Felbolydult méhkashoz hasonlít Somogysárd. Hogyisne, amikor az utolsó alkalmazottakat is elbocsátották a rendőrség által fenntartott lótenyésztő telepről, s az ezerháromszáz lelkes faluban hirtelen negyven százalékra ugrott a munkanélküliség. A polgármester méltánytalanságot említ, a rendőrség veszteséget.

Öt ló kétszázmillióért

– Megette a rosseb az egészet!
Szarka László konyhájában üldögélek. A kövérkés férfi mosolyog, de a szeme fényes. Több mint tíz évet húzott le a telepen csődörösként.
– Mert ha csak harminc lovat meghagynak! Csak ennyit kértünk. Abból talpra álltunk volna néhány év alatt. De nem! Vitték az összeset.
Egy idősebb asszony, az édesanyja az asztalt törölgeti, nem szól, krumplis pogácsát tesz elém.
– Amikor azt a két gyönyörű lovat el kellett vezetnem tavasszal, fel a kocsira, akkor éreztem meg, hogy baj van – húzza fel a férfi a szemöldökét. – Akkorra már a fias kancákat is üresen hagyták.
– Azt hallom, hogy veszteséges volt a telep – jegyzem meg.
Barátsággal tekintett eddig rám Szarka László, de a szeme villanásából látom, ennek most vége.
– Persze, hogy az volt – emeli a hangját mind jobban nekihevülve –, amikor hetvenhektárnyi zabot kellett betárcsázni múlt ősszel is! Ott rohadt el lábon az egész. Azt mondták, nincs pénz az üzemanyagra, hogy learassák. Érti ezt? A szántásra még volt, a vetésre még volt, az aratásra nem volt. Milyen gazdák voltak ezek? Na, mit szól?
Nem szólok, de időt sem hagyna rá, úgy folytatja:
– Meg a szénát is megette a rosseb. A magtár padlásán meg négyéves zab feketedett, ahelyett, hogy adták volna a lovaknak. Vagy legalább a csikóknak. Nem lehetett. Persze, hogy veszteségesek lettünk.
A férfi merő panasz. Göthös dögöket hoztak ide annak idején, mondja, ők javították fel a lovakat, most meg is lehet nézni, egy járőrnek sem kell szégyenkeznie a lova miatt.
– Átvette a rendőrség azt a gyönyörű telepet ’93-ban, nem költöttek rá, hagyták zülleni az egészet – kavarog benne a vihar. – Persze, hogy aztán olcsón túl lehessen adni rajta – zsörtölődik még. Kicsit ki is húzza magát, mint aki megmondta a frankót.
Az anyja csípőre teszi a kezét, mint aki szólni akar, de aztán meggondolja magát.
– Úgy bántak el velünk, mint a rúgott csikóval – nyitja tágra a szemét a férfi. – De… de legalább harminc lovat hagytak volna…
Laczó János szintén az anyjával él, éppen a házát újítgatja, amikor rányitok, de azért szívesen önti ki a keserűségét csurom mész ruhájában.
– Világhírű lovak voltak itt ezelőtt, úgy higgye el nekem, világhírűek – emlékezik a zsokétermetű férfi azokra az időkre, amikor még nem a rendőrség igazgatta a telepet. – Tíz ügető kanca került innen a babócsai téeszhez, de többet hozott nekik a konyhára, mint az egész mindenség.
– És most mit kezd magával?
Vonja a vállát, az anyjára néz, aztán rám.
– Azt ajánlották, menjek el szamártelepre, van itt egy a közelben, keresnek két embert.
– És megy?
– Menjen az, akinek két anyja volt! Hát mi vagyok én? Birka?


Két férfi kanyarodik a lovastelep bejárata elé, mindkettő kerékpáron.
– Bemennénk egy percre – szól a testesebb a biztonsági őrnek. Nyakában patkószegekből hajlítgatott kereszt. Czifra Zoltán ő, a telep kovácsa volt.
– Engedély nélkül nem lehet – válaszolja az őr.
– Csak egy percre. Otthagytam egy papírt a fiókomban.
– Nincs ott már semmi sem, kiürítették.
– Hagyjad, Talpas! – legyint borostás társa, Elekes Tibor, aki villanyszerelőként kereste a kenyerét a telepen. – Ezekkel úgysem mész semmire. Inkább igyunk valamit.
– Pedig az ügyvédnek kellett volna – néz tanácstalanul a kovács Csikós Nagy Márton polgármesterre, akivel lassan egy órája várjuk a bejárat előtt, hogy megérkezzen Budapestről a belépési engedélyünk.
A polgármester meggyőződése, hogy az alkalmazottakat szabálytalanul bocsátották el. Ha ugyanis hét munkavállalónál többnek mondanak fel egyszerre, az már tömeges elbocsátásnak minősül, ezért egy hónappal előtte értesíteni kell őket is, meg a munkaügyi központot is. Ez nem történt meg márciusban sem, amikor 24 alkalmazottjától vált meg a telep vezetése, s most, augusztus 15-én sem, amikor a maradék 44-nek is útilaput kötöttek a talpa alá. A tévedést a rendőrség elismerte, a határidőket módosította, ám a dolgozók az őket ért méltánytalanság miatt kártérítésben reménykednek.
Az engedély végre megérkezik, ám csupán a „sajtónak”, Csikós Nagy Mártonnak kívül kell maradnia.
– Az oroszok nem végeztek akkora pusztítást, mint a rendőrség, majd meglátja – bocsát utamra a férfi.
A telepen Gerhard Emese, a rendőrség által Somogysárdra vezényelt felszámoló vezet végig.
A bejárat közelében épület, a cserepeket szél kuszálta, faláról eső áztatta le a vakolatot.
– Ugye nem gondolja, hogy ez a mi időnkben ment így tönkre? – kérdezi a vezetőm. Utasítása szerint ugyan nem nyilatkozhat, de azt nem tiltották meg neki, hogy megszólaljon.
A telep közepén évszázados fák között barokk stílusú kastély terpeszkedik. A 250 éves épület a Somssich családé volt, az államosítás során a Kutasi Állami Gazdaság vette birtokba, a rendszerváltást követően, Boross Péter belügyminisztersége idején pedig a rendőrség vette meg. A későbbi miniszterelnök a közeli Nagybajomból származik, édesapja Somogysárd környékén volt erdész.
A kastély előterében kandalló, felette lyuk tátong.
– Innen feszített le a polgármester egy lovas képet – mutat a rendőrnő a semmire.
Később említettem a polgármesternek, mire ő:
– Még szép, hogy leszedtem, hiszen a községé volt.
A hivatalban mutatta is a festményt, több más kép társaságában. Rajta a hírneves somogysárdi fakó.
Az egykor szebb napokat látott kastély fala embermagasságig vizes, a konyha vakolata omladozik.
– Ezek titkos iratok – csukatja be az árnyékként kísérő őrfőnök fotós kollégámmal a kályhán talált füzetet. Elkésett, addigra már kilestük belőle a titkokat: az egyik nap például meggylevest tálaltak ebédre.
Nincs a kastélynál jobb állapotban a magtár sem. Legkonokabbul talán még az istállók dacolnak az idővel. A telep fénykorában háromszáz ló nyerített bennük. Külföldre is szállítottak innen kiképzett lovakat, horvát meg holland rendőrök pedig itt ismerkedtek a lovas járőrözés rejtelmeivel.
A tribünre lépünk, amelyről egykor a sárdi lovak sikereinek tapsolhatott a közönség – a versenypályát már felverte a gaz. A polgármester 133 kupát és vázát mentett át a leendő múzeum számára, valamennyi a szobájában zsúfolódik.
– Csak papírokat égettettem – bólint a felszámoló egy hatalmas halom üszökre.
A faluban ugyanis nem egy alkalmazott állítja: saját szemével látta, amint az emeletről még ki sem csomagolt bútorokat dobáltak le, s hányták halomra. A rendőrnő szerint ilyen nem történt: amire a szolgálatnak szüksége volt, azt elszállíttatta, amire nem, azt elárverezték, a maradékot pedig konténerekben hordja el a telepről a megyei lomtalanító cég.
– Egyet nem engedtünk csak: lopni – így a rendőr. – Éppen azok terjesztik a rossz hírünket, akik szerettek volna egyet-mást ingyen hazavinni.
Bizonyára azokra gondolhat, akik úgy tudják: a legértékesebb gépek meg még az árverés előtt magánkezekbe kerültek.
– És most mi lesz a teleppel? – kérdezek rá.
Kérdésemmel vétettem, olvasom ki a szeméből: ha megmondaná, az a nyilatkozat kategóriájába tartozna.
– Nekem csak az a feladatom, hogy a kiürítést levezényeljem – hangzik a lakonikus válasz.
Ha viszont az öt somogysárdi kocsma valamelyikében teszem fel ugyanezt a kérdést, azonnal naprakész választ kapok. Kár, hogy nem egyeznek. A legtöbben mindenesetre Csányi Sándor OTP-s vezért emlegetik, de számosan fogadnának Suchman Tamásra, a Horn-kormány egykori miniszterére is mint befutóra.
– Mit gondol, polgármester úr, kié lesz a telep?
A faluvezetőt már a kastélylátogatás után faggatom saját faragású szobraival zsúfolt lakásában.
– Az év végéig még bizonyosan a rendőrségnél marad. Bencze József országos rendőrfőkapitány személyesen ígérte meg, hogy ha a falu igényli, akkor megkaphatjuk.
– Mit tud kezdeni egy ilyen kis falu egy ilyen nagy teleppel?
– Éppen a napokban tárgyaltam az olasz lószövetség elnökével. Nagy üzletet lát benne, a taljánok imádják a pecsenyecsikót, egy négyhónaposért akár 150 ezer forintot is el lehet kérni. De úgy tudom, Mach Gyula sem mondott le a telep megvételéről.
Jól tudja. A kiváló orosz kapcsolatokat emlegető, fegyvergyártásáról elhíresült nagyvállalkozóhoz hazafelé tartva kopogok be bábonymegyeri lakásán.
– Fél évet veszítettem – kínál hellyel a férfi. – De még az idén enyém lesz a telep – adja tudtomra a lehető legtermészetesebb hangon.
Ez egyenes beszéd, s a magyarázattal sem marad adós. Levelet ad a kezembe, vételi szándéknyilatkozatot. Lényege: százmilliót adna a telepért, s átvenné az alkalmazottakat is. Illetve egy részüket, pontosítja a leírtakat.
– Ezt utasította el tehát a rendőrség – jegyzem meg.
– Ettől kezdve még a lábamat sem tehettem be a telepre. De, mondom, az enyém lesz. Pontosabban egy hétfős csapaté, amelynek az élén állok. Csupa lóhoz értő kolléga.
– Folytatja majd a lótenyésztést?
– Azt is. A kastélyt rendbehozatom kétmilliárdért, nagyszerűen megfelel vadászkaszinónak. Mert a környező erdők tele vannak pompás vadakkal.
Mach Gyula magabiztos, ám a rendőrközpontban más sorsot szánnak a telepnek.
– Az ingatlan független szakértők szerint 248 millió forintot ér. Tudja ezt Mach Gyula is, miért gondolja hát, hogy a rendőrség 150 millió forintot ajándékoz neki? Mivel a területre nem tartunk igényt, az ingatlant visszaadjuk a kincstárnak.
Sipos Gyula dandártábornokot, az országos rendőrfőkapitány gazdasági helyettesét hallgatom a Teve utcai székház 10. emeletén.
Később felhívtam Dénes Péter agrármérnököt, a Mach Gyula által alakított csoport egyik tagját, ő úgy tudja, a törvény lehetőséget ad arra, hogy a kincstár hasznosításra átadjon állami értéket. Márpedig ha az önkormányzat megkapná, ők szívesen beszállnának…
– Egyáltalán miért vonul ki a rendőrség a telepről? – kérdezem Sipos Gyulát.
A férfi papírt vesz elő, ráírja: kétszázmillió forint, majd egy nyilat rajzol, s írja tovább: öt ló.
– Ezért – magyarázza. – A telep a csekélyke bevétel levonása után évente kétszázmillió forintot vitt el az állami költségvetésből. Vagyis valamennyiünk pénzéből. És mit kapott ezért? Ezt – mutatja. – Öt lovat. Ennyire van ugyanis szüksége a rendőrségnek évente. Ön fenntartotta volna a telepet?
– De honnan lesz ezentúl a rendőrségnek lova?
– Megvesszük. Mint ahogy tettük azelőtt is, hogy a somogysárdi telep hozzánk került. Árverésen néhány százezer forintért már nagyon jó lovat lehet kapni, aztán mi kiképezzük.
A faluban hallott visszásságokat emlegetem, a betakarítatlan zabot, a kastély vizes falait, egyebeket, mire a gazdasági vezető csak bólogat:
– Rossz gazdák voltunk, írja csak meg nyugodtan. Rossz gazdák, de nem nekünk felróhatóan.
A műemléki épületegyüttesre hivatkozik, a rossz minőségű, bérelt földekre, az elavult technológiára, az erős kínálati piacra.
– Ráadásul közalkalmazottakkal kellett a mezőgazdasági munkát végeztetnünk. Hol van még ilyen Magyarországon? Nevetséges. Amikor átvettük az állományt, az ügetőlovakat, versenyekre kellett járnunk velük – ingatja a fejét, mint aki maga sem akarja elhinni, hogy ilyen történhetett. – A rendőrségi törvény szerint a mi feladatunk a bűnüldözés, nem a vetés meg az aratás. Meg a lótenyésztés. De ennek most vége.


Kállai Márton felvételei

Friss cikkek

Piroska és a juhászok
Konténerek vízen és szárazföldön
Mivel horgássz hideg vízben? – Ellenállhatatlan hideg vízi aromák
A Szabad Föld az AGROmashEXPO vendége volt
Megjelent a Szabad Föld legújabb lapszáma
2023.01.27.
Használjuk a hideget
Ne várjon, amíg késő lesz!
Szerdától látogatható 41. AgromashExpo és AgrárgépShow
Meghallgat, társalog, inspirál és elkísér
Eltávozott az isteni Lollo
Az elfelezett alma
Protokoll síron innen és túl
Júniusig lehet pályázni
2023.01.20.
Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.