Életműdíj a pálinkáért, avagy a Zsindelyes legendája

Ha az ember Újfehértón kinéz a Nyírség Expressz ablakán, a vasútállomással szemben egy takaros kis falut lát, fehér tornácoszlopos házakkal, iskolával, tájházzal, fogadóval, kápolnával – a száz évvel ezelőtti képeslapokon találkozhatunk ehhez hasonló faluképpel. Ezek a házak azonban nem százévesek, az elmúlt két-három évben épültek! S még ma is épülnek.

Különös a neve – Zsindelyes Cottage. A második szó angol, s nincs rá megfelelő magyar kifejezés. Afféle vidéki pihenőhely, ahová elbújhat az ember, és élvezheti a falusi nyugalmat. Közben ehet, ihat, csónakázhat, s ha szerencséje van, még a pálinkafőzés rejtelmeibe is beleshet. Megtanulni persze nem fogja két-három nap alatt a szakmát, de megtanulja majd megkülönböztetni a jó pálinkát a rossztól, s ha jó az orra, talán a körtét sem keveri majd össze a meggyel. Mármint a körtepálinkát a meggypálinkával.

Sokáig Papp József se igen tudta megkülönböztetni a kettőt. A Zsindelyes-tanyán felnőtt vendéglátónk Újfehértón érettségizett, aztán a helyi textilüzemben, majd termelőszövetkezetben dolgozott vezető raktárosként, és eszébe sem jutott volna soha, hogy egyszer az ő családja lesz Magyarország egyik legismertebb, s egyik legnagyobb forgalmát lebonyolító szeszfőzdéjének tulajdonosa. Mely egyébként messze nem egy szokásos szeszfőzde csupán – a környék egyik legfontosabb kulturális és szabadidős központja is egyben.

Bennünket is itt fogad. Hétközben vagyunk és a tél derekán, nincs nagy mozgás a faluban. Hideg, északi szél süvít az utcán, nem is hagy sokáig dideregni bennünket, beljebb tessékeli a vendégeket. A vadonatúj falu talán legnagyobb, Betekintőnek is nevezett épületében órákat elidőzhet az ember. Megcsodálhatja a serlegektől, oklevelektől, kitüntetésektől hemzsegő termet, a pálinkaillatoló részben próbára teheti a szaglószerveit, elmélázhat a házi múzeumban – ahol még Papp József is a szokottnál tovább elidőz.

Nem csoda, harmincéves történetének tárgyi emlékeit őrzi az a terem.

No, akkor kezdjük az elején!

– A sógorom, Kecskés Gyula és az édesapja volt az ötletadó gazda, ők találták ki, hogy főzzünk pálinkát – avat be minket a kezdetekbe. – A két Kecskés igazi ezermester volt, és megrögzött újító, akik a kockázatvállalástól se riadtak vissza. Márpedig az 1980-as években magánszeszfőzdét tervezni…! Ám ők azt terveztek, és 1984-ben meg is valósították az álmukat. Egy régi állomásfőnöki tanyán beüzemelhették az ország negyedik magánfőzdéjét.

Hogy mennyire volt tudatos a helyválasztás, már nem tudni, de azt igen, hogy korábban évszázadokon át több csárda is működött azon a környéken, s talán arra gondolhattak az állomásfőnöki porta megvételekor, ha a régi csárdák jól működtek, miért ne csinálhatná meg a szerencséjét az ő pálinkafőzdéjük is?

De maradjunk még egy kicsit azoknál a régi csárdáknál! Mi tagadás, nem mindegyiknek volt jó hírneve, de hát a csárdák már csak ilyenek. Itt van például a Fövenyesi vagy épp a Szemszúró dűlőn működő csárda, amelyik ijesztő neve ellenére az egyik legtovább működő italmérője volt a fehértói, kállói, hugyaji tanyavilágnak. Később aztán a csárda a Zsindelyes nevet kapta, és hosszú ideig nagy népszerűségnek örvendett a környékbeliek s az átutazók körében.

A Kecskés-féle főzde híre is hamar szárnyra kapott, rövidesen alig győzték teljesíteni a kívánságokat. Rövidesen Papp József is bekapcsolódott a munkába. A helyi téesz terményforgalmazásával éjjel természetesen nem kellett foglalkoznia, egy edzett fiatalember meg akár mozgás közben is tud aludni pár percet, így az éjszakák legtöbbször a főzdében teltek.

De megérte. Olyannyira, hogy ’89-ben Papp József le is számolt a téeszben, s átvette a főzde vezetését.

– Azért nem ilyen egyszerűen ment ez! – meséli nevetve. – Kellett hozzá a kalandvágyó, mindig új utakat kereső sógor is, aki ’89 húsvétján eljött hozzánk locsolódni, s bejelentette, ő bizony nekivág a nyugatnak, megnézni, hogyan élnek odaát. De nem egy-két hétre csupán! Át is adná nekem a főzdét bérbe, meg fogunk egyezni. No, most mit tegyek, töprengtem, hiszen szerettem a ­téeszbeli munkát, de hát a pénz, a család, a kölcsönök. Így aztán, ha félve is, de belevágtam.

Ment is szépen minden úgy, mint régen, de egy év francia tapasztalatával a hátán hazajött a sógor, s azt javasolta, hozzanak létre egy társas vállalkozást. Meg is alakították az Abszint Szeszipari Kft.-t, s a kereskedelmi jogosítvány megszerzésével azt gondolták, övék a világ. A bérfőzés mellett saját palackozású gyümölcspálinkát is gyártottak.

Csak vették és vették a rengeteg almát, s már úgy volt, hogy meghódítják a már akkor is kiváló minőségű pálinkájukkal a piacot, de közbeszóltak a „jugók”. Pontosabban a jugoszláv konyak. Talán emlékszünk még arra a barna löttyre, amit hordószámra hordtak be magyar fiaink a déli szomszédtól. Borzasztó volt az íze, de az árával nem lehetett versenybe szállni.

Nehéz idők voltak. Az üzem felfuttatása érdekében hitelre volt szükségük –, 36 százalékos kamatra! –, amit törleszteni kellett, mert különben elárverezik a két családi házat. De miből? Ekkor jött a nagy ötlet. A sógor a tokodi üveggyárból hozott egy rakás féldecis üveget, Nyírturáról meg egy csomó műanyag kupakot, és a két család apraja-nagyja nekiállt töltögetni. Hamarosan az ő „féldekásaikat” itta a fél ország. Nagy haszonra azonban így se igen tettek szert, de azért megéltek, mint a többi ügyes főzde.

Ők azonban többre vágytak, a ’90-es évek derekán már komoly üvegekben próbálták kínálni a komoly italt, de nagyon ráfizettek. Továbbra is az olcsó volt a sláger. Nagy pofont kaptak, jó időre el is ment a kedvük a kísérletezéstől. Az ezredforduló aztán tényleg fordulót jelentett a vállalkozás életében. Az volt az az év, amikor a sógor végleg kiszállt az üzletből, s Papp Józsefre várt a cég továbbvitele.

Addig náluk is az alma, a szilva, a barack volt a legfontosabb alapanyag, de 2003-ban úgy döntöttek, kipróbálják nagy tételben a meggyet is. Meg is vettek vagy 250 mázsát, s a meggypálinkájukkal megjelentek a budapesti élelmiszeripari kiállításon.

– Az igazat megvallva, remegő lábbal érkeztünk meg a fővárosba, de a siker reményében – mondja Papp József. – Különösen a csapatom tagjai, vagyis a feleségem, a sógornőm, a keresztlányom bizakodott, mondván, ha már annyira dicsérték otthon, itt is tetszeni fog a pálinkánk. Tetszett is! Nagy aranyéremmel tértünk haza, az ágyasunk pedig az újdonság díját kapta. Megérte a sok munka.

De nem ez volt a legnagyobb felismerésünk. Hanem az, hogy márkanevet kell találnunk a termékeinknek. Mi ugyanis azzal a ma már mosolyt fakasztóan „szellemes” névvel jelentünk meg a kiállításon, hogy „kisüsti barack”, „kisüsti meggy…”. Igen ám, de mi legyen a nevünk!? Hónapokon át törtük a fejünket, amikor az egyik vasárnapi ebédnél beugrott: Zsindelyes. S ezzel nem csak a régi csárdára, de a tanyánkra is gondoltam, ahol felnőttem, ahol megtanítottak az életre a szülők, a rokonok, a szomszédok.

A régi bérfőzdékben többek közt az volt a jó, míg „főtt” a pálinka, az emberek fél napokat elüldögélve jóízűeket beszélgethettek. A mai Zsindelyesen már nincs bérfőzés, de Papp József ma is szívesen elbeszélget a hozzá forduló barátokkal, ismerősökkel. De az ismeretlenekkel is, már ha az ideje engedi. Ami sajnos kevés, hiszen az idegenforgalommal kiegészült vállalkozásuk ma már félszáznyi embernek ad munkát, ráadásul őt nem csak a pálinka kultusza érdekli.

Született szabolcsiként küldetésének érzi azt is, hogy a meggynek, a gyümölcsnek is megbecsülést szerezzen. Sikerrel. Az újfehértói fürtös meggyből készített pálinkájuk 2007-ben hazai, 2014-ben európai földrajzi oltalmat kapott, a meggy pedig mind Magyarországon, mind Európában eredetvédett gyümölcs lett.

A „fürtösben” rejlő lehetőségek továbbra is élénken foglalkoztatják. A nemrég a Pálinka Nemzeti Tanács életműdíjával jutalmazott házigazdánk már a „Fürtös régió” fejlesztésén töri a fejét. Benne többek közt egy olyan manufaktúrán, ahol az eredetvédett gyümölcsből készülnének a különféle termékek, és ennek folyamatát a kíváncsiak közelről is szemrevételezhetik.

Biztosak benne, hogy ez sokakat fog érdekelni. S közben a díjazott pálinkák élvezetéről sem kell lemondaniuk.