Tizenkét hét a pokolban

A mai generációkat is emlékeztetni a háború borzalmaira – ezzel a céllal (is) szervezték a Várkapitányság és a Magyar Építészeti Múzeum és Műemlékvédelmi Dokumentációs Központ közös kiállítását. A Tizenkét hét a pokolban – Budapest ostroma a Várhegyen című tárlat a város építészeti örökségét és a lakosság szenvedéseit örökíti meg, a fotók, naplók, emlékezések visszaidézik a borzalmas időszakot. 

∗

1944. december 24.: „Kora délután – Mikire való tekintettel – siet­ve meggyújtottuk a gyertyákat a karácsonyfán. Mint az eseményekből mit sem értő gyerek, őszinte örömmel fogadott mindent. Mi, felnőttek – szüleim és József bátyám – mérhetetlen szomorúsággal, könnyes szemmel álltunk a futtában feldíszített fa mellett, és egy gyorsan elmondott imádság után magunkhoz vettük a legszükségesebb holmijainkat és mentünk az óvóhelyre. (…) Jobb volt előre nem tudni, hogy milyen borzalmakkal, szenvedésekkel teli 12 hét állt előttünk.”Különösen a budavári lakosok élete lett igazi rémálom, ugyanis leginkább a Várnegyed volt kitéve a támadásoknak, mivel itt alakították ki a németek védelmi központját. Több ezer civil menekült a Királyi Palota föld alatti termeibe vagy a Várhegy barlang- és pincerendszerébe. De nem csak ők! 

∗

1944 karácsonya után: „A második világháborúban 1944 karácsonyán a szovjet hadsereg által körülzárt városban a német sereg mintegy 30 ezer főnyi része a budai volt Királyi Palota alatti pincékben, tankegységei a budai alagútban keresett menedéket és tartotta magát a főváros elestéig.”

∗

A gáz- és áramszolgáltatás leállt, ivóvíz sem volt mindenhol. A civilek napjai rettegésben teltek a folyamatos bombázásoktól, a tüzérségi támadásoktól. 

∗

1945 eleje: „Gyújtóbombákat is szórtak a palota tetejére, ettől a tetőzet lángra lobbant és a gyönyörű épületek elkezdtek égni, mint a zsír. Szabó László várkapitány kérte a férfiakat, hogy segítsenek az oltásban, vagy legalábbis a tűz lokalizálásával mentsék, amit csak lehetséges. Természetesen a tűzoltásra víz nem volt, hiszen akkor már az iváshoz is a havat kotortuk össze. Felforraltuk, majd lehűtve azt ittuk. A férfiak, így apám is, felmentek az égő épületekbe és az emeleti ablakokon keresztül dobálták le az értékes bútorokat, szaggatták le az égő függönyöket. De egyre nagyobb lángok pusztítottak mindenfelé. Egy idő után küzdelmük teljesen reménytelenné vált.”

∗

1945. január 26.: „Körülöttünk már rom hátán rom minden; az egyetlen még épnek látszó ház, az Úri u. 24. velünk szemben, ezen a napon omlik össze majdnem teljesen. (…) Alig tudunk a pincéből kijutni, mert a leszakadt emeleti folyosó hatalmas kőlapjai egészen eltorlaszolják az utat. Az udvaron már majdnem emeletig érnek a romok, ugyanígy a kapu alatt is, úgy kell csákánnyal egy szűk sikátort vágnunk, amin közlekedni tudunk.”

∗

Végtelenül hosszúnak tűnő hetekbe telt, mire a város a szovjetek ellenőrzése alá került. Sokan még az ostrom vége, 1945. február 13-a után is a pincékben éltek: vagy azért, mert elveszítették otthonaikat, vagy pedig a szovjet katonák erőszakoskodásai­tól féltek. Számukra karácsonytól húsvétig tartott a pokol. 

∗

1945. február közepe: „Félelemtől reszketve vánszorogtunk elő a mélyről. Ki tudta még akkor, mihez is kezdjen elébb? Házát rakja-e újra, vagy fusson lóhalálába a falat kenyér után? Esetleg gyógyszerért loholjon a fölszabadítók szanitéceihez, a már-már elvérző sebesült, rokon vagy katona segítségére siessen? A fenyegető éhínség árnyéka szakadt ránk, amikor a vállunkra vettük a legelső üszkös tetőgerendákat, hogy otthont teremtsünk, hazát, miközben temetni kezdtük a halottakat házunk kertjében.”

∗

Az ostrom Budapesten 38 ezer polgári áldozatot követelt, közülük 17 ezren voltak zsidó származásúak. A főváros romokban hevert, 39 643 épületének csak a negyede maradt épen. A legnagyobb pusztítást a budai Várhegy és környéke szenvedte el, itt 789 épületből csupán négy lakás maradt sértetlen. 

∗

1945. április 1.: „Ismét Budán jártam, át a Ferenc József hídon, végig a Duna-parton a Batthyány térig, onnan a Vízivárosba, onnan fel a várba – egyetlen ép házat sem láttam, kísérteties, kihalt a vár. (…) A Mátyás-templom tornya még áll, de a tető sok helyen beszakadt, bemenni nem lehet a törmeléktől, a belső berendezés valószínűleg teljesen elpusztult. Lovakat kötöttek be, és odapiszkítottak az emberek is. A miseruhákból kapcákat hasogattak.”

∗

Az ostrom sokáig feldolgozatlan trau­maként nehezedett a társadalomra, mivel a hivatalos történetírás nem említette a háború borzalmait, a szovjetek brutalitását (csak a rendszerváltás után kezdődhetett meg az ostrom történetének nyilvános feldolgozása). A Várnegyed épületei közül több is súlyos, de nem végzetes sérüléseket szenvedett, ennek ellenére az akkori vezetés ideológiai okokból a teljes vagy részleges bontás mellett döntött. A kiállítás arra is emlékeztet, hogy Budapest képes volt a hamvaiból újjáéledni. Napjainkban a Nemzeti Hauszmann Program célja, hogy a Budavári Palotanegyed épületei ismét azt az arcukat mutassák, amelyet fénykorukban, a XIX–XX. század fordulóján.