Tízezrek osztályrésze

Február 25. a kommunizmus áldozatainak emléknapja az erről született, 25 évvel ezelőtti parlamenti döntés óta. Az országgyűlési határozati javaslatot Horváth Béla kisgazda országgyűlési képviselő terjesztette be 2000 februárjában, majd néhány hónappal később – az ellenzéki tartózkodó és nem szavazatok mellett – fogadták el. Azóta évről évre visszagondolunk az emléknapon azokra a személyekre, akik a kommunizmus áldozataivá váltak, köztük olyanokra is, akikről szélesebb körben kevesebbet beszélünk. 

Becsülettel élni 

Szobonya Zoltán (1909–1958) magyar ügyvéd 1945-ben katonaként szovjet fogságba esett, szénbányában, vasútépítésen és gyárakban dolgoztatták. Megtörten tért haza 1947-ben Mélykútra, majd a Jánoshalmi járás főjegyzője lett. Felszólalt az iskolák államosítása ellen, ezután 1949-ben kényszernyugdíjazták. Mélykúton és Jánoshalmán kiállt a kuláknak minősített gazdákért, ezért egy 1955-ös államvédelmi jelentés a „kulákság védőszentjeként” említette. 1952-ben letartóztatták, mert „nagyobb súlyú malacot vett az engedélyezettnél”. Egy év után térhetett vissza csa­ládjához. 

1956-ban részt vett a forradalomban, ő lett a jánoshalmi és a mélykúti forradalmi események egyik vezéralakja. Jellemét mutatja, hogy a rend fenntartására törekedett, és ezt még a szovjet alakulatok parancsnoka is elismerte. 1958-ban kivégezték az „ellenforradalmi” cselekményei ­miatt. A történészek értékelése szerint azonban minden bizonnyal nem ezek miatt vált áldozattá, hanem a múltja és a személyisége miatt, és azért, mert az úgynevezett reakció képviselőjeként tekintettek rá. 

Szobonya Zoltánt 1989-ben rehabilitálták, és a 301-es parcellában családja újratemette. Az elveihez mindig hű ügyvéd egy alkalommal így fogalmazott: „Inkább becsülettel meghalni, mint becstelenül élni.” 

Közöttük a börtönrács 

Az 1956-os forradalom veszprémi eseményeinek egyik legfontosabb alakja Brusznyai Árpád volt, akit 1958-ban Budapesten kivégeztek. Felesége, Honti Ilona (1930–2004) folyamatosan látogatta őt a börtönben, próbálta tartani az erőt a letartóztatott férjben. Honti Ilona naplóban számolt be az általa megélt eseményekről, azért is, hogy férje értesülhessen lányuk, Margit cseperedéséről. Brusznyai Árpád letartóztatása után mindig reménykedett benne, hogy férjével egyszer úgy is tudnak beszélgetni, hogy nem lesz közöttük a börtön rácsa. Honti Ilona így idézte férje szavait: „Biztosan hosszú ideig be leszek csukva, nem lehetek veletek. Neveld Margitkát úgy, ahogyan én nevelném. Hidd el, anyácska, minden-minden jobb annál, mint ami itt van.” 

Brusznyai Árpád kivégzése után további megpróbáltatások érték a családot. Bár a bíróság vagyonelkobzást rendelt el, a családnak nem volt vagyona, így nem is tudtak mit elvenni. Az özvegyet, aki a váci siketnéma-intézetben dolgozott tovább élelmezésvezetőként, rokonok és barátok segítették. Fiatalon, ötvenegy éves korában leszázalékolták szívbetegség miatt, majd falusi plébániákon kapott házvezetői állásokat. Honti Ilona hosszú ideig harcolt férje rehabilitálásáért, majd a rendszerváltás után újratemették a kivégzett mártírt. 

Elkerülte az akasztást 

„A diktatúrák ellen voltam, tehát kész marhaság lett volna, hogy tudjam vállalni Rákosi diktatúráját. Itthon maradtam! Ha agyonvernek, becsuknak, Istenem, ez jutott osztályrészemül, mint ahogy ez jutott tíz- és tízezer embernek, akik itthon maradtak. Mi lett volna ebből az országból, ha kinyargal az ország nagyobbik fele? Megszűnt volna a nemzet mint olyan!” – fogalmazott Futó Dezső (1916–1994) önéletírásában. Az egykori újságíró szembeszállt a kommunistákkal, ennek következményei egész további életét meghatározták. Mindig az igazságot kereste, és a demokrácia mellett állt ki. Mint fogalmazott, cikkeit ezért írta meg, beszédeit ennek érdekében mondta el. 

A Bárándon született Futó Dezső már a harmincas években a Független Kisgazdapárt tagja lett, majd a Kis Újság szerkesztőjeként dolgozott. A német megszállás idején részt vett az embermentésben. Kisgazda képviselőként 1947-ig volt tagja a Nemzetgyűlésnek, majd a Pfeiffer Zoltán vezette Magyar Függetlenségi Pártban politizált tovább, és a párt lapját, az Ellenzéket szerkesztette. Néhány hónappal később visszavonult a közélettől, és szülőfalujában vezette a család vegyeskereskedését. 1951-ben államosították az üzletüket, Futó pedig segédmunkás lett. 1952-ben koholt vádak alapján letartóztatták, és tíz év börtönre ítélték. 

1956-os szabadulása után, a forradalom és szabadságharc idején részt vett a Kis Újság újraindításában, majd a szabadságharc eltiprása után néhány hónapig bujdosott. Bár kihallgatták a belügyesek, ekkor nem érte súlyosabb meghurcoltatás. 1977-es nyugdíjazásáig a vendéglátóiparban dolgozott, majd a rendszerváltáskor rövid ideig ismét vezetője lett a Kisgazdapártnak. 1990-ben a Magyar Újságírók Szövetsége visszaadta a tagságát, amelytől korábban négyszer is megfosztották. Életére így tekintett vissza: „Csak akasztott ember nem voltam mind a mai napig, s talán már megúsztam, hogy ez nem fog velem előfordulni. Bár 70 éven felülieket is akasztottak fel, de hát reméljük, hogy elkerülöm.”