Ékszerdoboz a szomszédban

Az ember hajlamos azt hinni, hogy a fővárosoknak törvényszerűen zajosnak, feszültnek és sietősnek kell lenniük. Hogy a beton és az üvegfalak között kötelezően lüktetnie kell a stressznek. Ljubljana azonban erre fittyet hány. Amikor leülünk a Ljubljanica folyó partján elterülő kávézók egyikének teraszára, az az érzésünk támad, mintha Európa egyik legzöldebb, legcsendesebb szabadtéri nappalijába csöppentünk volna. Itt a város nem diktál rohamtempót, inkább ráérősen hömpölyög, mint a smaragdzöld folyója. 

A szlovén főváros zsenialitása a léptékében és a tudatosságában rejlik. Az óvárosból szinte teljesen, de nem abnormálisan száműzték az autóforgalmat, így a tereket és a szűk kis utcákat visszafoglalták a kerékpárosok, a babakocsit toló családok és a turisták. Míg a magasban a ljubljanai vár koronázza a várost (1849-ben itt raboskodott gróf Batthyány Lajos), a folyóparti korzón a barokk és a szecessziós épületek között kellemes bohém világ vár. 

Hogy ezt a nyugalmat igazán megértsük, le kell szállnunk a vízre. A folyóparti kikötőkben nyitott kishajók ringatóznak, várva azokat, akik a város egy egészen más arcára kíváncsiak. Itt találkozunk a jegyeket árusító fiatal, szőke hölggyel, akinek a mosolyában ott van az a tipikus szlovén vendégszeretet, amit az elkövetkező napokban még lépten-nyomon tapasztalni fogunk. Amikor megtudja, honnan jöttünk, a szeme felcsillan. 

– Budapest? Ó, jártam ott két éve! Csodálatos város, az építészete egyszerűen lenyűgöző, a Parlament a Duna felől felejthetetlen – meséli lelkesen, miközben a jegyeket kezeli. Aztán a hangja kissé halkabbá válik, ahogy eszébe jut egy kevésbé kellemes emlék. – Csak… nos, a pályaudvaron sajnos nem voltam elég óvatos. Elég volt egyetlen pillanatra félrenéznem, és valaki elvitte a csomagomat, benne szinte mindenemmel. 

Megszólal bennünk az empátia, szabadkoznánk a fővárosi viszonyok miatt, de ő gyorsan int a kezével, elmosolyodik, és megnyugtatóan hozzáteszi: 

– Nem a város tehet róla, a zsebtolvajok minden metropoliszban ott vannak. De tudják, itt, Ljubljanában ilyesmitől nem kell tartani. Ez a hely hihetetlenül biztonságos. Nyugodtan ott felejtheted a telefonod az asztalon, ha visszamész érte, ott fog várni. 

És valóban: ahogy a kishajó elszakad a parttól, és motorja halkan felpörög, a folyó felől nézve ez a biztonságérzet szinte kézzelfoghatóvá válik. A víz szintjéről Ljubljana egészen új dimenzióját mutatja. Jože Plečnik, a zseniális szlovén építész, aki a huszadik század első felében átformálta a várost, igazi vízi korzót álmodott meg ide különleges hidakkal. 

Monarchia a folyóparton 

Vasárnap reggel a Ljubljanica menti sétány szabadtéri időutazás helyszínévé alakul át. Itt kap helyet a város híres régiségvására, amit az útikönyvek is számontartanak. Bár Szlovéniában járunk, itt szinte dominánsan jelen van az osztrák és az olasz hatás a jugoszláv mellett, de sok esetben magyar vonatkozású tárgyakra is rálelhetünk. Az árusok nyugalma is szembetűnő, nincsen harsány kikiáltás, nincs rámenősség. Tisztelettudó angolsággal vagy folyékony némettel válaszolnak a kérdésekre. Nem is tudunk ellenállni a kísértésnek, a gyűjtőszenvedély bennünket is magával ragad. Az egyik asztalnál, egy idős, svájcisapkás úrnál megpillantunk egy régebbi profi japán analóg fényképezőgépet. Némi alkudozás után el is tudjuk hozni a Yashicát. Ő is repdes, mi is, kiváltképp, hogy a típushoz személyes emlékeink is kötődnek. 

Kicsit arrébb, egy hatalmas tálcán egy másik korszak szimbólumára bukkanunk: egy kis Misa-kitűzőre. A kerek pocakos, barátságos mackó az 1980-as moszkvai olimpia kabalafigurája volt, ami ma a keleti blokk amolyan közös popkulturális örökségévé nemesedett. A legnagyobb kincs azonban egy apró régi angol játék, egy kicsi verébfigura a Teddy mackókat is gyártó Steiff gyárból. A madárka teste finoman megmunkált, pihéi már kissé barnultak, ám apró lábai még aprólékosan, valódi fémből készültek. 

Ahogy az ember maga mögött hagyja a fővárost, és az Alpok nyúlványai felé veszi az irányt, a táj láttán önkéntelenül is egy otthoni párhuzam tódul fel a gondolataiban. Szlovénia domborzata, a hegyek vonulatai, a völgyekben megbúvó vagy épp az ormokról lenéző kis falvak templomtornyai igencsak emlékeztetnek Erdélyre. Ugyanaz a fenséges természeti szépség, ugyanaz a lélegzetelállító zöld textúra. Van azonban egy óriási, szemmel látható különbség: a rendezettség. Szlovénia olyan, mint Erdély, csak egy patikamérlegen kimért, végtelenül gondos köntösben. Itt nincsenek elhagyatott, omladozó épületek a főút mellett, nincs út szélén felhalmozott szemét, se rendezetlen udvarok. A szlovének láthatóan, kézzelfoghatóan jobban vigyáznak a földjükre, mint ahogyan a románok vigyáznak a régen magyar kézben lévő, hányatott sorsú erdélyi tájra és épített örökségre. Szlovéniában minden fűszál a helyén van. Ez az ország nemcsak birtokolja a természetet, hanem mély tisztelettel és felelősséggel gondozza azt. És ez az óvó szeretet az, ami Közép-Európa egyik legélhetőbb és legvonzóbb oázisává teszi őket. 

Úton a kék szabadság felé 

Ahogy magunk mögött hagyjuk Ljubljana lankáit, a táj és az atmoszféra észrevétlenül átalakul. A Júliai-Alpok fenyvesei lassan átadják a helyüket a karsztvidék mészkőszikláinak, majd hirtelen megnyílik a horizont, és a leeresztett ablakon át megcsap minket a sós tengeri levegő. Szlovénia alig több mint negyven kilométernyi tengerparttal büszkélkedhet, de ezt a szűk sávot úgy tölti meg élettel, ahogy az nagyobb országoknak is a becsületére válna. 

A bázisunk Portorož, a szlovén „Riviéra” központja. A szállásunkról meredek lépcsősor vezet le a partra, ami jól kiépített, tiszta, és amerre csak lépünk, ismerős szavakat hallunk. Magyar beszélgetések foszlányai keverednek a sirályok hangjával. Nemcsak hallucináció vagy a hazatérési vágy játszik velünk: ahogy később a helyiekkel beszélgetünk, kiderül, hogy a szlovén tengerparton valóságos turisztikai őrségváltás zajlik. – Régebben szinte mindenhol olasz szót hallhattunk – meséli egy pizzériatulajdonos – De az olaszoknak az utóbbi években láthatóan elfogyott a pénzük, a gazdasági válság megviselte őket. Mostanra a magyarok vették át a helyüket. Ti lettetek az új törzsközönségünk! 

Ez a megfigyelés nem túlzás. Ott-tartózkodásunk alatt az volt az érzésünk, hogy a turisták hetven százaléka Magyarországról érkezett. A szlovének pedig – a tőlük megszokott pragmatizmussal és vendégszeretettel – azonnal alkalmazkodtak az új helyzethez. A pincérek, a fagylaltárusok és a boltosok büszkén villantják meg a frissen tanult magyar kifejezéseiket. A legmegdöbbentőbb élményünk egy helyi ékszerárusnál ér minket. A legtöbb külföldi kereskedő megáll a „Szia”, a „Köszönöm” vagy az „Egészségedre” szintjén, de ez a szlovén férfi messze túlszárnyalta a várakozásainkat. Amikor az egyik karkötő anyagáról kérdezzük, teljesen természetes kiejtéssel, mosolyogva vágja rá: „Rozsdamentes.” Egy ilyen technikai kifejezés hallatán az ember főként ámulatot érez: a szlovén kereskedő nemcsak eladni akar, de tiszteli is a vendégét annyira, hogy energiát fektet a nyelve megtanulásába. 

A partvidéken utazva Koper kikötővárosa jelenti az első igazi építészeti és funkcionális sokkot. Belvárosa egy csodálatos, velencei hangulatú ékszerdoboz, ahol a szűk sikátorok és a velencei stílusú paloták falai között tapintani lehet a múltat. Van azonban a városnak egy olyan arca is, amely egyszerre lenyűgöző és hátborzongató: a hatalmas nemzetközi teherkikötő. Egészen szürreális, szinte apokaliptikus látvány, ahogy a középkori negyed tőszomszédságában, a várostól mindössze néhány méterre gigantikus, tizenötemeletes ház magasságú teherhajók horgonyoznak. Ezek a monstrumok, a konténerszállítók és az óriási fémdaruk látványa félelmetes kontrasztot alkot a tenger természetes bájával. A szürrealitás tetőfoka azonban az, hogy ettől a kiterjedt indusztriális gépezettől alig egy kőhajításnyira gondosan kijelölt, kiépített szabadstrand található. Az emberek kedélyesen, zavartalanul napoznak és úszkálnak a vízben, miközben a hátuk mögött egy vízi monstrum úszik be épp a kikötőbe. 

Koperben és a környező tengerparti kisvárosokban sétálva azonban egy másik, mélyebb társadalmi igazság is szembejön az utazóval. Az utak mentén és az épületeken megjelenik a kétnyelvűség, mindenütt szlovén–olasz táblák köszöntik a látogatót. Szlovénia ezen része hosszú ideig a Velencei Köztársasághoz tartozott, és a szlovének ahelyett, hogy megpróbálnák eltüntetni, átírni vagy letagadni ezt a történelmi örökséget, büszkén és tisztelettel óvják azt. 

Magyar utazóként ezt a gesztust látva az ember szíve elszorul, és a gondolatai önkéntelenül ismét Erdély felé kalandoznak. Milyen éles és fájdalmas a kontraszt aközött, ahogyan a szlovének bánnak az olasz múlttal, és ahogyan a román állam viszonyul ma is Erdély magyarságához! Romániában a mai napig harcolni kell minden egyes magyar helységnévtábláért, a hatóságok sokszor provokációként kezelik az ősi nemzeti szimbólumokat, és szisztematikusan próbálják megfosztani a tájat a magyar identitásától. Szlovénia ezzel szemben megmutatja, milyen egy érett, magabiztos európai nemzet: ők nem félnek a múlt tarka szálaitól. Pontosan tudják, hogy az olasz örökség nem elvesz a mai Szlovéniából, hanem gazdagítja, színesíti és értékesebbé teszi azt, kiváltképp, hogy Szlovénia magyarlakta vidékein is működik a kétnyelvűség. 

Ahol elnémulnak a szavak 

Ha Ljubljana az ország feje, akkor Piran egyértelműen a lelke és a vizuális csúcspontja. Ez a tengerbe nyúló apró félsziget olyan gyönyörű, hogy az embernek első látásra eláll a lélegzete. Piranba szigorúan tilos autóval behajtani, így a látogatónak gyalogosan kell befogadnia a hely szellemét. 

A város szíve, a kör alakú Tartini tér egy tágas velencei fórum, amelyet színes homlokzatú, gótikus paloták ölelnek körbe. Innen indulnak ki azok a labirintusszerű, szűk, árnyas kis utcácskák, amelyekben sétálva az ember könnyen elveszítheti az időérzékét. A legnagyobb élményt azonban a dombtetőn álló Szent György-templom jelenti. Felkapaszkodva a meredek utcákon, a templomkertből olyan panoráma tárul elénk, amely valósággal beleég az emlékezetbe. Alattunk a pici város vörös cseréptetői úgy nyúlnak bele az Adria kékjébe, mint egy éles tőr. Onnan fentről nézve minden elcsendesedik. Látni a hullámok játékát, a távolban elúszó vitorlásokat és a horizontot, ahol a kékek összeérnek. 

Nagy szerencsénkre Piranban is belefutottunk egy régiségvásárba, amelyet a Tartini téren rendeznek meg, ez azonban valahol kulturális ellenpontja a ljubljanainak. Itt már inkább a mediterrán temperamentumon van a hangsúly. Az asztalokon olasz kristályok, iránytűk, kopott divatcikkek és még régi környékbeli képeslapok is hevernek. Itt találkozunk azokkal az olasz árusokkal, akikkel a kommunikáció felér egy hamisítatlan olasz vígjátékkal. Angolul nem beszélnek, és láthatóan nem is érzik szükségét. Amikor megkérdezzük egy tárgy árát, nem szabadkoznak a nyelvtudás hiánya miatt; helyette dallamos olasz szavakat hadarnak, mintha mi is a szomszédos Triesztben születtünk volna. Végül a kockás papírlapra skiccelt számok és a kölcsönös, hangos nevetés hozza meg a megegyezést. 

Ahogy az utolsó esténken kiülünk a pirani móló legvégére, és nézzük, amint a lemenő nap aranyra festi az Adria tükrét, a fejünkben összeáll a szlovén mozaik. Ez a kis ország, amelyet alig néhány óra alatt át lehet szelni autóval, olyan hihetetlen kulturális és természeti sűrűséggel rendelkezik, ami egészen egyedülálló Európában. 

A ljubljanai és a pirani régiségvásár tökéletesen megvilágította nekünk Szlovénia hídszerű lelkét. Egy nap még a hűvös, intellektuális, osztrák gyökerű közép-európai rendben hajókázol a sárkányok városában, később pedig már a mediterrán szabadságban mutogatsz egy árusnak. A szlovének titka az, hogy nem akarnak harsányak lenni. Nem akarnak felesleges luxussal elkápráztatni. Egyszerűen csak alázattal gondozzák a földjüket, tisztelik a történelmi múltjukat, és olyan biztonságos oázist teremtenek, ahol az ember egy pillanat alatt képes otthonosan érezni magát.