Boldog békeidők megidézése

Hűvös a reggel, amikor a ház előtt felmálházom Pompónia névre keresztelt vasparipámat. Gondolatban vállon veregetem magam, hogy még előző este előkotortam a szekrény aljáról a hosszú ujjú felsőt. Azután fél órával később kimelegedve gurulok be a városligeti Vajdahunyad várához, ahol már gyülekeznek a bringások. A férfiak zakóban, mellényben, kalapban, a hölgyek pedig hosszú szoknyában érkeznek ötven-, hetven- vagy éppen százéves kerékpárjaikkal, hogy felelevenítsék az első magyar kerékpártúra emlékét.

Sporttörténeti feljegyzések szerint egy angol hivatalnok, bizonyos Stiglitz úr hozta be Magyarországra 1878-ban az első kerékpárt. „Ezen gép – primitív és régi szerkezet lévén – csak keveset volt használva, nagyobb kirándulásokra nem volt alkalmas” – írta róla a Vasárnapi Újság. Egy évvel később Kosztovits László már egy újabb szerkezetű kétkerekűvel jelent meg a pesti utcákon; a „korszerű túra bicyclit”, vagyis a velocipédet „lábon” hozta Angliából: hazatekert vele. Hamarosan követői is akadtak: egyre több magasbicikli jelent meg a pesti utcákon. A lelkes velocipédesek 1881 húsvétján társas kerékpáros kirándulást is szerveztek, a Városligetből Gödöllőre tekertek. A mintegy negyven kilométeres utat nyolc óra alatt tették meg, és a korabeli híradások szerint „igen kimerülten” értek célba, másnap pedig hóviharban indultak vissza. 

Ezt a kirándulást idézi fel a veterán kerékpár emléktúra, amelyet először 2014-ben rendeztek meg Fülöp István és Siklósi János kezdeményezésére. Azóta egyre többen csatlakoznak, a mezőnyben velocipédesek, veterán-kerékpárosok, motorosok és autósok gyűlnek össze az ország több pontjáról, hogy végigjárják az útvonalat. Útközben több helyszínen is megállnak majd, a helyi lakosok legnagyobb örömére, hiszen sokan kíváncsiak a gyönyörűen karbantartott közlekedési eszközökre. Sőt, a legbátrabbak még arra is vállalkoznak, hogy – némi segítséggel – felkapaszkodjanak a velocipéd nyergébe. A tekerést már nem engedik a tulajdonosok a lelkes amatőröknek, hiszen rengeteg gyakorlás kell, hogy valaki biztonsággal hajtani tudja a járművet.

– Én másfél óra alatt belejöttem, de ebben van egy kis „csalás”. Éveken keresztül amatőr versenykerékpáros voltam, és jó az egyensúlyérzékem. Ez pedig sokat segített a tanulásban – meséli Czibere Zsolt, aki Kisapostagról érkezett a túrára. Azt mondja, öt éve döntött úgy, hogy – szó szerint – szintet lép és a sima kerékpár után velocipédre vált. – Kell a kihívás – teszi hozzá. 

Ring István szintén velocipédezik, azt mondja, ő így idézi meg a boldog békeidőket. Amikor éppen nem teker, akkor zenél: verklin vagy tárogatón játszik. Védjegye a kackiás bajusza. Amikor aziránt érdeklődőm, hogy mióta növeszti, csak mosolyog. – Azóta, mióta elkezdett nőni. Soha nem borotváltam le, mert férfiember bajusz nélkül ki sem megy az utcára. 

Közben újabb veterán csodák gurulnak be a Vajdahunyad várához. Peter Kobelak, aki rendszeres résztvevője a túrának, ezúttal egy 1939-ben gyártott masinát hozott magával Kassáról. Felesége pedig egy százéves, Kassán készített biciklin teker, amelyen a kerék mellett külön tartó van a napernyőnek is. – A dédnagyapámtól örököltem ezt a biciklit, eredeti Weiss Manfréd-féle kerékpár. Még látszik a logó és a vázszám is – mutat a vázra Papp Zoltán. – Nem teljesen eredeti, a láncot és a gumikat nem lehetett megmenteni, a nyereg is a 60-as évekből van, de így is veterán – magyarázza a fiatalember. Azt mondja, csak erre az alkalomra veszi elő, mert félti. – Ha bármi elromlik, már nem kapok hozzá alkatrészt. 

Bárkit kérdezek, hogy miért esküszik a veterán kerékpárokra, általában az a válasz, hogy a technika, az emberi leleményesség és teljesítőképesség iránti tiszteletből. A régi kerékpároknak ugyanis még nem voltak olyan kényelmi funkcióik, mint mai társaiknak (többsebességes váltó, karbonváz vagy éppen az elektromos rásegítés), csak az emberi erő hajtja őket. – Azért csináljuk, mert jópofa dolog, a világ meg olyan komor és rideg. Meg különben is: szeretjük a régi vasakat – érvel Hartmann Mihály. A 77 éves egykori műszerész negyvennégy éve kerékpározik napi rendszerességgel; rendszerint harminc–ötven kilométert tesz meg, de olykor százat is leteker egyhuzamban. – Mikor mennyire jut idő és erő – teszi hozzá. Azt mondja, néha lesajnáló pillantásokat kap, és akad, aki nyíltan rákérdez, miért teker ilyen „csotrogányokkal”. A legtöbben azonban inkább azon csodálkoznak, hogyan lehet ezekkel a régi gépekkel feljutni egy hegyre.– Azt válaszololom, hogy egyszerűen. Combból. Izomból. Tekerni kell, az a titka. – Nem bánja, ha valaki inkább az új kerékpárokra esküszik. – Nem vagyunk egyformák, különben unalmas lenne a világ – mondja. Ő maga a bringázás mellett futóversenyekre is járt, 19 maratont teljesített.– Menni kell, csinálni kell. Ha az ember nem mozdul ki, nem marad kíváncsi a világra, elveszti a motivációját, gyorsan leépül, főleg a nyugdíj után – vallja. – A családom gyakran kérdezi: neked mindig menni kell?! Én meg azt szoktam mondani: amíg bírom, mindig. Ha a Jóisten is úgy akarja, akkor még sokáig! 

– Szevasz, János! Nem a futóval jöttél? – Hidvégi Jánost, a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum muzeológusát fogadják így a gyülekezőn. – Á, kiszálkásodott az már. Meg így, hatvan felett nem is megy az olyan jól – legyint. 

Hogyan tud egy kerékpár kiszálkásodni? Valami különös műszaki hibára gyanakszom, de a magyarázat még ennél is meglepőbb: az őskerékpár fából készül. A különös járművet Karl Drais báró 1817-ben alkotta meg, és Laufmaschinénak, vagyis futógépnek nevezte el. Fából készült váza és vasalt fakerekei voltak, pedál, lánc és fék pedig nem került rá. Használójának a földtől elrugaszkodva kellett hajtania magát, nagyjából úgy, ahogyan ma a kisgyerekek hajtják a nyuszimotorokat. Technikatörténeti érdekesség, hogy állítólag a futógéppel Drais báró korának „klímaváltozására” reagált. Ugyanis 1815-ben az indonéziai Tambora vulkán kitörése után mintegy 150 milliárd köbméter kőtörmelék, vulkáni hamu került a levegőbe. Ennek hatására az 1816-os év nyara nagyon hideg volt Európában és Észak-Amerikában is: alig érett be a termés és élelmiszerhiány lépett fel. A takarmány drágulása miatt a lovak tartása is egyre nehezebbé vált, Drais emberi erővel hajtott gépe pedig egy lehetséges, ló nélküli közlekedési megoldást kínált. Hogy valóban ez ösztönözte-e közvetlenül a feltalálót, azt ma is vitatják, az azonban bizonyos: a futógép indította el azt a fejlődést, amelyből később a kerékpár megszületett. 

– Készüljetek, indulunk! A velósok mennek elöl, ők diktálják a tempót. A kereszteződésekben a kísérő motorosok biztosítják a forgalmat. Próbájunk egyben maradni – hangzanak el a legfontosabb tudnivalók, majd Siklósi János megfújja a sípot, és a színes menet nekilódul. Vidáman csilingelnek a csengők, integetnek a járókelők, és az autósok is türelmesen megvárják, hogy elkerekezzünk. – Vigyázzatok! Királydinnye a padkánál! – a figyelmeztetés pillanatok alatt végigfut a meneten, a kerékpárosok egymásnak adják tovább. – Idén rengeteg van belőle. Gumigyilkos. Már két belsőm bánja – bólogat valaki. 

Egy mellettem tekerő bringás beszédbe elegyedne velem, de többnyire csak bólogatni tudok neki. Vagy lihegni. Mert rekordsebességgel fogy a levegőm. Plusz figyelnem kell a tempóra, a hirtelen bukkanókra és a padkán leselkedő királydinnyékre is. Első megállónkhoz érve folyik rólam a víz, és a reggeli hűvös idő már csak múló emlék. 

Vendéglátóink kávéval, szendvicsekkel fogadnak bennünket, és menetkészen felsorakoztak az oldtimer autók is, amelyek itt csatlakoznak a menethez. Egy gyönyörű világoskék kabrió mellé parkolok le a biciklimmel, de az autó tulajdonosának szigorú tekintetét elnézve jobbnak látom, ha kicsit távolabb állítom le a kerékpárt. A 90 éves Horváth Zoltán nem véletlenül óvja 1932-es Fiat Balilláját. Ő maga újította fel az autót, és szerinte ilyen állapotban ez az egyetlen példány a világon. Azt mondja, a városban nem lehet vele közlekedni, mert Gödöllőről Törökbálintra négy óra alatt ér haza. – No nem azért, mert műszakilag probléma lenne vele. A mai napig pöccre indul – teszi hozzá gyorsan. Az a baj, hogy ha megállunk egy piros lámpánál, máris köré gyűlnek az emberek. Kiszállnak az autójukból, fényképezik, nézegetik. Gyakran két-három lámpaváltás is eltelik, mire újra elindulunk. Hát ezért haladunk nagyon lassan – mondja hamiskás mosollyal.– Negyven éve szereltem egy ilyen Fiatot. Az korábban Honthy Hannáé volt – kapcsolódik be a beszélgetésünkbe Óvári József. – Bécsbe került, onnan kerestek meg, mert leszakítottak róla egy dugattyút. Kivettem a motort, hazahoztam, és még a Révész utcai Moszkvics-szervizben csináltattam meg a generált – idéz fel. – Tudja, hogy mi lett azzal az autóval? – élénkül fel a hírre rögtön Horváth Zoltán, majd csalódottan veszi tudomásul a nemleges választ. Megszólal a síp: indulunk tovább. Hátsóm a speciális „betétes” kerékpárosnadrág ellenére is jelzi, hogy kemény a nyereg. Előttem egy édesapa teker, a vázra szerelt ülésen kislánya utazik egy macival. Kíváncsian nézelődik, miközben apja nyugodtan tartja a mezőny ritmusát és vidáman beszélget. Én meg lihegve kapkodom a levegőt. – Végigtekersz velünk Gödöllőig? – szólít meg egy kerékpáros, aki nem veterán gépen, hanem modern versenykerékpáron hajt; arcát bukósisak és napszemüveg takarja. – Annyit nem bírok – csóválom a fejem. – Dehogynem! Nem megyünk gyorsan. Kényelmes edzéstempó. – Már akinek! Egy versenyzőnek biztos – válaszolom lihegve. – Rég voltam én versenyző… – feleli talányosan. Azután alkalmi útitársam más húrokat kezd pengetni: – Gödöllőn meg mindig isteni az ebéd. Tavaly kétszer is repetáztam. 

Ha eszembe is jutna, hogy megfontoljam a lehetőséget, a következő kanyar után egyértelműen elvetem ennek az esélyét. Egy hatalmas emelkedő éktelenkedik előttem. – Mi ez a hegy?! – szakad ki belőlem. Útitársam felnevet és egyértelművé válik számára, hogy menthetetlenül amatőr vagyok, akinek edzettségi szintje a bányászbéka feneke alatt van. Segítő szándékkal taszít egyet a biciklimen, majd egy angolna gyorsaságával elillan a mezőny élére. Én meg hősiesen küzdök a „hegyen”, a veríték immár patakokban csordogál a hátamon. A következő pihenőnél kíváncsiságból megkeresem útitársamat. Kiderül, hogy Belvári András, azaz Beles volt az, a Vasas, majd később a BVSC egykori kerékpárversenyzője. Már messziről mosolyog: – Gödöllőig nincs több emelkedő. Jó, még egy kisebb van a körforgalom után, de tényleg annyi! 

Azután arról beszélgetünk, hogy milyen jövő áll a magyar kerékpársport előtt. – Hát nem nézted tegnap a szlovák körversenyt?! Magyar srác, Fetter Erik nyerte a szakaszt. Sok fiatal tehetségünk külföldi csapatoknál van. Magyarországon nem jut pénz erre a sportra. Egyetlen kerékpáros-versenypályánk van, azt is 1970-ben újították fel utoljára – hangja inkább csalódott, mint dühös. 
A rövid pihenő után újra jelez a síp: folytatni kell a túrát. Én már nem tartok a csapattal, hazafelé veszem az irányt. Bár nem teljesítettem a túrát, örömmel nyugtázom, hogy azért én is hozzátettem a magamét a hagyományőrzéshez: Kosztovitsékhez hasonlóan „igen kimerülten” értem haza.