Badalói-szegért szól a harang
Trianonnal minden magyar település vesztett egy kicsit, ha másban nem, hát lélekben. Egy beregi falu, Tarpa azonban nyert – több száz hold földet. Egy ideje viszont veszély fenyegeti az ajándékot. A megrövidített falu, Badaló visszaköveteli az ősi jusst. Igen ám, de Badaló Ukrajnában van, Tarpa pedig Magyarországon! És köztük a határ – meg két békeszerződés.
Kép: Badaló, 2007. december 05. Balogh Zoltán művelődésiház igazgató és Nagy Endre polgármester a községháza előtt. Fotó: Ujvári Sándor
Badaló alatt furcsa alakzatot vesz az országhatár. Egészen a falu szélső utcájáig a Tisza sodorvonala a határ, de ott váratlanul felkanyarodik a gátnak, majd közvetlenül az alatt megy tovább Tarpának. A vízügyesek rémálma az a szakasz, árvízkor szinte megközelíthetetlen.
De amilyen veszélyes, ugyanolyan vadregényes is. Az ártéren hatalmas diósok, szilvások, öreg tölgy- meg kőrisligetek, és búzát, árpát, kukoricát ontó mezők – a híres Badalói-szeg. Ám így többnyire csak a tarpaiak meg a folyó másik oldalán lévő csekeiek mondják, mintegy jelezve, hogy az a rész a badalóiaké. Illetve csak volt, mert a trianoni békeszerződés levágta róluk. Oda badalói ember ma sem teheti a lábát. Legfeljebb Magyarországról.
De a badalói ember elvileg a kertje végében kanyargó Tiszára is csak engedéllyel mehet. Utánunk is például három határőr lohol, pedig csak a gáton sétálunk, és nem is akárkikkel. Nagy Endre, Badaló polgármestere és Balogh Zoltán kultúrház-igazgató a kísérőnk. A fiatal parancsnok arca megenyhül, mikor felismeri a két helybélit, de minket meglehetősen gyanakodva méreget. Ám aztán utunkra engednek, Nagy Endre mosolyogva mentegeti őket.
– Azt mondják, most is fogtak két négert… Magyarországra igyekeztek.
Mi pont az ellenkező irányba tartunk. Sárközi Gyulához, aki annak idején konkrét lépéseket is tett, hogy a Badalói-szeg visszakerüljön Badalóhoz. Vagy legalábbis kárpótolják őket érte.
– Soha be nem gyógyuló seb volt az az elcsatolt határrész a falu testén – magyarázza Balogh Zoltán. – De a megbonthatatlannak mondott szovjet–magyar barátság idején szólni se lehetett róla. Majd aztán a kilencvenes évek derekán, amikor nálunk is beköszöntött a demokrácia meg a józanabb ész korszaka, került felszínre megint a Badalói-szeg sorsa. Akkor a badalóiak még Magyarországra is elmentek, hogy kikérjék a vásárosnaményi földhivatalban a tulajdoni lapokat. De nem kell ahhoz tulajdonlap, hogy tudjuk, melyik földdarab kié volt.
Sárközi Gyula bent lakik a falu közepén egy nagy, magas házban. Az udvaron mindenféle gáztűzhelyek, rádiók, hűtőszekrények – Nyugaton megunt műszaki cikkek. A velük lakó számítástechnikus fiuk javítja fel s adja el őket. Kényszerből persze, mert hiába a diploma, csak számítástechnikából itt igen nehéz volna megélni.
A gazda kint bóklászik az udvaron, beinvitál bennünket a konyhába. Bent vígan lobog a gáztűzhely lángja, csak úgy üresen, céltalanul. Szóvá is tesszük ezt, de ő csak megvonja a vállát.
– Az a dolga…! Majd nem fog, ha elzárják az oroszok – aztán ránk néz, hitetlenkedve csóválja a fejét. – Maguk tényleg a régi földjeink miatt jöttek? – Aztán keserűen legyint. – Meghúzták már annak a barázdáját! Negyvennégyben, mikor bejöttek az oroszok.
– Letettek volna a Badalói-szeg visszaszerzéséről? – kapjuk fel a fejünket, hiszen pár éve a badalóiak még azt hangoztatták, hogy igazuk bizonyítására ők képesek akár a strasbourgi bíróságig is elmenni.
– Nem lesz már abból semmi! – szól közbe ekkor a vendéglátónk felesége, aki valahonnan a fenti szobákból jött elő a magyarországi vendégek hírére. – De nem is bosszankodnánk, ha annak idején nem biztattak volna annyira minket. Itt, Ukrajnában is, meg főleg Magyarországról. Meg is írtak egy levelet az emberek, s átvitték többedmagukkal Magyarországra, Torgyánnak címezve.
– Emlékeznek még rá, mi volt abban a levélben?
– Mindjárt felolvasom – tűnik el, majd tér vissza hamarosan egy öl papírral a gazda. Van azok közt minden, csak épp a levél hiányzik. Régi iratok, újságcikkek és egy Nagy-Magyarország-térkép. Sárközi Gyula kiemeli, a fény felé tartja, kicsit elérzékenyül.
– Mi még ebből tanultuk a földrajzot.
A Torgyán Józsefnek címzett levél azonban csak nem akar előkerülni. Sárközi Gyula mérges, de a felesége biztatja, hogy „tudod te azt fejből, nem kell ahhoz levél”. El is kezdi:
– „Egy olyan orvoshoz fordulunk, aki meg tudná gyógyítani a fájó sebeinket…” Hát, így kezdtem.
– Választ kaptak?
– Hogyne! Mint maguk.
Súlyos csend telepszik a konyhára, később tétován megkérdezzük:
– Mihez kezdenének a visszakapott földdel?
– Lenne annak gazdája! – emeli fel a szavát a gazda. – Itt még nem volt privatizáció, mi is ötven-ötven szoteken, durván egy hektáron gazdálkodunk. És mi tápot nem etetünk! Mi tengerin tartjuk a jószágot!
A badalói határ ma 1264 hektár – a Badalói-szeg 360. Hatalmas seb ez egy 1700 lelkes község testén. Nyilas, Beresztye, Csapó, Őrház, Holt-Tisza közi, Szarkaé, Szinaé – ilyen s ehhez hasonló dűlőneveket sorolnak vendéglátóink a szegből, s azt mondják, ők már annak is örülnének, ha visszatérnének a cseh idők. Mert akkor, a cseh uralom idején, 1920 és ’39 között az elcsatolt földjeiket szabadon művelhették. A cseh határőr állt a gáton, a határon, s intett, hogy mehetnek. Igaz, hogy kintalvás nem volt, de minek is háltak volna ők a mezőn, mikor a szájukban volt a falu?!
– Istenem, ha megérhetném, hogy még egyszer egy szekérderék dióval térnénk onnan haza! – sóhajt Sárközi Gyuláné.
Ülünk a nagy melegben, és sopánkodunk halkan, mikor Nagy Endre megszólal.
– Tudjuk mi, persze, hogy a nemzetközi békeszerződéseket nem lehet csak úgy megváltoztatni… De hát igazságos az, hogy mindig rajtunk, határon túlra szorított magyarokon csattanjon az ostor?!
– Így van ez ezer éve – sóhajtja Sárközi Gyula, és hogy kicsit felvidítson minket, megmutatja a hátsó udvaron a füstölőjét. Kinyitja az ajtót, s kiemel egy rudat, rajta vagy hat szál, gyönyörűen pirosló kolbásszal. Aztán váratlanul azt kérdi, van-e nálunk magnó, mert írt ő egy verset nemrég Petőfihez, hisz közeledik a születésnapja. Magnónk nincs, de azért két sort lejegyzünk: „Jöjj Petőfi, szállj le hozzánk a magas egekből,/ Bontakozz már végre ki a szürke fellegekből.”
Odaát, Tarpán ötven-hatvan embert érinthet a vitatott 360 hektár sorsa. A régi tarpai földügyek talán legjobb ismerője, az egykori termelőszövetkezet főagronómusa, Esze József azonban erősen sokallja a 360 hektárt.– Az legfeljebb 360 hold – állítja. – Tarpának az összes ártere 1800 hold, s a Badalói-szegnél vannak sokkal nagyobb táblák is benne. De hogy a badalóiaké volt az a föld, azt elismerem.
Elismeri ezt Tarpán mindenki, az új tulajdonosok azonban ma már a magukénak tekintik a privatizáció után megkapott ottani földjeiket. És aligha adnák vissza… talán, ha kárpótolná őket az ország, vagy mondjuk az Európai Unió. Vagy például a nagyhatalmak. Végtére is azok erőszakolták rá az új határt a két falura kétszer is – Trianonban az első, majd Párizsban a második világháborút követően.
– Az a gond, hogy az elmúlt másfél évtizedben az új tulajdonosok rengeteg munkát beleöltek abba a szegbe – magyarázza Esze József. – A téeszvilágban más lett volna… Akkor még én magam is szívesen megengedtem volna, hogy átjárjanak a régi gazdák a földjeikre. Ám akkor, a nagy Szovjetunió idején pisszenni se lehetett az odaáti magyaroknak. Ma már, hál’ Istennek, lehet, de szerintem lekéstek ők arról a földről. Talán a magánosítás kezdetén… akkor még lett is volna némi esélyük.
– Van bent a szegben maguknak is földjük?
– Mértek volna nekünk is annak idején, de én tartottam magam az apám szavához: Ebül jött jószág nem fial.
– Mivel lehetne egyáltalán rávenni a tarpaikat, hogy lemondjanak azokról a földekről? – kérdezzük az egyik szép portán a gazdát, Kopócs Józsefet.
– Semmivel! – zavarja mérgesen a sarokba a kutyát a nyugdíjas traktoros. – Én ott hét éve már eltelepítettem három hektár diót, egy vagyonba került. Tudják, mennyibe van egy diófacsemete? – néz ránk sokatmondóan.
De mi már ezt tudjuk Esze Józseftől: négy-ötezer forint darabja. És hét éve se volt sokkal olcsóbb.
– Hát akkor megérthetik, hogy ragaszkodom hozzá – mondja csendesebben.
Öreg eperfa mellett állunk, dicsérjük, hogy milyen jó lehet az alatt nyáron hűsölni, de ő felmutat a fára. Ott fent már kettéhasadni készül, egy vastag drótkötél tartja össze. – Egyszer mindennek vége – mondja Kopócs József, s már kint a kapuban, a búcsúparola közben váratlanul visszatér a Badalói-szegre: – Nekem hat hektár jutott benne. A Holt-Tisza-közi részen. A gazdájáról is tudok, az Orosz Berti bácsié volt, annak idején még egy aszaló is volt benne. Sajnálom, higgyék el, sajnálom, hogy így jártak, de maguk szerint annyi év után érdemes megbolygatni ezt a régi ügyet?A Badalói-szeg túlsó sarka Tarpától legalább hét kilométerre van, kocsival sáros időben lehetetlen eljutni oda. Legfeljebb a nemrég murvával leszórt gáton. Kelemen Béla polgármester a társunk, aki gyakran megfordul erre – futva vagy biciklivel. Világlátott ember, hazaköltözése előtt fontos gazdasági pozíciókat töltött be, három éve azonban elege lett abból a világból, ahol minden a pénzről szól. Ma már sokkal fontosabb számára egy olyan világ, ahol az ember az ember – és a természet barátja. Úgy véli, a Badalói-szegben meg lehetne teremteni ezt a világot.
Gyönyörű vidéken járunk. A mentett oldalon szépen zöldellő mezők, fiatal almáskertek, az ártéren öreg nyárfák, holtágak, szilva- meg diófasorok – a régi felső-tiszai dzsungelgyümölcsösök utolsó hírmondói.
– Akár európai mintaterületté is lehetne nyilvánítani ezt a pompás tájat – mutat körbe a gátról. – Polgármesterként én persze nem szólhatok bele a tulajdonlásba, de ha valahol meg lehet valósítani a folyó menti fokgazdálkodást, hát akkor itt igen. Akár úgy is, hogy a tarpaiak valamiféle kárpótlásával a badalóiak mondjuk birtokgondozókká válnának a régi földjeiken. Az országok közötti kapcsolatokban ezzel valószínűleg egy új jogi fogalom, jogi státus születne, de miért ne lehetne ezt Magyarország és Ukrajna között először bevezetni?
Kőhajításnyira állunk a tegnapi helytől. Az ukrán határőrök a felhőkig emelkedő megfigyelőtoronyból ugyanolyan szigorúan távcsöveznek, mint tegnap, de ide, a magyar oldalra persze már nem rohannak utánunk. Pedig most leballagunk teljesen a Tiszáig. A parton elvadult szilvás, kicsit odébb még romjaiban is fenséges öreg diófás – és harangszó. Tarpa ide hétezer, Badaló hetven méter, nem kétséges, az ottani harangszót halljuk.
Hirtelen szomorú csend telepszik ránk… Pedig hát azok a harangok egyáltalán nem biztos, hogy a Badalói-szeget búcsúztatják. Lehet, hogy épp az újjászületését köszöntik. Legalábbis előlegezik.
Ujvári Sándor felvételei
