Szilvalekváros katedrák

Hiába sírjuk vissza a letűnt világot, mikor a faluban a pap, a doktor meg a tanító szava szabta a rendet. Ma az orvos éjfélig adminisztrál, a pedagógus pályázatok papírtigriseivel küzd. Ám új szereposztás készül, s ha minden igaz, az értelmiség tudástőkéje hamarosan kamatozni kezd. Igaz, ebből sem futja majd tekintélyt parancsoló terepjáróra…

RiportPalágyi Edit2007. 11. 02. péntek2007. 11. 02.
Szilvalekváros katedrák

Hatesztendősen szívesebben igazgattam a copfjaimat, minthogy elmélyüljek a szociológiai tanulmányokban, ám azt megsejtettem, hogy a falusi értelmiség sorsát ellentmondásos erők igazítják. Ha a nagyapámmal, aki a hegyközi falu iskolaigazgatója volt, végigmentem a főutcán szolgálati lakásuktól a helyi közélet színterének számító kisvendéglőig, végét járta a türelmem. A nemzet akkor már nyugdíjas napszámosát nemcsak megsüvegelték a szembejövők, de lépten-nyomon szóba elegyedtek vele, tanácsát kérték. Magam viszont arra vágytam, hogy eljussunk végre a vendéglőbe, ahol – s ezt úgy könyveltem el, mint a tanári pálya tekintélyének legfőbb bizonyítékát – rekordgyorsasággal kihozták a narancsitalomat. Természetesen csatos üvegben…
Egy kevésbé kedélyes alföldi községben viszont – ugyancsak a hatvanas években – megismertem a titokzatosság ködébe burkolózó orvost, aki időnként injekciós tűvel „támadott”. Az iskola udvaráról érdeklődéssel figyeltem, vajon sikerül-e biciklijével becéloznia a kaput a doktor bácsinak, vagy nekimegy és esetleg el is esik, mint ahogy azt máskor is megtette. Szüleim szavaiból kihámoztam: mindez azzal lehet összefüggésben, hogy a körzeti orvos gyakran felönt a garatra. Éreztem, a fehér köpeny misztériumával nem fér össze ez a gyanúsítgatás. Így mikor torokgyulladást kaptam, s kihívták hozzám a doktort, próbáltam tisztázni a félreértést.
– Apu meg azt mondta… – kezdtem, ám nem sikerült befejeznem a mondatot. A szüleim ugyanis, nehogy megfázzak, rám húzták a takarót. Egész a fejem búbjáig…

*

A diákok fehér ingüket gombolgatják, a tizenkilenc tagú tantestület egyetlen férfitagja az erősítőt bütyköli. Ünnepre készülnek Makláron, mindjárt kezdődik a műsor a kultúrházban. A tanáriban lázas készülődés, az igazgatóhelyettes, Baranyiné Heninger Zsuzsa mégis hagyja, hogy megzavarjam.
– Az értelmiségi hivatásnak már nem jár magától értetődő tisztelet. A tanártól függ, kiharcolja-e magának szívósan, hogy megbecsüljék – magyarázza a pedagógusnő, aki tizenhét éve áll a maklári katedrán. Könyveket vásárolni, színházba, moziba járni? Na, ez már nehezen fér bele a fizetésükbe – ingatja a fejét, nekem pedig eszembe jut, hogy néhány hete Noszvajon jártam.
Egy hatalmas házba csöngettünk be az Eger melletti településen. Élénk tekintetű, bőbeszédű asszony nyitott ajtót, Majnár Józsefné, aki messzi földön híres szilvalekvárjáról. Kézművesvásárokon kínálja a finomságokat, például Szentendrén. Az asszony csak az üvegek díszítgetése közben mesélte, mintegy mellékesen, hogy németet és informatikát tanít a bükkzsérci iskolában. A sulit már kétszer összevonták, félő, a harmadikra rámehet az állása. Csoda-e, hogy éjjel kettőig kavarja a rotyogó szilvát? Aztán meg várja a nagyhangú pestieket, akik telepakolják a kocsijuk csomagtartóját lekváros üvegekkel.
Ám térjünk vissza Maklárra!
– Ha egy férfi áll a szószéken, rá könnyebb felnézni. Ám egy nőnek sokat kell bizonyítani ahhoz, hogy elfogadják – vélekedik a református lelkésznő, Pocsai Julianna, akire az iskola egyik osztálytermében lelek rá. Hittant tart, egyetlen leányzónak. A lelkésznő huszonnyolc esztendősen került Maklárra, húsz esztendőn át ez a község volt az otthona. Egymagában érkezett, s itt sem talált társra. Ma már bölcs mosollyal elfogadja az isteni akaratot, amely egyedüllétre szánta. Csak az szomorítja, hogy nem elég összetartó már a református kisebbség. Például sem náluk, sem a katolikusoknál nem dívik újabban, hogy keresztelő vagy esküvő után családi asztalukhoz invitálják a papjukat.
A plébános úr, Korózs Péter bő egy éve költözött ide. Ha nem hozta volna magával idős szüleit, igencsak magányos volna. Előtte ugyanis legalább hét esztendeig nem volt saját, helyben lakó papja a községnek. Elszoktak tőle, hogy bekopogjanak a parókiára.
– A papnak együtt kell élnie az emberekkel, hiszen ő falu a lelke. Ám ehhez újra kell építeni a közösségi életet – mondja Péter atya. Azt tervezi, hogy először a gyerekeket próbálja maga köré gyűjteni. A mesterek már festenek, mázolnak, felújítják a plébánia öreg épületét, lesz benne egy olyan terem is, ahol a fiatalok összegyűlhetnek. Az udvart befüvesítik, hadd rúgják a bőrt a bemerészkedő nebulók.

*

Felbomlanak a régi szerepek, hiába sírjuk vissza a helyi tanító, lelkész meg pap hajdani becsületét. Ahogy hiába keressük az egykori falu gerincét adó parasztságot is ma, amikor a lakosságnak alig tizede foglalkozik mezőgazdasággal. A legtöbben nem ott dolgoznak, ahol laknak, s ez átrajzolja a települések életét. Olyannyira, hogy a magyar vidéknek nincs is jellegadó társadalmi csoportja – tudom meg Csurgó Bernadett szociológustól, az MTA Politikatudományi Intézetének kutatójától. Egy országos felmérés szerint az emberek többsége úgy gondolja, hogy vidéken főként cigányok, szakképzetlenek és problémás nagycsaládosok élnek. Sőt, maguk a vidékiek is így vélekednek… (Az már egy másik vizsgálatból derült ki, hogy a falusi értelmiség fele – főleg a pedagógusok és a közművelődésben dolgozók – a rendszerváltás vesztesének érzi magát.) Rosszat tesz magának az a település, amelyik nem becsüli s nem „használja” a maga értelmiségét. Azokban a falvakban, ahová kirajzik az intelligencia a nagyvárosi méhkasból, általában felpezsdül az élet.

*

– Csillogó ablakkal, kisöpört udvarral fogadtak minket, mikor harminc éve Kápolnára költöztünk. Büszkén várták az új doktort, s nemcsak mint gyógyítót, hanem mint képzett embert. Ma már elképzelhetetlen az ilyen, fásultak az emberek – meséli Bereczné Huszár Éva. Férje máig körzeti orvos, az asszony előbb pedagógus-népművelő volt, majd húsz évig Egerben levéltároskodott. Most nyugdíjas, mégis ötkor kel s este tizenegyig szorgoskodik, legfőképp a Kápolnáért Közalapítványért. Pályázatokat ír, hogy csurranjon-csöppenjen az európai uniós pénz.
– A LEADER annyi papírmunkával jár, hogy amiatt már biztosan kivágtak egy erdőt – legyint fáradtan Éva. Nyáron kézművestábort rendeztek e pályázat pénzéből, mézesbábokkal, nemezeléssel, szalmafonással. Most jött vissza a levél, hogy 35 hiánypótlást kér a központ, s ennek harmada nem is tűnik jogosnak…
Este hét óra múlt, Éva asszony csak most talált időt a beszélgetésre. Igaz, ráérünk, mert a férje rendszerint éjjel fél tizenkettőig bajlódik a papírmunkával a rendelőjében. Berecz doktor kiábrándult, úgy érzi, a hivatása leszálló ágban van. Napi vitákban őrlődik a betegekkel, akik rajta kérik számon a vizitdíj bevezetését meg az egészségügy átszervezésének összes kellemetlen „mellékhatását”.
Kápolnán, ahol régen dalárdák, színjátszó körök színesítették az életet, ezerhatszázan élnek. Közülük három-négyszázan jönnek el egy­egy nagyobb rendezvényre. Persze csak akkor, ha akad, aki hívja, megszólítja őket. Nos, Bereczné Éva magára vette ezt a szerepet, s cipeli teljes erejével. Mégis zavarba jön, mikor arra terelem a szót, hogy két éve, mikor e címet alapították, díszpolgárává választotta a község.
Mit mondhatna ő erre?
– Az ember nem feladat nélkül született a világra…

*

Írástudók és farizeusok – eme két táborra különültek el a székelyföldi Lövéte férfiúi három évtizede. A magukat „írástudónak” nevezők körébe tartozott az orvos, a fogorvos, az állatorvos és néhány szép reményű érettségiző. Ők voltak azok, akik – miközben a csinos könyvtároslányon legeltették a szemüket – kiszámolták, hogy a Székelyudvarhely és Csíkszereda közt félúton fekvő bányászfaluban évente és fejenként fél lejt költenek könyvre, alkoholneműre viszont 300 lejt. Fél lejért, pontosabban 45 baniért persze nem adtak semmit, az eredmény úgy jött ki, hogy az orvos vett évente két-három kötetet, s azt átlagolták a három és fél ezer lövétei közt.
Kik tartoztak a „farizeusok” táborába? Nos, a bányászok, villanyszerelők, lakatosok, akik nem fordultak ugyan a szellem napvilága felé, viszont mindig tudtak fizetni a lövétei kocsmában…
Mindezt Sata Árpád, az egri Gárdonyi színház társulatának tagja meséli egerszalóki otthonában, időnként megpödörve a bajszát. Az ötvenes éveiben járó színész úgy emlékszik, szülőfalujában a pap volt a legfőbb tekintély. A katolicizmus bástyájának nevezett Lövéte plébánosa alig mozdult ki a parókiáról, mégis mindenki tudta, hogy az ő szava zsinórmértékéhez igazítják a falu dolgait. Így volt ez a „módszerváltásig”, amikor is a papot kikezdték. Egy borsodi faluban lelt menedéket, s csak meghalni tért meg a Hargitához.
Sata Árpád édesapja igazi elsőgenerációs értelmiségi volt. Bányász létére gyorstalpaló káderiskolát végezhetett, s megtették előbb a tanács, majd a téesz elnökének. Helyzete felemás volt: sem az ész emberei nem fogadták be, sem az egykor egyívásúak nem engedték vissza maguk közé.
Fia életét is átszőtte e kettősség. Árpit befogták kaszálni, kapálni, lovat hajtani, ráadásul nem csintalankodhatott egy jót, mert rádörrentek: mit szól majd az apád! Ugyanakkor – mivel mégis az intelligenciához tartozott – pénzt áldozhatott a Lövétére érkező mozikaraván vagy éppen a tájoló színtársulat előadásaira. Ennek is része volt abban, hogy színpadi sikerekről álmodozott, majd el is végezte a marosvásárhelyi színiakadémiát.
Kolozsvárról költözött Egerbe tizennégy éve. Albérletekben húzták meg magukat, majd – öt évre rá – saját panellakáshoz jutottak. Már épp berendezkedtek, mikor egy ingatlanos megkérdezte, nem költöznének-e Egerszalókra. Akkoriban az egri társulat több tagja menekült szűk színészházi kuckójából a hőforrásáról híres községbe.
– Én falura többet nem – vágta ki Árpád a sommás választ. A felesége szeme azonban felcsillant… Így esett, hogy tíz éve szalókinak mondhatják magukat. A helybeliek ismerik a színpadról, egy-egy fontos bemutató után gratuláló telefonokat kap. Ám nélkülöznie kell azt a nimbuszt, amely hajdan Lövétén övezte, ahol a nyolcvanéves bácsika is előre köszönt neki, mondván: Te vagy a színész, ugye fiam? Isten hozott…
Igaz, ma már Erdélyben is hasonló szelek fújdogálnak, mint mifelénk, ahol a siker mértékegysége lassan Győzike lesz.
– A múlt nyáron Csíksomlyón léptünk fel az Egri csillagok musicallel. Épp az előadásra hajtottam a Renault kocsimmal, amikor egy román fiú megállított, hogy útlezárás van. Letekertem az ablakot. Szóba elegyedtünk – somolyog Sata Árpád, majd idézi a párbeszédüket.
– Hová, hová? – tudakolta a fiatalember.
– Csak ide Csíksomlyóra, előadásra – feleltem én.
– Milyen műsor, rock and roll?
– Nem, de zenés darab…
– Maga színész? – nyílt nagyra a fiú szeme.
– Az volnék…
– Aztán nagy színész?
– Olyan, amilyen – szerénykedtem.
– Hát olyan nagyon nagy nem lehet – mért végig az ifjonc –, mert akkor nem ilyen gyenge autóval járna. Futná legalább egy terepjáróra!

Habik Csaba, Németh András Péter és Gál Gábor felvételei

Ezek is érdekelhetnek