Élt-halt Erdélyért

Kolozsváron, Erdély egyik legbefolyásosabb famíliájának sarjaként született 1873-ban. Ősei több évszázadra visszamenően az ország vezető tisztségeit töltötték be, apja és nagyapja is nagy befolyású emberek voltak. Miklós államtudományi doktorátust szerzett, Fiume után Berlin felé vette az irányt, ahol komoly politikai és közgazdász-tapasztalatokkal gazdagodott. 

Politikai karrierjét 1901-ben Kolozsvár szabadelvű országgyűlési képviselőjeként kezdte. Később Kolozsvár és Kolozs megye főispánjává nevezték ki; ebben az időszakban új színházat és egyetemi könyvtárat is létrehozott, illetve több utcát kiköveztetett. 1910-ben lemondott, mivel ismét országgyűlési képviselővé választották, és egyre inkább bejáratos lett az országos politikai életbe. 

Merész újító a kultúrában 

Mielőtt tovább sorjázna az életrajz, muszáj hangsúlyozni, hogy Bánffy Miklóst fiatal korától kezdve úgyszólván minden érdekelte, ami a látókörébe került. Apja igyekezett minden támogatást megadni a művésze­tekért rajongó fiának, így festészetet és grafikát Székely Bertalantól, szépírást pedig magától Mikszáth Kálmántól tanulhatott! 

Korábban is írt, de a Kisbán Miklós álnéven 1906-ban megjelent Naplegendáját már Ady Endre is elismerően értékelte, Szerb Antal szintén jelentős írónak tartotta őt. A mű hatalmas sikert aratott, 1907-ben az Erdélyi Irodalmi Társaság, pár évvel később a patinás Kisfaludy Társaság tagjának választották. 

A sokoldalú gróf 1912 és 1917 között a budapesti Nemzeti Színház és a Magyar Királyi Operaház intendánsaként megújította az intézményeket. Többek között támogatta Bartók Béla modern színpadi művei­nek bemutatását, sőt, azok díszlet- és jelmeztervezőjeként is dolgozott, izgalmas, újszerű színpadi látványtervezéssel lepte meg a közönséget. 

Ezek a színházi tapasztalatok nyilvánvalóan közrejátszottak abban, hogy 1916-ban őt nevezték ki az utolsó magyar király, IV. Károly budavári koronázási ceremóniájának kormánybiztosává, az útvonal díszleteit ő maga tervezte. A menetben hadirokkantakat is felvonultatott, és ebből akkora botrány lett, hogy udvarmesteri tisztségéből azonnal felmentették. 

Politikusként egyébként korán felismerte a dualista rendszer problémáit,­ így az I. világháború befejezését követő zűrzavaros időkben is megőrizte éleslátását. 

A politika frontján 

Bánffy szerint sem erővel, sem fegyverrel, sem hangzatos jelszavakkal nem lehet eredményt elérni, csak a szomszédainkkal és a nagyhatalmakkal türelmesen kiépített tárgyalási kapcsolat vezethet eredményre. A vesztes háború végén felesküdött a Magyar Nemzeti Tanácsra. 1918 novemberében Bethlen Istvánnal és Jancsó Benedekkel megalakította a budapesti Székely Nemzeti Tanácsot, amely az Erdélyben alakult székely nemzeti tanácsok véleményét képviselte a magyar kormánnyal folytatott tárgyalásokon, és külföldön is próbált pártfogókat találni a székely ügynek. A Tanácsköztársaság és a fehérterror idején visszavonultan élt, arcképfestéssel foglalkozott. 

Bánffy 1921 áprilisától 1922 végéig a Bethlen-kormány külügyminisztere és egy ideig kisebbségügyi minisztere volt. Ő érte el, hogy a tria­noni döntést követően népszavazást írjanak ki az Ausztriának ítélt magyar területek hovatartozásáról, ennek eredményeként került vissza Sopron és térsége Magyarországhoz. Jelentős szerepet játszott abban, hogy a magyar hadifoglyok hazatérhettek az orosz területekről, és abban is, hogy Magyarország 1922 szep­tem­berében a Népszövetség tagja lett. 

Vissza a szülőföldre 

Amikor az elcsatolt területekről tömegek menekültek Magyarországra, ő visszatért szülőföldjére. 1926-ban, miután visszakapta birtokai egy részét, bonchidai kastélyában telepedett le, és belevetette magát az erdélyi magyarság kulturális életének megszervezésébe. Egyik kezdeményezője volt a két háború közötti időszak legjelentősebb irodalmi csoportjának, a Helikon közösségének, majd húsz éven át szerkesztette annak lapját. Az Erdélyi Szépmíves Céh tagjaként könyvkiadással és -illusztrálással is foglalkozott. 

Észak-Erdély 1940-es visszacsatolása után a magyar országgyűlés erdélyi felsőházi tagja lett. A II. világháború során mindent megtett, hogy a magyarság elkerülje az újabb összeomlást. Kállay Miklós miniszterelnök diplomáciai küldetéssel bízta meg: tárgyaljon a románokkal egy esetleges közös kiugrásról. A terv nem sikerült, csak annyit tudott elérni, hogy szeretett városa, Kolozsvár nem vált hadszíntérré. Bonchidai kastélyát a visszavonuló németek kifosztották és felgyújtották. 

A háború után hiába próbált újra bekapcsolódni a kolozsvári kulturális életbe, a berendezkedő kommunista hatalom ezt lehetetlenné tette. A németekkel való kollaborációval vádolták, megaláztatások sora érte, vagyonát, birtokait elkobozták. Útlevelet sem kapott Budapesten élő feleségéhez, csak 1949 végén, mikor már nagybeteg volt. Budapesten halt meg 1950. június 6-án. Végleg csak 1976 őszén térhetett haza: hamvait Kolozsváron, a Házsongárdi temető családi kriptájában helyezték végső nyugalomra.