Hivatásuk a gyógyítás

A hetvenes éveit taposó szilágycsehi orvosházaspárral nem könnyű időpontot találni egy kiadós beszélgetésre: noha dr. Székely-Szentmiklósi Olga és férje, István hivatalosan több mint öt esztendeje nyugdíjasok, változatlan programmal és intenzitással őrizték meg családorvosi praxisukat a szilágysági városkában. Nemcsak helyiek járnak hozzájuk, hanem a környező tövisháti falvakból is sok páciensük akad, akik az 1990-es évek elején bevezetett családorvosi rendszer indulásakor iratkoztak fel, és azóta az idősödő családtagok mellett a fiatalok is a környék köztiszteletben álló orvosházas­pár­jához járnak egészségügyi gondjaikkal. 

Úgy egyezünk, hogy egy délután keresem fel egy négyemeletes szilágycsehi tömbház földszintjén, a kilencvenes években berendezett orvosi rendelőben az orvosházaspárt, akiknek történetesen ez egy ritka szabad délutánjuk. Egy olyan nap, amikor nincs családorvosi rendelés, illetve a környék további négy orvosával megosztott késő délutáni, illetve éjszakai sürgősségi ellátás sem. Ezt a pluszszolgálatot a családorvosok kötelezően egymás között kell elosszák, hogy a mentőállomások ne legyenek túlterheltek. A bő harminc kilométerre fekvő zilahi sürgősségi osztályra így csak a súlyosabb egészségügyi problémákkal jelentkező betegeket szállítják be a mentősök. 

A környéken sokak számára kérdés, hogy meddig működik ez a fajta szakorvosi segítségnyújtás, hiszen nemcsak a Székely-Szentmiklósi házaspár, hanem a környék másik két családorvosa is túl van a hetvenen, és valamennyiük legnagyobb gondja, hogy hosszú évek óta hiába várják az utánpótlást, mert nem érkezik: nincs jelentkező, akinek átadhatnák az orvosi rendelőt. Mindenki olyan fiatal orvosokat vár, akik legalább alapszinten beszélnek magyarul, hiszen a tövisháti települések többsége magyar ajkú népesség, akik számára fontos, hogy anyanyelvükön tudjanak kommunikálni háziorvosukkal. 

Egy orvosi kihelyezés kálváriája 

De ne vágjak a történet elébe! Végre úgy ülünk a doktornő orvosi asztala köré, hogy nem csörög a telefon, nem kopog senki sürgősen, nem várakozik türelmetlen sor a folyosón, és nem nyit ránk ajtót a rendelő munkatársa, a nővér sem. Az ember szinte zavarba jön ettől a nyugalomtól, mert tudja, hogy nem ez az igazi rend, hanem az, amikor egymást váltják a betegek, a panaszok, az apró és nagy bajok, amelyekkel ide jönnek évtizedek óta ugyanahhoz a két emberhez. 

Székely-Szentmiklósi Olga és István története nem a Szilágyságban kezdődött, és nem is így kellett volna folytatódnia. Mindketten Székelyföldről indultak el az 1970-es években a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemre szerencsét próbálni, és terveik szerint orvosként oda is szerettek volna visszakerülni. A Ceaușescu-rendszer legnehezebb évtizedének elején, 1981-ben, az orvosi diplomaosztáskor ez már vágyálomnak tűnhetett, mert az ország valamennyi orvosi egyetemén végzetteket bukaresti felügyelet mellett „darálták be” a nagy közös kihelyezési hullámba. 
A frissen végzett fiatal székelyföldi orvos­házaspárnak akkor már két gyereke volt – még az egyetem évei alatt összeházasodtak, Olga asszony várandósan járt be a kurzusokra, és kismamaként vizsgázott –, így meg sem fordult a fejükben, a rendszer annyira gonosz lehet, hogy elválasztja őket egymástól. A fiatal férj kis szerencsével Csíkszeredába kapott kinevezést, de amikor a feleségére került a sor, Olga asszonynak Bukarestből a szilágycsehi árvaházat ajánlották, hogy gyerekorvosként ott kezdje el a praxisát. Amikor könnyeit nyelve hangosan tiltakozott, hogy ő a gyerekekkel a férje mellett akar maradni, ezért a közelben ajánljanak neki állást, az egész terem előtt rászóltak, hogy itt nincs helye vitának. 

„Rendőrrel akarták kivezettetni a teremből a feleségemet. Akkor ismeretlen fogalomnak számított, hogy valaki nyilvánosan megkérdőjelezze a pártutasítást” – emlékezik vissza az 1981 nyarán megesett történetre Székely-Szentmiklósi István. 

A feleség szerint abban az időben nem az egyéni akarat, hanem a rendszer döntött. A friss diplomás orvosok sorsát központilag osztották ki, mint valami katonai szolgálatot: hiába voltak házasok, hiába voltak kisgyerekeik, és hiába hivatkoztak mindketten a törvényre – különválasztották őket, és ez ellen nem lehetett apelláta. 

Árvaházi sorsok 

A megyei hivatalokban viszont akkor is akadtak együttérző vezetők, így a családapának sok utánajárással pár héten belül sikerült időszakos, majd pár év múlva végleges áthelyezést kiharcolnia, így együtt költözhettek Szilágycsehbe, amiről akkoriban azt sem tudták, hogy létezik. „Eltévedtünk” – mondja Olga doktornő, és ebben a szóban benne van minden: a kiszolgáltatottság, a kényszer, az idegenség. 

1982 telén érkeztek meg két kisgyerekkel egy üres tömbházlakásba. Nem volt fűtés, alig volt víz, az áram kiszámíthatatlanul jött-ment, tejet sorban állva lehetett szerezni. Az értelmiségi lét minden romantikája lepattant a valóságról: itt túlélni kellett, nem tervezni. 

Olga doktornő első munkahelye, a szilágy­csehi csecsemőotthon egy fiatal orvos számára a lehetséges legkeményebb szakmai traumának számított. Amit ott talált, arról ma is nehezen beszél. Nem pusztán szegénység volt, hanem rendszerszintű embertelenség. Száz fölötti csecsemő, egyórányi víz másodnaponként, képzetlen személyzet, minimális élelem. A gyerekek sorban feküdtek vaságyakon, mint egy kórteremben, csak itt nem gyógyulás, hanem lassú leépülés volt a rend. 

„Az orvosi egyetem nem készít fel ilyesmire. Ott szerveket tanul az ember, kórképeket, diagnózisokat. Itt viszont azzal kellett szembenézni, hogy a betegség oka maga a közeg: az érintés hiánya, az éhség, a közöny. A gyerekek nemcsak fizikailag voltak alultápláltak, hanem emberi kapcsolat nélkül maradtak. Annyira megrázott a látvány, hogy erőm felett próbáltam változtatni a helyzeten” – foglalja össze a közel egy évtizedes történetet dióhéjban. Olga doktornő első „beavatkozása” ezért nem gyógyszer volt, hanem egy határozott mozdulat: kivette őket az ágyból, és a padlószőnyegre tette, hogy legalább egymást érintsék az apró kezek. 

Az orvoslás itt szociális küzdelemmé vált. Harccá a személyzettel, a közönnyel, a lopással, a rendszerrel. Hogy a gyógyszert valóban beadják, hogy az ápolók az ételt ne vigyék haza, hogy egy pokróc éjszaka is a gyereken maradjon. És közben életben tartani őket – sokszor eszközök, segítség nélkül. 

A változást nem a rendszerváltás hozta el, hanem kívülről érkezett: a kilencvenes évek elején nyugati segítők, szakemberek és új szociális módszerek érkeztek Erdélybe is. Egy másfajta szemlélet, hogy az árvaházi gyereknek napi néhány perc valódi, személyes figyelem is számít. Hogy nemcsak test, hanem lélek is van. Hogy a gondozás nem futószalag. 

A múlt nyomai nem tűntek el. A rend­szerváltás után a nemzetközi sajtóban felkapott témává váltak a romániai árvaházakban uralkodó szörnyű állapotok, a testileg és lelkileg „életfogytiglan” megsérült fiatalok helyzete és kiszolgáltatottsága. Olga doktornő könyvet akart erről írni – az embertelen kommunista rendszer sokak által nem ismert, szörnyű árvaházi arcáról –, de próbálkozása végül csak terv maradt, mert nagyon nehéznek bizonyult régi sebeket feltépni, és embereket szembesíteni azzal, ami megtörtént, és ami mára a történelem tragikus részletévé vált. 

Nyugati önkéntesekkel 

Közben az élet a maga útját járta. A kilencvenes évek végén kialakuló családorvosi rendszer új lehetőséget hozott. Székely-Szentmiklósi István már addig is a körzetben dolgozott, Olga pedig – a csecsemőotthon megszűnése után – kényszerből, de végül természetes módon lépett be az alapellátásba. Két rendelő, két beteglista, egy közös munka: a felnőttek a férjhez, a gyerekek a feleséghez kerültek. 

A rendelő története is jelképes: külföldi segítséggel vásárolták meg, részletekben fizették vissza. Nem ajándék volt, hanem bizalom és felelősség. Az orvosházaspár megmutatja a váróterem falára kifüggesztett fotókon, ahogyan Nyugat-Európából érkező önkéntesekkel 2002-ben alakították ki az orvosi rendelőt. Egy lerobbant tömbházlakrészt kellett felújítani – és ahogyan sok más rendelő külföldi segítséggel kapott emberhez méltó arcot a kilencvenes évek mélyszegénységében vergődő Romániában –, a szilágycsehi orvosházaspárt is önzetlen, segítőkész emberekkel hozta össze a sors. 
Akkoriban merült fel annak a lehetősége is, hogy áttelepüljenek Magyarországra, ahol szívesen látták volna őket egy családorvosi praxisra. Az éppen középiskolás gyerekeik tanulmányaira való tekintettel kivártak, így a téma lekerült a napirendről. Mindketten megrögzött erdélyiek – István doktor hosszú éveken át a Királyhágómelléki Református Egyházkerület vezetőségében állandó világi tagként vállalt szerepet –, végül jobbnak látták a szülőföldjükön maradni. 

A közös családorvosi rendelő indulása óta eltelt több mint harminc év. Az egykori pá­cien­sek felnőttek, megöregedtek, sokszor már a harmadik generáció jár hozzájuk. A kapcsolat több lett, mint orvos-beteg viszony: bizalom, megszokás, ragaszkodás. Sok beteg számára nehéz elképzelni, hogy a 44 éve Szilágy­csehben dolgozó Székely-Szentmiklósi István doktor úr egyik napról a másikra elmenjen a rendelőből. Mindketten azt vallják, hogy Erdély-szerte, a magyarok lakta vidékeken kiemelt jelentősége van annak, hogy az orvos és a beteg egy nyelvet beszéljen. „Nagyon fontos, hogy a beteg biztos legyen benne: amit mond, azt megértik” – mondja az orvos. Az anyanyelvhasználat itt nem csupán az információátadás eszköze, hanem a biztonságérzet hordozója is. Egy panasz, egy félelem vagy akár egy családi konfliktus sokkal könnyebben megfogalmazható anyanyelven – és ez gyakran kulcs a gyógyításhoz. 

Beszélgetésünkből az is kiderül, hogy a régi gondok nem tűntek el, csak átalakultak. A felnőtteknél ugyanazok a betegségek dominálnak, mint mindenütt: szív- és érrendszeri bajok, életmódbeli problémák. A gyerekeknél viszont új jelenséggel találkoznak. A hagyományos tudás eltűnőben, a szülők bizonytalanok, túl sok információ között elvesznek. Gyakrabban fordulnak orvoshoz apróbb panaszokkal, hamarabb nyúlnak gyógyszerhez. „A gyerek érzi a szülő bizonytalanságát, ezért mindenféle apró tünetet felnagyít” – magyarázza az orvosnő. 

A nyelv kérdése azért is fontos, mert a betegek egy része nem érti az orvosi szaknyelvet, nem érti a diagnózist, amit máshol kapott. Visszajönnek, magyarázatot kérnek. Ezért ragaszkodnak hozzá, hogy aki utánuk jön, az ne csak szakmailag, hanem nyelvileg is közel legyen az emberekhez. 

Utánpótlás azonban nincs. Évek óta várják azt a fiatal orvost, aki átvenné a praxist. Magyarul beszélőt, aki itt marad, aki folytatja a munkát. Volt egy-egy érdeklődő, egy halvány remény, de mind elhalt. Az alapellátás ma már nem vonzó Erdélyben sem: túl sok munka, kevés megbecsülés, széles felelősség, kevés „látványos” szakmai siker. 

Így maradnak ők, nyugdíjasok, de dolgoznak tovább. Napi negyven-ötven beteg, ügyeletek, készenlét. A rendszer már csak részben fizeti meg a munkát, a többi „humanitárius tevékenység” – ahogy keserű humorral mondják. És közben egyre gyakrabban merül fel a kérdés: meddig lehet ezt bírni? Olga doktornő már megállna, István még nem. De mindketten tudják: nem rajtuk múlik majd a befejezés. „Ha mi nem tudjuk abbahagyni, rákényszerít a sors” – mondják. 

A rendelő csendje tehát nem a vég, csak egy rövid szünet. A történet még tart, de már nem előre, hanem inkább visszafelé néz. Egy élet munkája, amelyet nem lehet egyszerűen lezárni, mert nincs kinek átadni. És talán ez a legnehezebb része mindennek. Nem az, ami mögöttük van – hanem az, ami utánuk marad.