevés anyaállattal próbálkoznak, mert a kisbárányok még nem bírják a strapát, könnyen elkallódnak, így állandóan rajtuk kell tartani a szemüket. A gazda úgy tervezi, egy hónapon belül kimegy a teljes állomány bárányostól, gidástól, addig azonban még sok gond van velük. 

– Az idén született bárányokat megviselte a fagyos, hideg idő, nehezebben fejlődnek, csak lépcsőzetesen lehet hozzászoktatni őket a legelőhöz – magyarázza Szilágyi Dezső. 
Elkísérjük a juhokat a román templom melletti itatóhoz, onnan a juhásszal baktatnak fel a magas domboldalakra, hogy estig megízleljék a havasi legelő zsenge füvét. Gyönyörű, napfényes idő van. Vendéglátóim szerint ilyenkor nem kell tartani a környéken ólálkodó farkasoktól: a vad inkább esőben próbálkozik, amikor a kutyák is szívesebben húzódnak fedezékbe. 

Amint visszatérünk a portára, Szilágyi Dezső fiával, Mihállyal és feleségével, Adriánával az otthon maradt állomány etetésébe fog. A férfiak a mázsásnál is súlyosabb szénabálákat bontják szét, villával hordják át az eleséget az etetőtérbe, ahol az asszony egy hosszú jászlat rak tele réti szénával és lucernával. 
Reggel és este egy-két idősebb falubeli szokott segíteni az etetésben, vasárnap lévén azonban most csak magára számíthat a család. A mezőgazdasági munkaerőhiány nemcsak Csegezben, hanem Erdély-szerte kritikus. 

– Ha volna még egy-két pásztor, a juhokat tudnánk fejni – mondja a gazda. – Jó ára van a tejnek, és megérné feldolgozni túrónak, telemeának vagy sajtnak. Kérdezik, keresik az emberek a tejtermékeket, de jelenleg csak a kecskék fejésére van kapacitás, a tejet hetente kétszer szállítja el egy tejfeldolgozó vállalat. 

A porta egyik szegletében álló hűtőtartályba kerül a reggel és este kifejt friss tej. A gidák még kiszopják az anyjukat, de ahogy a szaporulatot értékesítik, az anyaállatokat fejni kell. Az utóbbi években ezért sok erdélyi juhosgazda a nyáron felhizlalt bárányok őszi értékesítésére állt át. Amíg az anyaállatnak teje van, az a bárányban hasznosul. Ez jól működött – egészen mostanáig. 
Amikor arról kérdezem a gazdát, mire számít idén, csak a fejét vakarja. Senki sem tudja, hogyan végződik a közel-keleti háború. A romániai birkák nagy része ugyanis a konstancai kikötőből az Öböl menti országokba kerül. Ha ez az exportlehetőség kiesik, a juhászat könnyen megbicsakolhat, így újra kell majd gondolni a teljes romániai juhágazatot. 
Szilágyi Mihály – aki ,,civilben” egy gyógyszer-értékesítő cégnél dolgozik, és délutánonként, illetve hétvégén segít a szüleinek – elmagyarázza: az erdélyi piac annyira beszűkült, hogy csak húsvét körül kel el a bárányhús, és akkor sem akkora mennyiségben, hogy biztos megélhetést nyújtson. Aki eddig fejlesztett – ahogyan ők is –, az arab exportra alapozta agrárvállalkozását, ezért a ju­­hos­gazdák körében is sokan nyugtalanok a háború és annak következményei miatt. 

Az etetés után körbejárjuk a gazdaságot. A régi parasztportákon honos minden állatfaj megél itt egymás mellett: gyöngytyúk, kacsa, többféle tyúk, sertés és nyúl. Ha ehhez hozzászámoljuk a 8-10 kutyát és a macskákat, nehéz lenne pontos állatlétszámot mondani. Szilágyiék szerint ez a paraszti gazdaság természetes rendje: ahol kotló kelti ki a csibéket, és mindig van friss tojás meg hús a háznál. A bárányok és gidák mellett ebből is jut piacra, de főleg a családi asztalra. 

Mindennek megvan a helye és jelentősége a portán – magyarázza a házigazda, aki szerint annyira a mindennapjaik részévé vált az állattartás, hogy el sem tudná képzelni nélküle az életét. Pedig nem könnyű életmód, hiszen a vasárnap délelőtti együttlétünk is bizonyítja: gyakran ez is olyan nap, mint a többi. 
– Az állatokat mindig meg kell etetni, rájuk kell nézni karácsonykor, húsvétkor, pünkösdkor, vasárnap is – mondja a gazda. – Ha valahová elmegyünk, azt előre meg kell szervezni azokkal, akik helyettünk elvégzik a munkát. 

Szilágyi Dezső a mindössze tíz lelket számláló csegezi unitárius gyülekezet gondnoka is. Olyan kevesen vannak, hogy a beszolgáló lelkipásztor havonta egyszer jön istentiszteletre, de az egyházi ünnepeknek azért mindig megadják a módját. 
Vendéglátóim arra panaszkodnak, hogy Csegezből is elmentek a fiatalok, a falu kiöregedett, az állattartást egyre kevesebben vállalják. Ő az egyetlen juhosgazda az aranyosszéki faluban, egy másik családnak tehenészete van – ez jelenti a helyi mezőgazdaságot. 

A gazda terepjáróval kivisz a legelőre, ahová másként alig lehet eljutni. Ilyenkor, csapadékmentes, szép időben sem könnyű a járműnek felkapaszkodni a meredek domboldalakon, esős, csúszós napokon pedig végképp embert próbáló feladat lehet. 

A család mintegy 200 hektár legelőt bérel a községközpont, Várfalva önkormányzatától, a dombok egészen a Székelykő irányába húzódnak. A kutyák messziről felismerik járművünket, pillanatok alatt körbefognak. Megvárom a gazdát, hogy elsőként ő szálljon le közéjük, így már biztonságban érzem magam a 8-10 eb között, amelyek a pásztor legjobb társai a nyáj őrzésében. A vadállomány elszaporodása miatt nélkülük esélytelen volna a juhászat. 

Meséli a juhosgazda, hogy van, aki villanypásztorral, kutyákkal és kamerákkal próbálkozik, mert juhászt nem talált, vagy ezen akar spórolni. Az ilyen nekiveselkedés rendszerint addig tart, amíg a farkasok beszabadulnak a juhok közé, ami megpecsételi az állomány sorsát. Volt már erre példa, mégis egyre többen próbálkoznak az új módszerrel – van, aki ebben látja az erdélyi juhászat jövőjét. Szilágyiék erre a fejüket ingatják: a juh nem olyan állat, hogy a gazda magára hagyja a nyájat napokra, hetekre. 
A környéken sok a szarvas és az őz, egykor vaddisznóból is bőven akadt, de az állományt megtizedelte a sertéspestis. A vadőr tavaly ősszel látott medvét is a legelőszélen, de Csegezben egyelőre nem okozott kárt a nagyragadozó. A juhászok igazán a farkastól tartanak: mivel védett vad, nem tehetnek ellene semmit, megtermett juhászkutyákkal azonban esély van felvenni velük a harcot – magyarázzák vendéglátóim. 

A csegezi legelőn most még csak kisebb nyáj legel, a teljes állomány mintegy harmada. A bárányok bizonytalanul szaladgálnak, időnként visszabújnak az anyjuk mellé. A márciusi napfényben a juhok békésen legelnek, a kutyák lustán hevernek a fűben. Ilyenkor érezni igazán, hogy a juhászat nem csupán munka, hanem életforma: egy olyan életforma, amely generációk óta összeköti az embereket a hegyekkel, az állatokkal és a földdel. 

És bár Csegez lakossága mára megfogyatkozott, a Székelykő alatti dombokon még mindig legelnek juhnyájak. Amíg juhászok járják a legelőket, addig az aranyosszéki múlt sem tűnik el egészen – csak csendesebben él tovább a hegyek alatt.