Hídon innen, hídon túl: Öcsöd

Bencsik Márta a kapuban vár minket, a csuhé- és szalmafonó népi iparművész takaros háza udvarán keresztül vezet be műhelyébe. A régi vályogházban kézi szőttesek, szalmából, csuhéból font aratókoszorúk, kalapok, táskák, szakajtók, virágok, díszek és ékszerek sokasága árulkodik készítőjük szorgalmáról és tehetségéről. Az asszony – ahogyan meséli – mindig is szerette a kézimunkát, az alkotás örömét. Egyszer, még a 90-es évek legelején, tobozkoszorúval nevezett be egy kézművespályázatra. Ott látta meg a szalmatárgyakat, és a „hideg is kirázta, hogy ebből a semmi anyagból ilyen csodákat lehet készíteni”. Másnap kiment a határba, és összeszedte a szalmaszálakat, amelyeket a kombájn a föld szélén hagyott. – Nekiálltam gyakorolni, kínlódtam, szenvedtem, mire rájöttem, hogyan kell az anyaggal dolgozni – eleveníti fel a kezdeteket. Első alkotása egy aratókoszorú volt. – Mifelénk az esőcsigás, vagy ahogyan errefelé mondják, esőzsákos aratókoszorú a jellegzetes motívum – mutatja a formát, amelynek gyökerei feltehetően abban a régi alföldi tapasztalatban keresendők, hogy errefelé az eső mindig ritka vendég volt. Márta a szalmafonás alapjait autodidakta módon tanulta meg, később kézművestáborokban leste el a szakma fortélyait, és 2000-től már oktatta is. Első zsűrizett munkájára a bírálók azt mondták, hogy az „a szalmafonás brüsszeli csipkéje”. Betlehemjét bemutatták a Vatikánban, tárgyaival pedig a milánói és az oszakai világkiállítás látogatói is találkozhattak. Az általa készített bábuk szerepeltek Palásthy György A szalmabábuk lázadása című filmjében. Sőt, még a főszereplő Haumann Péternek is megmutatta az alapfogásokat, hogy a színész hitelesen tudja eljátszani a filmben. Büszke az eredményeire, de számára az a legfontosabb, hogy minél többeknek megtanítsa a szalmafonást, gyékényszövést. – Rengeteg kreativitás van benne, nagyon sokat fejlődik általa a kézügyesség. És nemcsak az! Megtanít gondolkodni, bánni az anyaggal. A gyerekeknek ezért lenne fontos. Az időseknek meg valóságos terápia, segíti a finommotoros mozgás karbantartását – sorolja.

Ha nem szalmát fon, akkor szőnyeget sző, gyékénnyel dolgozik, szappant főz, sőt már arra is kérték, hogy kössön seprűt. Két lánya és négy lányunokája van. Szerencsére mindannyian örökélték a kézművesség szeretetét és a tehetséget is. 

Még sokáig hallgatnánk történeteit és csodálnánk aprólékos gonddal készített tárgyait, de az idő szalad, hamarosan kezdődik a híd „születésnapi” ünnepsége. Útközben eszembe jut, hogy édesanyám sokszor mesélte: kisgyermekként képes volt hajnalban felkelni, ha tudta, nagyapja aznap szekérrel hajt át az öcsödi hídon. Mindig elkísérte az útra. A nagyapa pedig, hogy kedveskedjen az unokájának, megadta a módját az átkelésnek: még fényes nappal is lámpást gyújtott a kocsin. 

Emlékeimből az autó döccenése hoz vissza a jelenbe: kátyúkkal szabdalt földúton jutunk le a Hármas-Körös partjára. – Sajnos, csak ide, a híd lábához tudtuk megszervezni az ünnepséget, nem kaptunk engedélyt a forgalom lezárására – magyarázzák a helyszínválasztást a szervezők. A szép számmal összegyűlt falubeliek azonban csak legyintenek, valaki meg is jegyzi: – Nem baj, nem kell tartani attól, hogy kiönt a Körös. Pedig volt olyan év, amikor a pillér pereméig ért a víz. 

Most csontszáraz a föld az ártéren, hónapok óta nem látott esőt; a mederben is soványra apadt a víz. Fejünk felett dübörög a forgalom, lent, a pillérek között susog az alföldi szél, miközben Jordán Ágnes néprajzkutató, a József Attila-emlékház vezetője a híd történetéről beszél a résztvevőknek. Árvízvédelmi okokból 1855-ben kezdődött meg a Körös szabályozása: több helyen átvágták a folyó kanyarulatait, új medret alakítottak ki, hogy mielőbb levonuljon az áradás. Az embert próbáló földmunkát öcsödi és környékbeli talicskások, kubikusok végezték kézi erővel. Az új folyószakaszon – a helyiek nyelvén az „ásott Körözsön” – eleinte komppal lehetett átkelni, majd a község 1876-ban saját költségén fahidat építtetett, ezzel állandó összeköttetést teremtve a „túlakörösi” földekkel és városokkal. Ezt váltotta fel az 1890-es évek közepén a korszerű, acélszerkezetű átkelő. 

A történelmi visszatekintés után Molnár András polgármesterrel a jelenről beszélgetünk. Azt mondja, változik a falu. Manapság sokan a mintegy hetven kilométerre lévő Kecskemétre, a Mercedes-gyárba járnak dolgozni, de azért a falu bevételeinek jelentős hányada ma is a mezőgazdaságból származik. Ugyanakkor a háztáji egyre inkább visszaszorulóban van. Ebben az aszályos időben nehéz a termelés, meg van, hogy lába kél a termésnek – mondja. De az egyik legnagyobb problémának a drogot tartja. Egy pohár sör árából vagy még olcsóbban hozzájutnak a szintetikus szerekhez; ki tudja, mit isznak vagy szednek be pár percnyi bódulatért. – Régen az alkohol volt a gond. Jött a busz, hozta a téeszből a dolgozókat, akik betértek egy-két vagy három körre a kocsmába. A rendszerváltáskor még 26 kocsma volt, ma már csak másfél. Az egyik reggel öttől délig tart nyitva, a másik később nyit és este 9-kor zár – szavai nem panaszként hatnak, inkább látleletet adnak az átalakulásról. Míg felsétálunk a műúthoz, tovább mesél a mindennapokról. – Nemrég készült el a zsidó temető kerítése és a Körös Tájház. Működik a posta, vannak boltok. Az óvodába és az iskolába pedig szép számmal járnak gyerekek, mert sokan vállalnak nevelőszülőséget. Ennek nagy hagyománya van a faluban; József Attila is így került ide annak idején – jegyzi meg. 

A gátőrházhoz érve elbúcsúzunk, innentől már Szabó Ildikó a helyi idegenvezetőnk. Szükség van a segítségére, mert a Körös-zugokban nehezen tájékozódik az idegen. A poros földút hatalmas fóliasátrak mellett vezet, a nyitott ajtókon keresztül látni a paradicsomtöveket. Végül egy kis tanyához érünk: a ház diófák ölelésében áll, a körülötte fekvő földet tárcsázzák. – Sajnálom, hogy nem jöttek korábban, már leszedtük a paprikát. Egy-egy tövön 60-80 cső volt – fogad bennünket Béres Antal. A 69 éves egykori mentőtiszt negyven éve foglalkozik fűszerpaprika-termesztéssel. Azt mondja, annyit ment már a tolikapával, hogy megjárta volna belőle Párizst oda-vissza. Korábban még 3,5 hektáron termelte a paprikát, most már csak fél hektáron. – Alig találni embert, aki jönne kapálni meg szedni. Nem akarnak dolgozni az emberek. Egyedül meg nem bírjuk a kis párommal. De ezt nem lehet abbahagyni, addig folytatjuk, míg van erőnk – indokolja a „visszaesést”. Korábban saját szárítóban dolgozta fel a paprikát, ma már nem vállalja. – Átviszem Tiszaalpárra, ott nagyon jól dolgoznak, az utolsó fázisban még malomkövön is átengedik. Az tökéletes simítást ad neki – magyarázza. Úgy számolja, idén a félhektárnyi területről 8-10 mázsa paprika jön le, amit a kunszentmártoni és a szarvasi piacon árusít a saját termésből készített házi repce- és tökmagolajjal együtt. – Az öcsödi paprikás, így ismernek a piacon. Vannak törzsvásárlók, és mindig kapom a visszajelzéseket, hogy milyen kolbászt, szalámit meg pörköltet készítenek a paprikámból. Vittek már tőlem Ausztráliába és New Yorkba is, de még a Seychelle-szigetekre is. Jó érzés ez nekem, már csak ezért sem lehet abbahagyni – teszi hozzá jogos büszkeséggel a hangjába. 

Az idei termést előző nap hozta el a szárítóból. 
– Fog ám rendesen, nézze csak meg a kezem – mutatja a paprikától elszíneződött ujjait, miközben ízlésesen elrendezi egy tálcán a zacskókat, és egy paprikafüzért is kanyarít köréjük. 

– Jaj, de sokat fűztem én is gyermekkoromban! Anyuék gyakran jártak napszámba, arra tartogatták a szabadságukat, hogy szeptember végén, október elején el tudjanak menni paprikát szedni. Azután a nap végén mindig kaptak egy vödörrel, azt fűztük fel – jegyzi meg Ildikó. 
– Most már nem kell vele szeptember végig várni. Főleg, hogy én nem magról vetem, hanem palántázok. Muszáj, mert olyan szélsőséges a májusi időjárás, hogy elviszi a fagy. Idén 40 fokos hőségben, vizes törölközővel a nyakunkban szedtük szeptember elején – válaszolja rá Tóni bácsi. 
– Emlékszem, pár éve még gumicsizma kellett, meg a zsákból csináltunk magunknak mellényt, hogy ne legyünk csuromvizesek a harmat áztatta paprikától – idézi fel Ildikó. 
– Ennyit változott a klíma – mondják szinte egyszerre. 
Térül-fordul Béres Antal, egy kosárból pogácsával vendégel meg bennünket. - Hellyel még nem tudom önöket kínálni itt a tanyán, lassan haladunk a felújítással. Azt remélem, jövőre már kiköltözhetünk – szabadkozik. Mint mondja, pár éve vette meg, és lassan talpra is állítja a százéves épületet. Minden vágya, hogy itt éljenek, mert csendes, nyugodt hely, a levegő is tiszta. Mutatja, hogy hol lesz a konyha, a szoba és az unokáknak a feljáró, hogy bekuckózzanak a padlástérbe. Az udvarra kiülőt tervez, meg az ólakat is rendbe hozza a jószágnak. – Van légkondink is – kacsint huncut szemmel. – Körbe a diófák! Nem is kell annál jobb! A kemence meg majd adja a meleget, sütni, főzni is lehet benne. Mondtam is a kőművesnek: hozzá ne nyúljon, mert óriási érték! 
Azután előveszi a tárcáját, benne fényképek a családról: fiáról, lányáról és a négy unokáról, Palkóról, Zalánról, Leventéről és Zétényről. 
– Melyikük viszi majd tovább a gazdaságot? – kérdezem. 
– Talán Levente. Reménykedem benne. Mert hát csak át kellene adni valakinek. Meg hát ki tudja, mit hoz a jövő? Ne legyen igazam, de eljöhet még az a világ, hogy a városban nem lesz élelmiszer. 

Bőven elmúlt már egy óra, amikor visszamegyünk a faluba. Csalódottan látom, hogy a helyi családi cukrászda, a Hegedűs–Kis Cukrászat zárva van. Gyermekkoromban sokszor kaptam itt igazi főzött fagylatot és házi krémest. – Csak hétvégén nyit ki, most a tulajdonosok kimentek kukoricát törni! – kiált át valaki az utca túloldaláról. 

Néhány házzal arrébb a terményboltos talicskán tolja ki az üzlet elé a hagymát és a sütőtököt. – Saját termés – mondja széles mosollyal a 77 éves Dóczi Lajos, aki lassan öt évtizede áll a boltban a mázsa mögött. Szereti csinálni; a dereka is bírja még a hajolgatást, emelgetést, mert „ki lett benne cserélve a csapágy”. Forgalom is van, de abból – azt mondja – már egy fiatalember nem tudna megélni. – Ez már csak az ilyen öregeknek való, mint én – mondja, és kiszolgálja a vevőt, aki kétezer forintért visz roppantott kukoricát a tyúkoknak. 

Lajos bácsi, van már paprika? Disznóvágásra kellene – kukkant be valaki az ajtón. 
– Van hát – és már hozza is a hátsó helyiségből a fűszert, másik kezében apró magokkal teli zacskó van. – Kömény nem kell a kolbászba? – kérdi. Mint kiderül, a köménymagot is házilag termesztik. Sőt, saját termesztésű mák is akad a háznál. 
– Egyiket se merem kitenni a pultra, mert gyorsan lába kél, ha érti, mire gondolok – magyarázza. Azután arról kezd beszélni, hogy mennyire megváltozott az egykori módos falu, ahol tisztes, dolgos emberek éltek. – Most meg? Nézzék meg, mennyi a lerombolt, elhagyott ház! A tulajdonosok összejátszanak a biztosítókkal, csak felveszik a pénzt meg a támogatásokat… Egyik-másik nem dolgozott egy óra hosszát sem, de a drogból meg a csalásból van pénze – hangjában düh és csalódottság hallatszik. 

Utunk a Körös Tájházhoz vezet. A jellegzetes alföldi házban régi bútorok, használati eszközök és fényképek idézik fel az egykori öcsödi mindennapokat, de helyet kapnak a mai közösség alkotásai, eredményei is. A helyiek egyik nagy büszkesége az egykori szövőműhely és a szőnyegszövés hagyománya. Öcsödön maradt fenn az ország legnagyobb, nyolc méter széles szövőszéke, amely mellett hat asszony készítette a perzsaszőnyegeket – köztük azokat is, amelyek az Operaházba, a Sándor-palotába és a Parlamentbe kerültek. Legutóbb három éve készült el egy ilyen óriási szőnyeg: egy éven át csomózták az öcsödi asszonyok. Ma a Parlament Nándorfehérvári termét díszíti. 

Bevallom, amikor Pasztelyákné Izbéki Rózával, a Pantó Antal Hagyományőrző Egyesület elnökével előzetesen megbeszéltük a találkozót, finoman utaltam rá, hogy úgy ennék igazi öcsödi kisperecet. Kívánságom meghallgatásra talált: az egyesület tagjai hatalmas tál lakodalmas pereccel és békebeli szilvalekváros papuccsal kínálnak. Izbéki Róza előveszi féltett kincsüket, a saját kiadású öcsödi szakácskönyv egyik utolsó példányát is. Miközben lapozgatom, nagyokat nyelek: felrémlenek az ismerős ízek és a régi emlékek. Dédnagymamám sokszor készített dugott végű galuskalevest, lebbencset, öregtarhonyát, tejes pitét. Búcsúzáskor nekem ajándékozzák a könyvet. – De azután főzzön is belőle! 

Hazafelé az öcsödi hídon át visz az utunk, a túloldalról még visszanézek a falura. A református templom tornya csendben figyel a sík határ fölött.