A szívek tartották a várat
A mohácsi csata utáni évtizedekben sokáig úgy tűnt, nincs olyan erő, amely feltartóztathatná az Oszmán Birodalom egyre jelentősebb térfoglalását a Magyar Királyság három részre szakadt területein. Mígnem 1552. október 17-én, a sokhetes hiábavaló küzdelem után a több mint hússzoros túlerőben lévő török haderő feladta az ostromot, és elvonult az egri vár falai alól. A dicsőséges győzelem emlékére minden évben október 17-én ünnepeljük az egri vár napját.
Kép: Az Eger ostromát ábrázoló litográfiát Vahot Imre tervei szerint Vízkelety Béla és Franz Kollarz készítette
Korábbi szokásától eltérően most nem személyesen a szultán vezette a gyaurok (nem muszlimok) ellen meghirdetett 1552-es dzsihádot (szent háborút), hanem Kara Ahmed pasa. A haditerv értelmében a szerdár, azaz a teljhatalmú szultáni vezír seregeinek a Temes-vidéket, Hadim Ali pasa, budai beglerbégnek pedig északon Hont és Nógrád erősségeit kellett elfoglalnia, hogy a két seregtest egyesülése után – mintegy a hadjárat megkoronázásaként – bevegyék Eger várát. Ezzel ugyanis az oszmánok éket verhettek Erdély, valamint a királyi Magyarország közé, és Eger birtokában megnyílt volna az út a gazdag felvidéki bányavárosok felé is.
A félelmetes oszmán hadak közeledésének hírére a rosszul és rendszertelenül fizetett külföldi zsoldosok számos erősséget harc nélkül feladtak. Az addigi sikereitől elbizakodott Kara Ahmed pasa gőgös hangú levelet írt az egri védők elszánt parancsnokának, Dobó Istvánnak: „Felszólítalak és figyelmeztetlek benneteket, hogy inkább a hatalmas és igazságos fejedelemnek, Szolimánnak kegyességét, mint fegyvereit tapasztaljátok meg, s adjátok fel Eger várát. Ha ezt megteszitek, megteszem, hogy a régi királyok idejében élvezett szabadsággal és javaitok birtoklásával éljetek. Ha azonban makacsul és hajthatatlanul kitartotok a vár védelmében, nemcsak vagyonotokat, hanem azokkal együtt gyermekeiteket, végül saját életeteket is el fogjátok veszíteni.”
Dobó nem késlekedett a válasszal: a küldöncöt tömlöcbe záratta, majd a vár fokán egy feketére festett koporsót állíttatott fel két kopja közé erősítve, ezzel jelezve, hogy mindhalálig tartani fogja a rábízott erősséget. Tette ezt annak tudatában, hogy minden erőfeszítése ellenére sem sikerült 1552 nyarára befejezni a vár megerősítését, de ami ennél is aggasztóbbnak számított: az ostromlók harci létszámát 45 ezer főre becsülhetjük, akikkel alig 1900 védő állt szemben, ráadásul közülük mindössze 1084 volt a kiképzett katona. Az erőviszonyok ismeretében Ahmed szerdár azt írta a padisahnak, hogy Eger „csak egy rozzant akol, amelyben gyáva hitetlen birkák laknak”.
Esküt tettek a várvédők
„Esküszöm az egy élő Istenre, hogy véremet és életemet a hazáért és királyért, az egri vár védelmére szentelem. Sem erő, sem fortély meg nem félemlít. Sem pénz, sem ígéret meg nem tántorít. A vár feladásáról sem szót nem ejtek, sem szót nem hallgatok. Magamat élve sem a váron belül, sem a váron kívül meg nem adom. A vár védelmében elejétől végéig alávetem akaratomat a nálamnál feljebb való parancsának. Isten engem úgy segéljen!” – így hangzott Dobó esküje a vár történetét kutató Gárdonyi Géza szerint. Az Egri csillagok című történelmi regény szerzője ugyanis az írás előtt komoly kutatómunkát folytatott az itthoni és isztambuli levéltárakban.
Szeptember 9-én kezdődött az egri vár ostroma. A szultáni vezír nagy bosszúságára a falak intenzív, többhetes lövetése ellenére sem tűzték ki a megadást jelző fehér zászlót az elszántan védekező egri vitézek. „Nem a falak, hanem a szívek tartották a várat” – jegyezte fel később Tinódi Lantos Sebestyén az Egri históriának summája című énekében. A napközben lerombolt falszakaszokat a védők éjjel, fáklyafény mellett földdel, valamint rőzsekötegekkel tömködték be, és elszántan készültek az újabb rohamra. Sokáig az a rémhír járt a törökök körében, hogy a magyarok bikavért ittak az ostrom alatt, ezért olyan erőre tettek szert, amely emberfeletti (innen ered a helyi vörösbor elnevezése).
Október 4-én nem várt súlyos katasztrófa érte a védőket. Máig ismeretlen okból az egykori bazilika sekrestyéjében felhalmozott több tonna lőpor felrobbant. A hatalmas detonáció szétvetette a raktárként használt épületet, és sokakat megölt a közelben tartózkodók közül.
A pánikot kihasználva a szerdár rohamot rendelt el. Elkeseredett közelharc bontakozott ki a megfogyatkozott létszámú várvédők és a dühödten támadó törökök között. E véres küzdelem közben vetették be Bornemissza hadnagy félelmetes találmányát, az „ördögi tűzkereket”, ahogy utóbb a török krónikások emlegették: a széles deszkalapokkal stabilizált óriási kerékre zsákokba töltött lőport, valamint betöltött puskákat szereltek fel; az olajjal leöntött hatalmas szerkezetet meggyújtották, majd a lángoló kereket lelökték a várfal alatti lejtőn. Dobó és vitézei ezt a rohamot is sikeresen visszaverték.
Az elszenvedett veszteségek, valamint a hidegre fordult idő hatására az elcsigázott és kimerült török katonák képtelenek voltak a további harcra. Október 17-én Kara Ahmed pasa serege csendben felmálházott és elvonult a „rozzant akol” alól. A budai beglerbég másnap követte a fővezért.
Dobó István és az életben maradt várvédők a püspöki bazilika romjai között még aznap hálaadó szentmisét tartottak a hihetetlen győzelem megünneplésére. A hős egriek meghiúsították Szulejmán tervét, és bő fél évszázadra elvették a törökök kedvét attól, hogy újabb hadjáratot indítsanak Magyarország ellen.
Dühös oroszlánok módjára küzdöttek a nők
Hyeronimus Ortelius XVI. századi krónikás is megörökítette az egri asszonyok hősiességét: „Az asszonyok is kövekkel, forró vízzel és szurokkal rohannak a falakra, az ellenségben nagy kárt tesznek, s nem is emberek ők, hanem dühös oroszlánok módjára viselkednek. Többek között egy asszony a leányával együtt ott volt a bástyán harcoló férje mellett. Amikor a férfi puskagolyótól eltalálva holtan összerogyott, nem temette el az asszony addig, amíg bosszút nem állt érte. Felkapta férje kardját és pajzsát, rövidesen három törököt levágott.” Az elszánt asszonyok látványától a törököket babonás félelem szállta meg. Hitük szerint ugyanis az a muszlim férfi, aki asszony által vész el, sohasem juthat a paradicsomba, ezért sietve igyekeztek kitérni a vadul vagdalkozó nők elől.
