Sportnapló

Magam az utóbbiak közé tartozom, Kína ötezer éves kultúr-történetét egyszer majd elolvasom, ha sok időm lesz. Már bocs… Pedig ezúttal tétje is volt a tíz és fél ezer sportoló színpompás felvonulásának: egynémely divatdiktátorok a formaruhák versenyeztetését is megkezdték. Sajnos, a mieink nem nyerték el a konzervatív angol stylistok tetszését, a Guardian azt írta, hogy a magyarok egyenruhája volt a legcsúnyább valamennyi között. Ízlés dolga, a lányok kiskosztümjén vibráló piros virágokból akár egy hullámzó hímes rétet is ki lehetett nézni – igaz, egy kamionnyi szétömlött Túró Rudit is. A britek az utóbbit vizionálták.
Ezen az elmarasztaló megítélésen valamelyest javított, hogy egy internetes szavazáson viszont Drávucz Ritát a harmadik legszebbnek szavazták a női résztvevők közül. A magyar női vízilabda-válogatott erőssége a Fiorentina pólósaként Firenzében pallérozza olasztudását, s ha visszavonul a sportolástól, előveszi sportmenedzseri diplomáját és azt kamatoztatja majd. Egy biztos, a tüzes tekintetű szajoli lánynak aligha lesznek elhelyezkedési gondjai…
A pekingi híradásokat látva-hallgatva a rendezvény biztosítása egy hadgyakorlathoz hasonlatos. Hol van az 1952-es helsinki olimpia, amikor diákotthonokban laktak a résztvevők, a szerencsésebbek pedig 14 darab 2-3 emeletes, frissen épült házban kaptak szállást? Viszont szabadidejükben együtt sétálhattak a nyírfaligetekben, és a finn főváros polgáraival szabadon elbeszélgethettek. De nosztalgiával gondolhat az ember a moszkvai, 1980-as világversenyre is, ahol ugyan morcos kiskatonák segédkeztek a rendfenntartásban, ám Misa mackó bumfordisága segített abban, hogy kitrükközzük a Vörös Hadsereget. Az egyenruhások Kazahsztántól Üzbegisztánig minden tagköztársaságot képviseltek, legtöbbjük nehezen igazodott el a belépők, igazolványok, kártyák rengetegében, így könnyű volt megtalálni a leggyengébb láncszemet és ott áttörni a kordont. Ami fontos volt, az a fénykép és a pecsét a papíron: így történhetett, hogy egy gemkapoccsal és egy darab zsineggel a nyakamba erősített buszbérlet segített eljutni a csónakban ülő Deme Jóskához, ahol elbeszélgethettem vele a kajakosok startja előtt.
Az olimpiai faluba való bejutás már a szovjet fővárosban sem volt egyszerű. A magyarok irodáját Elbert György vezette, vele próbáltam egyezkedni a belépő ügyében. Tucatnyi érvet sorolt, miért nem lehet bemenni, végül, makacsságommal szembesülve, azt mondta: – Diktáld be az adataidat, meglátom, mit tehetek… Amikor lebetűztem mindent, így szólt: – Te azon a napon születtél, amikor a fiam! Délután gyere ki, le lesz adva a neved a portán. Kimentem, bejutottam, és beszélgethettem Gedóval, Baczakóval. Igaz, hogy akkor még állt az a két torony Amerikában.

Nem rajtoltunk fergetegesen
Elkezdődtek a versenyek is Pekingben, és mi, magyarok, nem startoltunk valami viharosan. Számos éremesélyesnek tartott versenyzőnk búcsúzott már az első napokban, de favorit csapataink is botladoztak az indulásnál. Nem esett jól a vízilabdázók 10-10 arányú döntetlenje, főleg úgy, hogy már három góllal is vezettünk az Európa-bajnok Montenegró együttese ellen, aztán az utolsó másodpercekben egyenlítenünk kellett… A kézilabda leánykoszorúja sem hitte volna, hogy örömtáncot kell majd lejteniük egy Brazília elleni döntetlen után, pedig így történt. A vívó lányaink sem idézték meg Elek Ilona szellemét, aki 1936-ban és 1948-ban is olimpiai bajnok lett női tőrvívásban. Közben pedig volt egy háború… Most a lányaink közül Knapek Edina ötödik helye volt a csúcs, a többiek megalázó vereségekkel búcsúztak. A szomorú az, hogy mindezt a szakágvezető, Bernát Zoltán, sikerként értékelte. Alighanem a magyar futball lecsúszása is hasonló helyzetmeghatározással kezdődött… A férfi párbajtőrözők közül Boczkó Gábor kevéssel maradt el az éremtől, Imre Géza és Kulcsár Krisztián a közelébe sem jutott. Bekezdtek a bunyósok is – betlikkel. A cselgáncsozók sem igazolták a szakvezetés hurráhangulatát. Szurkolóinkat az uszodában érték eddig a legkellemesebb élmények. Cseh László világklasszisát csak űrbeli produkcióval sikerült überelni az amerikai Phelpsnek, de belőle szerencsére csak egy van… Sidi Péter a légfegyvert pontot érően durrogtatta – talán ő is többet várt magától. Lassan már megszokjuk, hogy a teniszező Szávay Ágnes sem kényeztet el bennünket. Ezúttal is így történt, az első meccs után elbúcsúzott az egyéni küzdelmektől. Ami viszont szíven ütötte a magyar sportbarátokat, az a három férfi kardozó méltatlan elköszönése a pásttól, hiszen Nemcsik Zsolt Athénban még döntőt vívott az olasz Montanóval.

Ungvári külön eset
Az már biztos, hogy nem lottóznék együtt Ungvári Miklós cselgáncsozóval. A fiúnak olyan pechsorozata van, ami ritka a sporttörténelemben. Már a négy évvel ezelőtti athéni olimpiára is balszerencsésen készült. Az ötkarikás játékok előtt Podolszkban voltak edzőtáborban, amikor az egyik orosz edzőpartnere úgy bokán rúgta, hogy a Sportkórházban kellett a törött porcait eltávolítani. Aztán egy kihalt mezei úton, Cegléd határában karambolozott egy személygépkocsival – mivel motoron ült, így rövid időre elvesztette az eszméletét. Pestre utazott kivizsgálásra – a vonat a Nyugati pályaudvaron kisiklott. Innen már csak az volt hátra, hogy  – amikor az olimpiai kvótát ünnepelendő – egy este szórakozni indult szülővárosában, egy nekihevült diszkós hátulról bicskával combon szúrta. Hogy az olimpián egy tunéziai bíró három (!) másodperccel a mérkőzés vége előtt leléptette az orosz Amil Gadanovval szemben – mondván, benyúlt ellenfele ruhájának ujjába –, már nem is meglepetés. Helyezetlenül végzett, pedig az éremért járó dotáció jobb helyre nem kerülhetett volna, mint a tízgyerekes ceglédi családba. Ahol két fiú – Zoli és Attila – ott „melegít”, hogy Miklós nyomába lépjen...