Megoldom „okosba”

A mellettem álló, körülbelül tizenöt fős részeg, ordítozó, a busz oldalát leköpködő csoport türelmetlenebb nálam. Bátortalan kísérletet teszek, próbálok bemenekülni a váróterembe. Két srác focizik bent, nem akarom zavarni őket, hadd fejlődjön az utánpótlás. Csodák csodája, megérkezik a sofőr. Felözönlik az embertömeg, utolsónak maradok. Jegye láthatóan senkinek sincs, pedig az új szabályok szerint a végállomáson csak előre megvásárolt, érvényes jeggyel lehet felszállni, ellenkező esetben a sofőr köteles megvárni, amíg az utas megharcol a jegykiadó automatával. Ilyet még soha nem láttam, de hát meg lehet ezt oldani „okosba”. Így a sofőr jól jár, de az utas se rosszul. A Volán meg persze veszteséges.

No, nem baj, lényeg, hogy van ülőhely, s már indulunk is. Zötykölődünk, a sofőr rágyújt, az első sorokban ülők megfulladnak. Az egyik kanyarnál az úticél-jelző tábla élével a fejemre esik. Visszarakom. A busz hátulját elfoglaló fiatalok éppen egymás telefonszámát firkálják fel az ülésekre „Buzi vagyok, hívj” jeligével. Beüvölti valaki: „Oltsd má’ el!” Vánszorgunk előre. Megnyomom a leszállásjelző gombot, készülődöm. Köszönök. Válasz nincs. Még sikerül elkapnom egy újabb „Oltsd má’ el!” felszólítást, s íme, érkezik rá a mindent elsöprő sofőrválasz (bizonyítván, hogy akár ő is ülhetne ott hátul, alkoholos filccel a kezében): „Ne ugassál!”

Leszállok. Jöhetne a világmegváltó következtetés: az ilyenek miatt tartunk ott, ahol. Csendben ballagok. Általában én sem veszek jegyet, megoldom „okosba”.