Hosszú, rögös út Trianonig

A ránk erőszakolt békediktátum értelmében mintegy három és fél millió honfitársunk rekedt határon túlra, hazánk elvesztette területének kétharmadát, valamint természeti, kulturális, ipari és mezőgazdasági értékeinek igen jelentős részét. Mindez elsősorban azért történhetett meg, mert a vesztesek oldalán álltunk.

Természetesen hosszan lehetne még sorolni a további okokat, de érdemes feltenni a kérdést: miért lehetett ezt velünk megcsinálni? Illetve ­miért nem tudtunk ezen tartósan változtatni?

Ha külön-külön vizsgáljuk az elszakított országrészeket, akkor bizony látni kell, hogy ezekben a térségekben már hosszú idő óta kisebbségben élt a magyarság. Noha pontos adatokkal természetesen nem rendelkezünk azokból az időkből, de a becslések szerint Szent István idejében az ország túlnyomó többsége még magyar volt – 1910-ben viszont a Kárpát-medencének már csak mindössze az 54 százaléka vallotta magát magyarnak.

Az óriási mértékű aránycsökkenésnek elsődleges oka az a mérhetetlen pusztítás, amit több évszázad alatt elszenvedett a magyarság.

A legnagyobb mértékű népirtást a tatár horda végezte el a XIII. században, mindössze egy év alatt. Az óvatos becslések szerint a Magyar Királyság 2,5 millió alattvalójából 500 ezer odaveszett, vagyis minden ötödik ember. A mészárlás komolyan érintette a később elcsatolt területek mindegyikét.

A vérontás a későbbiekben is folytatódott, nem elhanyagolhatóak a huszita csehek öldöklései a XV. századi Felvidéken, de az igazi tömeggyilkos, aki hazánk földjére lépett, Szulejmán szultán volt.

A tragikus kimenetelű mohácsi csata utáni évtizedekben falvak százai semmisültek meg parancsára, a délvidéki vármegyékben átlagosan 90 százalékos népességpusztulásról beszélhetünk, Bács megye teljes lakossága eltűnt. Míg a Mohács előtti plébániai tizedjegyzékekben színmagyar lakosságról olvashatunk, addig a XVI. század végére vagy eltűntek ezek a falvak, vagy új névvel és néhány szerb családdal jelentek meg a török adóösszeírásokban.

A síkságon élő magyar lakosság rendszeresen elszenvedte a hadjáratokat, fosztogatásokat, a hegyekben élő románok vagy szlovákok viszont jóval kisebb mértékben élték át ugyanezt. Az oszmán terjeszkedés a Felvidéken csaknem egybeesett a magyarság etnikai határával. Amíg ezen a területen a török pusztított, addig északabbra békében gyarapodhattak a szlovákok.

A török kiűzésekor, a Rákóczi-féle és az 1848–49-es szabadságharc idején is jelentős károkat szenvedett el a lakosság. Különösen, hogy eközben a növekvő számú nemzetiségiek többször is rárontottak a magyarságra. Horea, Closca és Crisan vezetésével kegyetlen magyarellenes pogrom zajlott le 1784-ben Erdélyben, összesen 173 magyar falut égettek fel.

Avram Iancu 1848 végén kezdett szabadcsapataival és Habsburg-támogatással szabályos ma­gyarirtásba Dél-Erdélyben. Összesen több mint tízezer fegyvertelen embert mészároltak le, ezzel örökre megváltoztatva a térség etnikai arányait. Ugyanígy tettek ez idő alatt a horvátok vagy a szerbek, akik ezreket gyilkoltak le kegyetlenül Zentán és más délvidéki településeken.

Szent István megkoronázásakor még egy román sem élt Erdélyben, az 1526-os mohácsi csata előtt majdnem 300 ezer, Trianon idején már közel 3 millió. A keresztény államalapítás idejéből csak kis számú szláv népességről tudunk, de ezek többsége is beolvadt.

A dákoromán kontinuitáselmélet ezer sebből vérzik, ahogyan a Nagymorva Birodalom és a mai szlovákok közötti folytonosság is erősen sántít. Legfeljebb elenyésző töredékük mondhatja el magáról, hogy Szvatopluk népének a leszármazottja, a nyugati szlávok kis csoportja rég asszimilálódott volna, ha nincs az 1200-as években meginduló több évszázados bevándorlás és betelepítés.

A migrációt ösztönözték a Kárpát-medencén kívüli háborúk, különösen a tatár- és törökdúlások vagy az éhínségek, továbbá az itt kínálkozó lakatlan vagy kipusztított vidékek. A bevándorlást emellett több tényező is motiválta.

A románok és szerbek ortodox hitük miatt mentesültek az egyházi tized befizetése alól, ami az itt élő katolikusoknak kötelező volt. A letelepülő szlovákok és ruszinok többsége 16 évi adómentességben részesült, amíg megépítették házukat és egyenesbe jöttek. Komoly kiváltságokat kaptak az Erdélybe és Felvidékre betelepített szászok is, Korpona városában például egy szász ellen folytatott perben csak szászok vallomása számított, a magyaroké nem.

A többi csoport sokkal egységesebb maradt, elkülönültebben élt, és a szakadatlan bevándorlás miatt folyamatosan növekedett lélekszámuk. Amíg 1495-ben összesen 186 ezer szlovák és ruszin élt Felső-Magyarországon, addig 1920-ban már 1,6 millió szlovák és 420 ezer ruszin. Ugyancsak 1495-ben még a 40 ezret se érte el a délvidéki szerbek száma, viszont Trianon idejére 13-szorosára nőtt népességük, vagyis több mint fél­­millióra. A magyarság aránya eközben 54 százalékra csökkent országosan 1920-ra, de az elcsatolt területek mindegyikén már kisebbségben élt a XVIII. század óta.

Tagadhatatlan, hogy a bevándorlás részben szükségszerű volt, hiszen a meghalt jobbágyok helyét valakinek át kellett venni, a földeket valakinek meg kellett művelnie. Ahogyan az is egyértelmű, hogy amikor ezek a folyamatok elindultak vagy nagy ütemben zajlottak, akkor senki se láthatta, hogy ennek a kifutása egy óriási mértékű országcsonkítás lehet.

Mindezzel együtt tény, hogy a számtalan pusztító háború, valamint a folyamatos bevándorlás, és az, hogy a nemzetiségek tömbben meg tudtak maradni sok esetben, kétségtelenül hozzájárultak ahhoz, hogy hazánk kénytelen volt aláírni a békediktátumot 1920. június 4-én.