Sportnapló

Nekem megadatott 1954-ben, amikor egy kis falu kultúrházában néhányadmagammal a varázsszemes világvevőn extázisban hallgattuk a Svájcból közvetített NSZK–Magyarország finálét. Most ismét belevágtunk egy kvalifikációs sorozatba, aminek a vége Dél-Afrikába vinne a döntőre, de látva a csetlő-botló kezdeti lépéseket, gyanítom, hogy Marco Polo gyorsabban ért el Kínába, mint mi fogunk Fokvárosba. És még csak nem is azért, mert nem akarunk kijutni: igenis, mindent elkövetnek a fiaink! Küzdenek, hajtanak inukszakadtáig, csakhogy amit tudnak, az éppen ennyire elég! Csípni egy-egy pontot a dekoncentrált, nagyképű dánoktól, megszorongatni a svédeket, majd elmélázni azon, hogy ha bemegy ez és nem megy be az, mi lett volna…
Sajnos, a gond nem ez, hanem az, hogy Gera nem Larsson, és Torghelle még véletlenül sem Ibrahimovics. Ezzel bizony ilyenkor szembesülünk, mivel a mi sztárjaink légiósként külhonban töltik munkás hétköznapjaikat, így a bajnokik során még be sem tudunk nekik kiabálni, hogy: „Hé, Sanyi, ez nem kung-fu, hanem futball lenne!” , vagy hogy: „Balázs, csipkedd magad, ha válogatott akarsz lenni!” Nekünk vakon el kell hinni a mindenkori szövetségi kapitánynak, hogy ebben a pillanatban Lőw Zsoltnál nincs jobb szélső hátvéd széles e hazában. Nem működik tehát a „népi ellenőrzés”, bekiabálni valakit a válogatottba – teszem azt, Németh Krisztiánt – nincs kinek.
Elnézve a jegyzet elején látható ifjonti fizimiskámat, nagy valószínűséggel megjósolható, hogy én már aligha fogok magyar labdarúgó-válogatottnak szurkolni világbajnoki döntőben. Tulajdonképpen jól is van ez így, egy életben legyen elég egyszer. Nekem megadatott 1954-ben, amikor egy kis falu kultúrházában néhányadmagammal a varázsszemes világvevőn extázisban hallgattuk a Svájcból közvetített NSZK–Magyarország finálét. Most ismét belevágtunk egy kvalifikációs sorozatba, aminek a vége Dél-Afrikába vinne a döntőre, de látva a csetlő-botló kezdeti lépéseket, gyanítom, hogy Marco Polo gyorsabban ért el Kínába, mint mi fogunk Fokvárosba. És még csak nem is azért, mert nem akarunk kijutni: igenis, mindent elkövetnek a fiaink! Küzdenek, hajtanak inukszakadtáig, csakhogy amit tudnak, az éppen ennyire elég! Csípni egy-egy pontot a dekoncentrált, nagyképű dánoktól, megszorongatni a svédeket, majd elmélázni azon, hogy ha bemegy ez és nem megy be az, mi lett volna…
Sajnos, a gond nem ez, hanem az, hogy Gera nem Larsson, és Torghelle még véletlenül sem Ibrahimovics. Ezzel bizony ilyenkor szembesülünk, mivel a mi sztárjaink légiósként külhonban töltik munkás hétköznapjaikat, így a bajnokik során még be sem tudunk nekik kiabálni, hogy: „Hé, Sanyi, ez nem kung-fu, hanem futball lenne!” , vagy hogy: „Balázs, csipkedd magad, ha válogatott akarsz lenni!” Nekünk vakon el kell hinni a mindenkori szövetségi kapitánynak, hogy ebben a pillanatban Lőw Zsoltnál nincs jobb szélső hátvéd széles e hazában. Nem működik tehát a „népi ellenőrzés”, bekiabálni valakit a válogatottba – teszem azt, Németh Krisztiánt – nincs kinek.
Számomra a baj nem is ez lenne, hanem az, hogy az U21-es válogatottunk 8-0-ra kapott ki Szerbiától. Attól a csapattól, amelyiket nemrég még 2-1 arányban legyőzött. Bevallom, ez a csapat lett volna az én titkos favoritom, amelytől azt vártam, hogy majd ők bearanyozzák a szurkolói öregségemet. Így viszont a távoli remény is odavan. Gyakran szidjuk a „hivatalt”, hogy nem elég hatékony, meg hogy a látszatintézkedések nem hordanak sehová. Nem így van: lám, elég volt az MLSZ-ben Róth Antallal leadatni a mobiltelefont és helyére ültetni az U21-es csapat kispadjára a szövetség „pofozógépét”, Várhidi Pétert, akivel az égvilágon már mindent megcsináltak felettesei; már is látszik az eredmény, sajnos… Ő, mint mondta, nem viszi el a balhét a 0-8-ért, vigye el a fene. A srácok nem futballoztak, kész! Azért mondjuk meg, az ő szakmai karrierje nem olyan, amelyre megilletődve néznének fel a huszonéves fiatalok. És ha nincs meg a bizalom a kispad iránt, ez lehet a végeredmény!

Új szakállamtitkár tevékenykedik a magyar sportban, Török Ottónak hívják – igen, az öttusázó dinasztia ifjabb generációja. Olvasom a vele készült interjút, és bevallom, a szavaitól nem jövök tűzbe. Az olimpiát értékeli: „Manapság már az is jelentős teljesítmény, ha valaki kiharcolja a részvétel jogát a játékokra…” Biztos, hogy igaza van, de a dobogó legmagasabb fokán állni még jelentősebb teljesítmény. Kérdezze meg a nagybátyját. Ami a jövőt illeti: „El kell érni, hogy a gyerekek az iskola után bent maradjanak mozogni, és kifogástalan létesítményekben, szakmailag tökéletes irányítással sportolhassanak. Óriási a testnevelő tanárok felelőssége…” Istenem, hányszor hallottam ugyanezeket a lózungokat az életem során, míg a helsinki 16 olimpiai aranyéremtől eljutottunk a pekingi háromig! Számomra a baj nem is ez lenne, hanem az, hogy az U21-es válogatottunk 8-0-ra kapott ki Szerbiától. Attól a csapattól, amelyiket nemrég még 2-1 arányban legyőzött. Bevallom, ez a csapat lett volna az én titkos favoritom, amelytől azt vártam, hogy majd ők bearanyozzák a szurkolói öregségemet. Így viszont a távoli remény is odavan. Gyakran szidjuk a „hivatalt”, hogy nem elég hatékony, meg hogy a látszatintézkedések nem hordanak sehová. Nem így van: lám, elég volt az MLSZ-ben Róth Antallal leadatni a mobiltelefont és helyére ültetni az U21-es csapat kispadjára a szövetség „pofozógépét”, Várhidi Pétert, akivel az égvilágon már mindent megcsináltak felettesei; már is látszik az eredmény, sajnos… Ő, mint mondta, nem viszi el a balhét a 0-8-ért, vigye el a fene. A srácok nem futballoztak, kész! Azért mondjuk meg, az ő szakmai karrierje nem olyan, amelyre megilletődve néznének fel a huszonéves fiatalok. És ha nincs meg a bizalom a kispad iránt, ez lehet a végeredmény!

Új szakállamtitkár tevékenykedik a magyar sportban, Török Ottónak hívják – igen, az öttusázó dinasztia ifjabb generációja. Olvasom a vele készült interjút, és bevallom, a szavaitól nem jövök tűzbe. Az olimpiát értékeli: „Manapság már az is jelentős teljesítmény, ha valaki kiharcolja a részvétel jogát a játékokra…” Biztos, hogy igaza van, de a dobogó legmagasabb fokán állni még jelentősebb teljesítmény. Kérdezze meg a nagybátyját. Ami a jövőt illeti: „El kell érni, hogy a gyerekek az iskola után bent maradjanak mozogni, és kifogástalan létesítményekben, szakmailag tökéletes irányítással sportolhassanak. Óriási a testnevelő tanárok felelőssége…” Istenem, hányszor hallottam ugyanezeket a lózungokat az életem során, míg a helsinki 16 olimpiai aranyéremtől eljutottunk a pekingi háromig!