A népirtás szimbóluma
1945. január 27-én a Vörös Hadsereg egységei felszabadították az auschwitz–birkenaui koncentrációs és megsemmisítő táborkomplexumot. A felszabadításkor mintegy 7300 túlélőt találtak a területen – többségük súlyosan beteg, alultáplált, haldokló volt. Hosszú idő telt el, mire a világ felismerte a helyszín jelentőségét. 1947-ben múzeummá nyilvánították, 1979-ben felkerült az UNESCO világörökségi listájára. Az ENSZ 2005-ben január 27-ét a holokauszt nemzetközi emléknapjává tette.
Kép: Halálvonatoknak nevezték a szerelvényeket, amelyek a táborkomplexumba szállítottak mintegy 1,1 millió embert
Még a háború elején, 1940 tavaszán hozták létre Auschwitzot a német megszállás alá került Lengyelország déli részén. Kezdetben politikai foglyok – elsősorban lengyel ellenállók – internálására szolgált, ám hamarosan a Harmadik Birodalom legnagyobb és legfontosabb táborrendszerévé vált. A komplexum három fő egységből állt: Auschwitz I. (a főtábor), Auschwitz II.–Birkenau (a megsemmisítőtábor) és Auschwitz III.–Monowitz (kényszermunkatábor), továbbá még több mint 40 kisebb altábor működött.
Auschwitz I.-ben alakították ki az adminisztratív központot, és itt végezték az első gázkísérleteket is a Zyklon B nevű méreganyaggal. Birkenaut 1941-től építették ki kifejezetten tömeges megsemmisítés céljára. Itt kapott helyet négy nagy krematórium és gázkamrakomplexum, amelyek ipari módszerekkel tették lehetővé naponta több ezer ember meggyilkolását. A deportáltakat érkezéskor „szelekciónak” vetették alá: az idősek, gyermekek, betegek túlnyomó többségét azonnal a gázkamrákba küldték, míg a munkaképesnek ítélteket kényszermunkára osztották be.
Történészi konszenzus szerint Auschwitzban mintegy 1,1 millió ember vesztette életét, közülük körülbelül egymillió zsidó, továbbá több tízezer lengyel politikai fogoly, roma, szovjet hadifogoly és más üldözött csoport tagjai. A tábor nem csupán gyilkolásra szolgált, a túlélők számára a mindennapok a folyamatos éhezésről, betegségekről, kegyetlen munkáról (ipari üzemekben, bányákban, építkezéseken) és megalázásról szóltak.
A tábor 1944-ben, a magyarországi zsidóság deportálásakor érte el működésének csúcspontját. Alig néhány hónap alatt mintegy 437 ezer magyar zsidót szállítottak Auschwitzba, többségüket azonnal meggyilkolták. Ekkor zajlott a megsemmisítés legintenzívebb időszaka, egyes napokon tízezer embernél is többet öltek meg. A krematóriumok kapacitását ideiglenes szabadtéri égetőgödrökkel egészítették ki.
1945 januárjában, a szovjet csapatok közeledtével a náci vezetés elrendelte a tábor kiürítését. Körülbelül 56–60 ezer foglyot indítottak el nyugat felé gyalogmenetben – ezek az úgynevezett halálmenetek újabb tízezrek életét követelték.
Amit az Auschwitzba érkező szovjet katonák feltártak január 27-e után, az a náci népirtás addig soha nem látott méretű és szervezettségű bizonyítéka volt. Aki a halálmenetből kimaradt, azt azért hagyták hátra a táborban, mert jártányi ereje sem volt már. A felszabadításkor több ezer elhagyott bőröndöt, tonnaszámra felhalmozott emberi hajat, ruhát és személyes tárgyat találtak – mindezek a megsemmisítés ipari méretét bizonyították.
2005 óta január 27-e a holokauszt nemzetközi emléknapja. A dátum nemcsak egy történelmi eseményre utal, hanem arra a felismerésre is, hogy a népirtás nem elszigetelt bűncselekmény, hanem jól szervezett állami rendszer eredménye volt. Az emléknap célja a gyászon túl az oktatás és a figyelmeztetés is: a népirtás nem egyik napról a másikra történik, hanem előítéletekből, kirekesztésből, fokozatos jogfosztásból épül fel…
Valóság két nézőpontból
Primo Levi Ember ez? Elie Wiesel Éjszaka. A holokausztirodalom két alapműve. Ugyanarról a történelmi tapasztalatról beszélnek – Auschwitzról és a koncentrációs táborok világáról –, mégis egészen eltérő hangsúlyokkal, hangnemben és kérdésfeltevéssel. Éppen ez a különbség teszi őket egymás mellé helyezve különösen erőssé: ugyanazt a valóságot két, egymást kiegészítő nézőpontból láttatják. Primo Levi olasz vegyész, író könyve elemző, visszafogott, szinte tudományos pontosságú szöveg. Auschwitz–Monowitz kényszermunkatáborában szerzett tapasztalatait úgy írja le, mintha egy embertelen rendszer működését vizsgálná. Hogyan bomlik fel a társadalmi rend, milyen szabályok szerint működik a túlélés, miként válik az ember puszta „anyaggá” a megsemmisítő gépezetben. Levi számára Auschwitz mindenekelőtt morális és társadalmi „kísérlet”, amelyben az erkölcs határai torzulnak el. Ezzel szemben Elie Wiesel műve mélyen személyes, lírai erejű vallomás. Wiesel tizenéves fiúként élte át a deportálást és a táborok világát, könyvének középpontjában az emberi lélek összeomlása áll. Az apa és fia közötti kapcsolat történetét is elmeséli: annak fájdalmas krónikája, hogyan torzítja el a túlélés kényszere még a legszorosabb családi kötelékeket is. A két mű egyik legfontosabb különbsége a hangnem. Levi tudatosan kerüli a pátoszt, szövege hűvös, fegyelmezett, gyakran ironikusan pontos. Úgy ír az éhezésről, a betegségekről, a megaláztatásról, mintha egy jelentést készítene az embertelenségről. Ez a tárgyilagosság nem érzelemmentességet jelent, hanem azt a meggyőződést, hogy a borzalmak tényszerű bemutatása önmagában vádirat. Wiesel ezzel szemben érzelmileg telített nyelven szól, képei sötétek, szimbolikusak, gyakran bibliai utalásokkal élnek. Míg Levi azt kérdezi, hogyan működött Auschwitz, addig Wiesel azt, hogyan lehetett mindezt túlélni lélekben.
Ugyanakkor mindkét szerző hangsúlyozza a tanúságtétel kötelességét, de más-más indokkal. Levi azért ír, hogy a rendszer logikája soha ne ismétlődhessen meg – Wiesel azért, mert a hallgatás szerinte az áldozatok másodszori elárulása lenne. Levi a megértésre, Wiesel az átélésre tanít. Az egyik az értelemhez, a másik az érzelmekhez szól. Mindkettő nélkülözhetetlen. Auschwitz valósága ugyanis egyszerre volt államilag szervezett megsemmisítő rendszer és kimondhatatlan személyes tragédiák végtelen sora.
