Gyerekek küzdelme

Három hajóval szállt partra a 11 esztendős Caroberto – aki később I. Károlyként került a magyar trónra, és az utókor gyakran Károly Róbertként emlegeti – Spalatóban 1300 augusztusában, és csupán néhány befolyásos család várta. Ekkor még javában élt III. András, akivel a ná­­polyi Anjouk versengtek a Tengermellékért és Horvátországért.

Az Anjouk rokonságban álltak az Árpádokkal, az említett Károly leányági leszármazott volt, nagyanyja V. István király gyermeke. Továbbá a szicíliai királyság pápai hűbér volt, és VIII. Bonifác Magyarországra is ki akarta terjeszteni hűbérigényét, mondván, Szent István Rómából kapta koronáját. Az Anjoukban és a pápában tehát még III. András életében felmerült a magyar trón megszerzésének a gondolata, ám az utolsó Árpád helyzete ekkor még stabil volt, Károly pedig csak szerény kísérettel bírt.

Rövidesen azonban fordulatok egész sora következett. Először is 1301 januárjában III. András elhunyt. Ugyan egyes pletykák szerint mérgezés történt, ám semmi bizonyíték nem áll rendelkezésünkre ez ügyben. Ákos nembeli István nádor oklevele szerint az ország előkelői ek­­kor „sokat tépelődtek, gondolkodtak, hogy Isten kegyelméből hol és miképp találnának maguknak a szent királyok véréből sarjadt új királyt”.

Mielőtt belekezdenénk a trónharcok szövevényes történetébe, fontos rögzíteni egy adalékot. Az utolsó Árpádok korára már bőven kialakult az a szokás, amely szerint akkor érvényes egy királykoronázás, ha az Fehérváron történik a Szűz Mária-bazilikában, a Szent Koronával, amelyet az ország első papja, az esztergomi érsek helyez az újdonsült uralkodó fejére. Amennyiben a három feltétel közül valamelyik nem teljesült, úgy a közvélemény nem fogadta el az új királyt. 
A honi nemességnek több kiszemeltje is volt a trónra. Csakhogy az igazság az, hogy Károly egyáltalán nem tartozott a legnépszerűbbek közé.

Viszont Károly már itt volt magyar földön. Éppen Mihály zágrábi püspöknél vendégeskedett, amikor hírt kapott az utolsó Árpád haláláról. Bicskei Gergely esztergomi érsek Szlavóniából az ország szívébe sietett vele, és még 1301-ben, vélhetően Esztergomban egy alkalmi koronával trónra emelte, a fehérváriak ugyanis nem nyitották meg kapuikat előttük. A sebtében megrendezett koronázást a többség nem fogadta el, több év trónharc követte, ráadásul a három koronázási feltétel közül kettő nem teljesült.

A nemesség többsége egy másik Árpád-házi leányági leszármazottat akart a trónon látni, a cseh Premysl Vencelt. A szintén 11 éves fiú legpozitívabb tulajdonsága az volt, hogy vele elkerülhetőnek vélték a pápa hűbéruraságát. A koronázásra sor is került Fehérváron, a Szent Koronával, ám az Anjou-párti esztergomi érsek helyett a kalocsai koronázta meg Vencelt, aki magyar királyként a László nevet használta, és Budán be is rendezte udvarát.

Károly, aki az ország déli végein tartózkodott, 1302-ben megpróbálta bevenni Budát, de ostromló seregeit visszaverték. VIII. Bonifác eközben nyíltan Károly mellé állt, és követe, Boccasini legátus útján megpróbálta hatalomra juttatni, ám kudarcot vallottak, Bonifác pedig rövidesen meghalt. Ugyanakkor Vencel helyzete is bizonytalan volt, ezért édesapja hazavitte a Szent Koronával együtt Prágába. Hamarosan újabb fordulatok egész sora történt: előbb meghalt az említett apa, majd az ifjú Vencel átvette a cseh trónt, ám egy évvel később ellenfelei meggyilkolták.

A magyar koronához való jogát még halála előtt átruházta egy másik Árpád-házi leányági leszármazottra, III. Ottó bajor hercegre. Ottót 1305-ben Fehérváron meg is koronázták a Szent Koronával. Támogatója azonban kevés akadt, az új pápa őt is kiközösítéssel fenyegette, ha nem ismeri el Károlyt királynak. Végül Kán László erdélyi vajda elfogta, elvette tőle a koronát, majd elengedte, Ottó pedig meg sem állt Bajorországig.

Így 1307 végére már csak Károly maradt versenyben a trónért, a következő évben Gentilis bíboros, a pápa küldötte a pesti domonkosoknál tartott országgyűlésen királlyá választatta. Mivel a Szent Korona Kán László vajdánál volt, ezért határozatot hoztak: amíg nem szerzik vissza a koronát, addig egy másikkal fogják felkenni Károlyt. Így történt meg 1309-ben a második koronázás egy erre a célra készült fejékkel a budavári Nagyboldogasszony-templomban. Két feltétel ekkor sem teljesült, és ezt számon is tartotta a közvélemény.

Végül egyházi átok kilátásba helyezésével sikerült megszerezni a Szent Koronát Kán Lászlótól, és így helyezték 1310-ben azt Károly fejére Székesfehérváron. A leghatalmasabb báró, Csák Máté nem vett részt, és kö­­veteivel sem képviseltette magát.

Csák Máté, a legismertebb tartományúr halálakor 40-50 vár, 500 falu birtokosa volt, birtokrendszere 300 kilométer szélességben terült el. Rajta kívül tucatnyi nemesnek volt még több vármegyényi birtokrendszere.

A hatalmas birtok mellett fegyveres kíséretük és valamilyen országos tisztségük jelentette a tartományurak, más néven a kiskirályok hatalmának alapját. Számos familiárisuk volt, vagyis olyan szintén nemesemberek, akik az ő szolgálatukba szegődtek. Noha normális esetben ez egy önként vállalt szolgálat volt, a kiskirályok gyakran belekényszerítették ebbe a helyzetbe az adott nemest, vagy az illető úgy próbálta megőrizni vagyonát, hogy vállalta a szolgálatot, ezzel elkerülve az ellene irányuló erőszakos fellépést.

Így történhetett meg, hogy a megkoronázott Károly Róbert még annyi birtokkal sem rendelkezett, mint az utolsó Árpádok, ám a tartományurak hatalmaskodását a nemesség jelentős része is megsínylette. Ezért ígérte meg koronázási esküjében Károly, hogy „Magyarország nemeseit a bevált régi jogban megőrzi, és a zsarnokság elnyomásától megszabadítja”.

Mindez több mint tíz évébe telt a királynak. Beszédes adat, hogy királyi székhelyét a délen található Temesvárról 1323-ban helyezte át Visegrádra. Innentől tekinthette magát az ország egyedüli urának.