Testvérháború Koreában
Hetvenöt évvel ezelőtt, 1950 szeptemberében a 38. szélességi fok közelében található Incshonnál partra szálltak az ENSZ-csapatok. Ezzel megfordult a koreai háború menete, hiszen az északiakat elvágták az utánpótlástól, így Kim Ir Szen csapatai hátrálni kényszerültek. Az 1953-ig tartó koreai háborúban milliók haltak meg, és a félsziget megosztottsága még ma is tart.
Kép: Nyolcvan éve határ választja el egymástól a két országrészt a 38. szélességi foknál
A Dél- és Észak-Korea közötti háborúban az Amerikai Egyesült Államok által vezetett ENSZ-erők a déliek, míg Kína és a Szovjetunió az északiak oldalán harcolva vett részt. A háborút Korea második világháborút követő megosztottsága és a hidegháború időszakának kezdete okozta. Ez volt az első alkalom, amikor a hidegháború idején amerikai, valamint szovjet és kínai támogatású csapatok álltak egymással szemben, igaz, egy negyedik ország területén.
Eltérő fejlődés
A Koreai-félsziget 1910-től a második világháború végéig Japán uralma alatt állt. A Szovjetunió 1945-ben megegyezett az amerikaiakkal, hogy Korea a 38. szélességi fokig a fennhatósága alá kerül, a déli területek pedig amerikai ellenőrzés alatt lesznek. Habár két külön koreai kormányzat is létrejött, a kialakult határt egyik sem tartotta véglegesnek. A két országrész eltérő fejlődésen ment keresztül. Dél a nyugati piacgazdasági modellt, északon Kim Ir Szen a sztálinista államberendezkedést követte, és nagyarányú fegyverkezésbe kezdett.
1950. június 25-én az északi csapatok kínai és szovjet támogatással megtámadták Dél-Koreát. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa inváziónak minősítette az északi támadást és tűzszünetre szólított fel. Két nappal később egy nemzetközi ENSZ-kontingens felállításáról és kiküldéséről döntöttek, amely 90 százalékban az Egyesült Államok fegyveres erőiből állt össze. Az ENSZ-csapatok parancsnokságával Douglas MacArthur tábornokot bízták meg, aki az incshoni partraszállás előtt a 8. amerikai hadsereggel fontos eredményeket ért el Puszan város megtartásában.
Még ma sincs béke
Az incshoni partra szállást követően az ENSZ-erők elfoglalták Phenjant, az északi fővárost, majd 1950. november végére a kínai határnál lévő Jalu folyóig szorították vissza az északiakat. Kína beavatkozása azonban megfordította a hadi helyzetet, és az északiak serege visszaszorította az ENSZ-csapatokat, majd a déli fővárost, Szöult is elfoglalta.
1951-re állóháborúvá alakult a konfliktus. Kim Ir Szen 1951 júliusában bejelentette, hogy hajlandó egyeztetni a háború befejezéséről, de a tárgyalóasztalnál sem született döntés. 1953 júliusáig tartottak a tárgyalások, a hónap végén Panmindzson faluban aláírták a fegyverszüneti egyezményt. Ez ma is érvényben van, a tűzszünet tehát a Koreai-félsziget két államának működését hetvenkét évvel később is meghatározza. Mivel a két ország nem kötött békét, a fegyverszünet azt jelenti, hogy jogilag még tart a háború. A panmindzsoni szerződésben a két állam között egy demarkációs vonalat húztak, amelytől északra és délre 2-2 kilométer széles demilitarizált övezetet alakítottak ki. Azt is előírták, hogy a zónában milyen létszámú és fegyverzetű katonai egységeket államoztat a két Korea.
Milliók haltak meg
A hivatalos adatok szerint az amerikaiak 33 ezer, a dél-koreaiak 137 ezer, az észak-koreaiak 215 ezer, míg a kínaiak mintegy 400 ezer katonájukat vesztették el a koreai háborúban. Hatalmas volt a civil veszteség, hiszen a Koreai-félsziget lakossága 3–4 millió fővel csökkent a háború három éve során. A déli főváros, Szöul 80 százaléka lakhatatlanná vált, északon a felnőtt férfi lakosság egyharmada halt meg a harcokban. A koreai háború kegyetlenségét filmen is megjeleníti a Harcosok szövetsége című alkotás, amelynek főszereplője egy testvérpár: Jin-tae az északi, Jin-seok a déliek oldalán harcol.
Dél- és Észak-Korea a háborút követő évtizedekben eltérő fejlődésen ment keresztül. Noha a kilencvenes évek elejéig délen is diktatúrák váltották egymást, mára a Koreai Köztársaságnak a világ egyik legfejlettebb gazdaságát sikerült felépítenie. Észak a sztálinista berendezkedést, a teljes bezárkózást és az iparosítás útját követte, mára pedig elszegényedett országgá vált.
Lesz még egység?
„Voltak olyan korszakok korábban a történelemben, amikor egymással versengő királyságok léteztek a Koreai-félszigeten. A legismertebb ilyen időszak több mint kétezer éve kezdődött, és hétszáz évig tartott. Ekkor több királyság is vetélkedett, köztük olyan, amelyik kimondottan a mai Észak-Korea területén helyezkedett el, ez volt a katonailag erős Kogurjo. A mai Dél-Korea területén működött a Silla Királyság, amely elsősorban kulturális hatásával és civilizációs jelentősége miatt volt meghatározó. A királyságok közötti rivalizálás után a déli részekről kiindulva egységesült a félsziget, Silla egyesítette Koreát. Ezek nagyon szimbolikus történések” – nyilatkozta lapunknak korábban Csoma Mózes Korea-kutató. A Károli Gáspár Református Egyetem dékánja hozzátette: „Amikor az 1960-as években Dél-Koreában beindult a modernizáció, kultikus jelentőséget tulajdonítottak a Silla Királyság emlékének. Létezik olyan nagyvállalat, amelynek az elnevezése is az egykori királyságra utal. A jelenlegi megosztottság 1945-ben kezdődött, bízunk benne, hogy ez nem tart hét évszázadig. A két Korea fejlettségi szintje, politikai és gazdasági berendezkedése, a lakosság életszínvonala között hatalmas különbségek vannak, de egyazon kultúráról és nemzetről van szó. A lakosság túlnyomó többsége a félsziget két részén egyaránt pozitívan emlékszik a közös történelemre. Teljesen természetes, hogy az egységre szükség van, és a jövőben ismét megvalósul majd.”
