Szoknyák, gatyák, sorsok Kismányokon

Hozott egy káposztát a Pisti! 

– Ne bolondítsatok meg, hogy csak egyet! 
– Nem úúgy egyet, hanem egy zsákkal. 

Kismányokon, a Községháza és a Német Nemzetiségi Tájház közös udvarán a szervezők javában készülnek a Népviselet Napja rendezvényre. Ég a tűz az üstök alatt, többkilónyi felaprított hagyma izzad a zsiradékban. Az asszonyok – ki népviseletbe öltözve, ki még „hétköznapi” ruhában – tésztát gyúrnak, a frissen érkezett káposztát tisztítják és gyalulják. 
– Kétszáz adag káposztás húst főzünk gőzgombóccal és kétszáz adag tejfeles csirkepaprikást puliszkával – sorolja az étlapot Krizsán Péter, akit joggal nevezhetünk a falu „főszakácsának”, hiszen szinte valamennyi rendezvényen a kondér mellett áll. 

A kétféle étel is jól jelzi a falu „kettősségét”. A gőzgombóccal, azaz a „hévöklésszel” készült káposztás hús a sváb, a puliszkával tálalt csirkepaprikás a bukovinai székelyek hagyományai előtt tiszteleg. Kismányok történetét ugyanis ezen két népcsoport írja. Meg a történelem zivatara, amelyből bőven kijutott. 
Az első nagyobb csapás 1626-ban érte a települést: a török elpusztította a falut. Majd’ száz évnek kellett eltelnie, hogy a község újra élettel teljen meg. Az 1720-as években német területről – Würtenberg, Frank és Hessen tartományokból – telepítettek át sváb evangélikus családokat. Néhány évtized alatt a közösség lakóházakat épített, gazdálkodott. Az evangélikus templom alapjait 1785-ben rakták le, és bár azóta az épületet felújították, máig őrzi a múltat. 

∗ 

A színtisztán német ajkú településre a következő sorscsapást a második világháború utáni elhurcolás mérte. 1945 januárjában a falu ötvennégy lakóját vitték erővel a Szovjetunióba „málenkij robotra” pusztán német származásuk miatt. Fájó emléke a kismányokiaknak. 

Miközben a németeket elhurcolták, bukovinai székelyeket telepítettek a faluba. Az ő történetük a mádéfalvi veszedelemmel kezdődött: 1764-ben az osztrák császári katonaság mintegy 200 férfit, nőt és gyereket ölt meg Madéfalvánál. Félelmükben a székelyek először a Gyimesekbe, majd Moldvába menekültek, végül Hadik András hívására Bukovinában telepedtek le. Innen 1941 tavaszán a magyar állam a Magyarországhoz csatolt Bácskába telepítette át őket. Alig három évvel később, 1944 őszén mindenüket hátrahagyva, földönfutókként újra menekülniük kellett, mert a bácskai partizánok vették át a hatalmat a területen. Magyarországon az akkor kitelepített, vagy kitelepítésre ítélt németek házait kapták meg Tolna, Baranya és Bács-Kiskun megyében. 
Kóka Rozália, az ismert népművész, előadóművész is így került Magyarországra. Igaz, nem Kismányokon, hanem egy másik kis völgységi zsákfaluban, Felsőnánán telepítették le családjával. Ahogy egy visszaemlékezésében írja, gyermeki tudatlansága egy ideig megóvta annak tragédiájától, amellyel a felnőttek szembesültek: a faluban maradt svábság és a „régi magyarság” izzó gyűlöletével, az ötvenes években a beszolgáltatással, a kuláküldözéssel, a téeszesítéssel, a végrehajtásokkal. Iskolásként már sokszor szembesült a ki nem mondott váddal, hogy a bukovinai székelyek elfoglalták az elhurcolt vagy kitelepített sváb családok házait. 

Bár Kismányokon nem jegyeztek fel ilyen eseményeket, a történelmi háttér ismeretében feltételezhető, hogy az együttélés kezdetben itt sem volt feszültségektől mentes. Mára inkább az maradt meg, ami közös, amely újra és újra összevarrja a közösséget. Erre ad alkalmat a Népviselet Napja rendezvény, amelynek ötletgazdája Bőte István polgármester. 
– Bukovinai székely származású vagyok, szeretem a népzenét, mind a négy gyermekem néptáncol. Amikor hallottam a Népviselet Napjáról, rögtön megtetszett a kezdeményezés. Lehetőség, hogy megmutassuk magunkat, és közben megismerjünk másokat. 

Azután tovább mesél a faluról, mialatt zajlanak a rendezvény előtti utolsó „simítások”. – Jó fekvésű település, megfelelő az infrastruktúra, könnyen megközelíthető. Nem azért mondom, mert elfogult vagyok, de a környéken ez az egyik legszebb falu – mondja, és szavaiból nem a dicsekvés, inkább a büszkeség hallatszik ki. Legnagyobb szívfájdalma, hogy kevés gyermek születik. – Háromszáz-egynéhányan vagyunk, és jó, ha van nyolc óvodáskorú gyermek. Pedig sokan szeretik a falut, még a szomszédból is hozzánk járnak át játszótérre vagy rendezvényekre. Nagymányok, Bonyhád munkalehetőséget is biztosít, mégsem jönnek a fiatalok – tárja szét a kezét; mozdulatában egyszerre van tanácstalanság és egy kis szomorúság. Talán azért, mert négy lánya közül egyik sem akar Kismányokon maradni. 

– Nehéz ügy ez. Régen nem volt ekkora mobilitás, most meg már bárhova lehet menni. A fiatalok talán másra vágynak, mint a falusi élet… – Szeretik a kenyérlángost? – tereli hirtelen másra szót. 
– Igen, már láttuk is a fürdőkádból kialakított ötletes kemencét. 
– Én csináltam. A feleségem és a lányaim készítik majd a kenyérlángost. Mindig sikere van. Jöjjenek, megmutatom – invitál bennünket a szerkezethez, amelyet már többen is nézegetnek. Bőte István nem csinál titkot a találmányból, készségesen elmagyarázza, hogyan alakította ki az elmés szerkezetet. – Régi eke kerekét szereltük rá, így még hordozható is a maga 250 kilójával – mondja. 

Lassan minden készen áll a vendégek fogadására. Illés Tiborné Cili, a rendezvény főszervezője még egyszer végigjárja a terepet: benéz a sátor alá, lesimít egy terítőt, pár szóval eligazítja a kollégákat, mielőtt elindulna a várva várt felvonulás. 

∗ 

A kismányoki Népviseleti Nap legszínpompásabb programeleme ugyanis a népviseletbe öltözött résztvevők, tánccsoportok menete. A gyülekező a Művelődési Háznál van, ahol a meleg elől mindenki megpróbál az árnyékba húzódni. Nem csoda, hiszen ruháik sokszor egymásra öltött, súlyosabb rétegekből állnak. A gyapjúból készül székely harisnya alá sokan – főleg a fiatalok – aláöltözetet is húznak, mert „szúr” az anyag. 

Bosnyák viseletbe öltözve várakoznak a szalántai Marica Kulturális Egyesület tagjai. A szerbiai Bács­ker­tesről érkezett Kupuszinai Néptánccsoport tagjai a legdélebbi palóc viseletet hozták magukkal. 
Felkerülnek az utolsó kiegészítők, eligazítják a szoknyákat, főkötőket. Villognak a tavaszi napfényben a hófehér ingek és a kikeményített alsószoknyák, amelyek ki-kilátszanak a libbenő színes fedőszoknyák alól. Megannyi szín vibrál a sárközi és a kalocsai viselet gazdag hímzésein, a bukovinai székely és csángó szoknyákon. A kalocsai rakott szoknyák alá farpárna is kerül, hogy kiemelje a csípő és a derék vonalát. A sárköziek öt alsószoknyát hordanak, mindegyik kikeményítve, vasalva. – Egy-egy alsószoknyában 5-6 méter anyag van, gondolhatja, mennyi idő, mire kivasaljuk – mondja az egyik asszony. – Nálunk, bukovinai székelyeknél a szoknyának laposnak kell lennie, nem állhat ki és nem szabad keményíteni – válaszolja rá egy másik. 

Ma már leginkább kavargó színeket és formákat, kulturális értéket látunk a népviseletekben, de egykoron a közösség kommunikációjának szerves része volt. Leolvasható volt belőle, ki melyik közösséghez tartozik, milyen a család anyagi helyzete, s az is, hogy viselője még gyermeklány, eladósorban lévő hajadon, jegyben járó mátka vagy már férjezett asszony. A színek, a hímzések, a kendő kötése, a szoknya hossza vagy éppen rétegei mind-mind jelentéssel bírtak. 

Lassan megindul az ünnepi sokadalom, a hangos zeneszóra szinte felébred a kis falu. A lakók kiállnak szépen karbantartott portájuk elé; van, aki tapssal köszönti a felvonulást, másnak szinte önkéntelenül táncra kel a lába. Két különös alak is feltűnik a menetben. Kéri György a skót kockás öltözetével és dudájával hívja fel a figyelmet, Landauer Pál pedig betyárgúnyájával. Daliásan menetel szekszárdi és solti mintákkal hímzett szűrében, fekete posztómellényében. Az övébe tűzve az ostor mellett ott a pisztoly is (persze, nem valódi). – A csikósnak nincs pisztolya, csak a betyárnak – magyarázza a tárgy jelentőségét. Azt is elárulja, hogy az ostora igazi kuriózum, az azóta már elhunyt Horváth János népi iparművész készítette neki hortobágyi kötéssel; a nyelét juh- és kecskecsontból készített faragványok díszítik. 

Mire a menet felér a községházhoz, az udvar szépen megtelik érdeklődőkkel, köztük sok a fiatal is. Kiderül, hogy legtöbbjük a nagyszülőkhöz jött haza, kifejezetten a rendezvény időpontjához igazítva a látogatást. Jó buli, jó a hangulat – mondják többen is. 

A tájházban az érdeklődőknek Erős Pálné, Anna, a Teveli Székely Kör tagja mesél a bukovinai székelyek népviseletéről, a kiállított babákon mutatja be a jellegzetességeket. – Minél több szalag volt a „menyasszon” fejdíszén, annál módosabb volt. Direkt mondom így, hogy „menyasszon”, „vőlegén” meg „lejány”, mert régen így mondták – magyarázza. Jellegzetes, régi szavak, mint ahogyan a pókapárna (pólya párna) és a pókaribanc (pelenka) is. 

Ez meg itt egy kontyolókendő – veszi sorra a következő érdekességet. Amikor a menyasszony az esküvője után éjfélkor átveszi a menyecskeruháját, akkor az anyósától kap egy kendőt. Ez jelenti, hogy a lányból asszony lett. Ahogyan a mondás is tartja: bekötötték a fejét. 
De nemcsak „innaplós” viseletek vannak, hanem „miesnapiak” is – vezet át a másik oldalra, miközben kíváncsian lesi, ki érti meg a két kifejezést. Egy idősebb hölgy rögtön rávágja: az „innaplós” az ünneplős, a „miesnapi” meg a mindennapi. 

Arra a kérdésemre, hogy létezik-e jellegzetes kismányoki népviselet, Erős Pálné, Anna ingatja a fejét. – A sváboknak és a bukovinai székelyeknek nem alakult ki közös népviseletük. De a népszokásaink keveredtek. Például a székelyek paprika nélküli kolbászt készítettek, majd idővel eltanulták a sváboktól a szalámitöltést, azaz a stifunder készítését. 

– Sváb részről viszont van jellegzetes kismányoki viselet, az itteni sváb lányok tiszta fekete ruhában esküdtek egészen az 1900-as évekig – hívja fel a figyelmemet Geyer Gábor, a Kismányoki Német Nemzetiségi Önkormányzat elnöke. – Nálunk a vőlegények a díszesebbek, virágkoszorút viseltek. Minél nagyobb, magasabb a virágkoszorú, annál módosabb a legény. 
Kifele jövet egy táblán akad meg a szemem, a balesetben elhunyt bányászoknak állít emléket. Illés Lőrincné, Márta ismeri a történetet. – Nagymányokon történt, még 1932-ben. Szénporrobbanás keletkezett, és 14-en odavesztek – eleveníti fel. – Könyvet is írtak az esetről, az a címe: Aprószentek. Ha már megfőztünk, elhozom magának – ajánlja fel készségesen. 

– Inkább arról meséljen, szeret-e Kismányokon élni? 
– Hogyne! Sokáig el akartam menni, azután mégis itt ragadtam. Két nagy fiam és két unokám van, ők már nem itt élnek, de mindig szívesen jönnek haza. A nagyobbik fiam mindig azt mondja: bárhol is lakik, ő mindig is kismányoki marad. 

– Lányok, figyeljetek kicsit a káposztás húsra, át kell öltöznöm. Szép ez a népviselet, de borzasztóan meleg – mondja egy asszony, és átadja a fakanalat társának. Az üstben rotyogó ételt óvatosan kóstolgatják, fűszerezik. – Mindjárt jöhet a hévöklész is! – vezényel egyikük. – Képzeljétek, az unokám barátja azt gondolta, hogy nálunk a gőzgombóc olyan, mint Ausztriában a hüttékben. Mondtam neki, hogy itt nem édes krém kerül mellé, hanem káposztás hús – mondja nevetve. 

Bevallom neki, hogy én is az édességre gondoltam, amikor hallottam a gőzgombócról. Erre az asszonyok szinte egymás szavába vágva mesélnek a jellegzetes sváb ételről, amelyet régen a bableveshez ettek. Hagyományosan vízzel futtatják meg az élesztőt, majd kelt tésztát készítenek. Kinyújtják, megszórják pirított, főtt grízzel, feltekerik és felszeletelik. A csiga alakú tésztát kevés, sóval és zsírral ízesített vízben főzik meg. – Akkor az igazi, ha kicsit odakap az alja. Sokszor készítettük gríz nélkül is, párolt répával vagy káposztával ettük – mondja egy idősebb hölgy. 

∗ 

Miközben hallgatom emlékeiket, érdekes név üti meg a fülemet: a színpadi műsorokat Hadikfalvi Béla konferálja fel. Hadikfalva egyike azon településeknek, ahol a bukovinai székelyek éltek és amely Hadik András nevét őrizte. Vajon véletlen? – Dehogy! – Hadikfalvi Bé­­la szája széles mosolyra húzódik. – Öregapám Hadikfalván született, Brengyán Istvánnak hívták. Amikor idejöttek, tiszteletből, emlékezetből vette fel a nevet. Nincs is más család az egész országban, amely ilyen nevet viselne. 

Hazafele készülődünk, Bőte Istvántól kapunk egy-egy szelet valódi kismányoki kenyérlángost; úgy „mentette ki”, mert igen nagy a keletje. Nem véletlenül. 
– Ha legközelebb jönnek, a „hévöklészt” is kóstolják meg! – kiáltják még utánunk az üst mellől a sváb asszonyok. Úgy lesz!