Doppingsarc

Sokkal inkább azon, hogy manapság a MACS, a WADA vagy akármilyen csúnya betűszóval jelölt szervezet munkatársai bárkit nyugodtan piszkálhatnak, zaklathatnak, hiszen a doppingellenes harc jegyében mindent szabad. Különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül áldozzák fel a legfeljebb ötszázaléknyi bűnös lebuktatása érdekében a sportolók „tiszta" kilencvenöt százalékának nyugalmát, és mindenféle felelősségre vonás nélkül utazhatnak egyes emberekre, sportágakra. Mert azért azt csak a nagyon naivak hiszik véletlen egybeesésnek, hogy a Kovács Ágnes-balhé után másfél héttel csaknem minden válogatott úszót vérvételre köteleznek.
A kolléga mesélte, hogy kint járt Ausztriában a hétvégi Innsbruck–Rapid focimeccsen. Tizenöt másodperccel a lefújás után egy civil ruhás, sosem látott emberke kirángatta a döntetlent ünneplő tiroliak közül Orosz Pétert, beviharzott vele egy üres szobába, kezébe nyomott egy edényt, majd leguggolt mellé, és kiguvadt szemekkel nyolc centiről nézte, hogy a vizeletminta-adás rendben zajlik-e. Amikor Orosz halkan megjegyezte, hogy ekkora figyelem közepette nem könnyű produkálni, az úr száraz hangon válaszolt: örüljön, hogy nem én tartom. És nem az edényre gondolt.
Hogy hol a határ? Ebben a harcban nincs határ. Hamarosan megérjük, hogy a WADA-ellenőr magát jóképű dzsigolónak álcázva beépül a doppinggyanúba keveredett élsportolóhölgy hálószobájába, netán kerekarcú nagymamaként a mákos bejgli sütése közben vérmintát vesz az unokától.
A sportolók kilencvenöt százaléka pedig tűr, alkalmazkodik, befogja a száját, és csak néha gondolkodik el azon: vajon mi értelme van napi tíz kilométert úszni, három órát futni vagy négy kilót kiizzadni, ha évente húsz percig ünnepelt hős, a köztes időben meg potenciális bűnöző?